De a szeretet bonyolult.

Bevallom, Nemes Nagy Ágnesnek az Egy költőhöz című versének sohasem ismertem a hátterét. Nem tudtam sohasem, ki az a rejtélyes angol költő, aki Tobruknál elesett szegény. 

Most, hogy készültem írni a versről, csak most néztem utána. 1922-ben született, Tobruknál elesett angol költő: ez csak Sidney Keyes lehet. Sajnos egyáltalán nem tudok róla ennél többet, nem olvastam tőle semmit. Nem büszkélkedem ezzel, bizonyos, hogy még többet hozzáadna a szöveg megértéséhez, ha személyes viszonyom is lenne a költemény tárgyához — csak azt akarom kifejezni, hogy számomra Nemes Nagy Ágnes műve ezzel a nemtudással együtt is teljes értékű, emlékezetes, hatalmas költemény.

Sőt még ennél is tovább megyek.

Nekem ez az egész 14 soros vers (csak most vettem észre, hogy 14 soros, azaz tulajdonképpen szonett) igazából csak az utolsó sora miatt olyan fontos. Ez a sor:

De a szeretet bonyolult.

annyira váratlanul pattan ki az előzményekből, mint Rilke Archaikus Apolló-torzójában a Du musst dein Leben ändern. Annyira megemeli, kiemeli, elfelejthetetlenné teszi, hogy az embernek az a benyomása támad, mintha a sor önmagában is megállná a helyét, önmagában is teljes értékű műalkotás volna. Pedig hát hogy is lenne az!

Eszembe jutott erről egy hasonlat. Ha Lechner Posta-takarékpénztárának leszednénk a festett kerámia cserepeit, és kiállítanánk egy múzeumban, nemigen tudnánk mit kezdeni velük. Szép, szép, jó, jó, de semmi különös. De ha meglátjuk ezeket a cserepeket az épület tetején, úgy érezzük, ez az egésznek a lényege, és nélkülük a ház semmi különös nem volna. Vagyis csak ott, csak úgy nyeri el a helyiértékét, de mihelyt elnyerte, szinte külön csodaként tekintünk rá, és elválasztjuk attól, ami körülveszi.

Önmagában tekintve ez a sor voltaképpen közhely. Persze, hogy bonyolult a szeretet. Vagyis ez a mondat önmagában ugyanolyan, mintha azt állítanánk: De a szeretet egyszerű. Pontosan ugyanannyira igaz volna az is. 

Miért üt mégis ennyire? Miért képtelenség elfelejteni? Miért érezzük, hogy mennyire igaz? 

Őszintén szólva: fogalmam sincs. 

A „történet”, amit a vers elmesél, tizenkettő egy tucat: milliók és milliók haltak meg a második világháborúban, csupa húsz-huszonöt éves fiú. (Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhídja emlékeztet rá: a háborúkban gyerekeket ölnek meg, csupa nagyon-nagyon fiatal embert, fiúkat.) A milliók között nyilván akadt jópár költő is.

A titok bizonyára nem a történet különösségében van.

Csak tippelhetek, spekulálhatok. 

És arra tippelek, hogy mihelyt elmondunk egy történetet arról, mi történt azzal, akit valamikor, valamiért szerettünk, tudatunk mélyén fölmerül a felismerés: mennyire rendkívül sok arca van a szeretetnek, mennyire nem lehet egysíkúsítani, mennyire más és más formái vannak, mennyire nincsenek szabályai.

Van-e olyan mozzanat, amely minden szeretetre igaz? 

Persze idézhetjük Pál apostol csodálatos szeretet-himnuszát, és igazat is adhatunk neki. De amikor az ember saját életében szembesül azzal, hogy szeret valakit (akár szerelemmel, akár úgy, mint egy barátot, akár például egy tanítványt), egyszeriben szembesül az egész érzés merőben egyedi, szabálytalan, nagyon nehezen értelmezhető voltával.

Az az érzésem, a vers ezt a rádöbbenést képes színre vinni, és ezzel a rádöbbentetéssel hat.

És talán magával a szóval is.

Bonyolult. Hát mondunk ilyet érzelmekre? Nem inkább matekpéldákra vagy költség-haszon számításokra?

Nemes Nagy Ágnes egész költészetének jellemző (és Babitstól örökölt) vonása a különböző, egymástól nagyon távoli képzetek teljesen váratlan egymásra montírozása. 

Azt állítottam fentebb, hogy a mondat voltaképpen közhely. De csak mára vált azzá. Képzeljük el, hogy Petőfi vagy akár Ady leírnak egy ilyen mondatot! Versben! Ilyesmit csak Babits után volt lehetséges. Akkor érezzük igazán a sor hatását, ha eszünkbe jut, mennyire testidegennek hiszik sokan a matematikában használt szavakat a költészetben.

Igen, azért is tetszik annyira ez a sor, mert hiányzik belőle a témát oly gyakorta körüllengő érzelgősség, szenvelgés.

A szeretet mentális, kognitív, agyi élmény is. Áthuzaloz millió idegsejtet bennünk, megdönt egy csomó előítéletet, igen, a szeretet, túl azon, hogy valami forró és érzéki és állatias valami, egyszersmind okosabbá, ravaszabbá, bölcsebbé is tesz. Beláttat, megértet, megrendít. Mikor azt hisszük, fölépítettünk magunkban egy világot, egy rendet és életet, jön szépen, és porig rombolja.