Ha a világképünket csak a médiára hagyatkozva formálnánk, az olyan lenne, mintha rólam a lábfejemet ábrázoló fotó alapján próbálnánk képet alkotni.
Amikor először hallottam, illetve olvastam Hans Rosling, svéd orvos-kutató 2017-ben megjelent Tények (eredeti címén Factfulness) című könyvéről, amely alcíme szerint arról szól: Tíz ok, amiért tévesen ítéljük meg a világot, avagy miért állnak jobban a dolgok, mint gondolnánk, rögtön megszólalt bennem egy ésszerű előítélet: „hát persze, ezt egy svéd orvos írta, naná, hogy úgy látja, jól állnak a dolgok; onnan, a világ talán legfejlettebb, leggazdagabb, legfelvilágosultabb országából könnyű úgy látni...” Úgy képzeltem, ismét egy hurráoptimista technokrata szólal itt meg, akinek fogalma sincs azokról az emberi kockázatokról, amelyek miatt még a legjobban alakuló dolgok is félresiklanak.
Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Hans Rosling, aki 1948 és 2017 között élt, vagyis ezt a könyvet fia és menye segítségével még éppen meg tudta írni, csakugyan svéd orvos, kutató, egészségügyi szakember, akadémikus volt, de sokkal-sokkal többet tudott a legszegényebb, legnyomorultabb emberek sorsáról, mint a legtöbb nyugati ember. Éveket dolgozott Mozambikban és más afrikai országokban, alaposan, személyközi kapcsolatok révén megismerhette azoknak az életét, akikről nekünk, életünk szinte egészét Európában töltő embereknek csak sztereotip elképzeléseink vannak. A szerzőt nem a Svédországban, hanem pont az Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában szerzett tapasztalatai, illetve elsősorban az ezekről és más helyekről gyűjtött adatok késztették arra, hogy kimondja: a világ sokkal jobb hely, mint képzeljük.
Dehát miből veszi (tehetnénk föl okkal a kérdést), hogy mi (egyáltalán ki az a mi?) rosszabbnak képzeljük a világot a valóságosnál?
Hát onnan, hogy megkérdezték őket. 13 egyszerű kérdést tettek föl a világ állapotáról a világ 14 országában, és a kérdőívet több mint 12.000 ember töltötte ki. Mivel a kérdések egyértelműen számszerűsíthető tényekre vonatkoztak, melyekhez ráadásul nagyon rövid kereséssel bárki hozzáférhet, az adatokat roppant könnyű volt kiértékelni. Nem kellett hozzájuk alapos tudás, mindössze három válaszlehetőség közül kellett választani, tehát ezen a teszten 12.000 véletlenszerűen kiválasztott csimpánz is 33%-os eredményt érne el.
Ilyesmi kérdésekről van szó:
Hogyan változott az elmúlt száz évben a természeti csapások miatti halálozások száma?
A: Több mint a duplájára nőtt.
B: Nagyjából azonos maradt.
C: Kevesebb mint a felére csökkent.
Az emberek minden országban messze rosszabbul válaszoltak ezekre a kérdésekre, mint a csimpánzok (átlagosan csak két helyes választ adtak); és ami a legmegdöbbentőbb: 12.000 válaszoló között egy sem volt (!!), aki mind a 13 kérdésnél a helyes választ jelölte volna meg. Az emberek tendenciózusan sokkal rosszabbnak képzelik a világot, illetve annak változásait, mint a valóság.
Hans Rosling könyve arról szól, hogy mi ennek az oka, és hogy mit tehetnénk ellene.
Az okok természetesen sokrétűek, de mindegyik valamiképpen azzal függ össze, hogy emberi természetünk evolúciósan sokkal korábbi viszonyokhoz szokott, mint a jelenlegi élet. Olyan ösztönök irányítanak minket, amelyek tízezer éve még hasznosak voltak, de ma már megnehezítik a tisztánlátást.
A kötet a könnyen olvashatóság kedvéért tíz csoportra osztja ezeket az ösztönöket, és egy-egy fejezetben megmutatja, hogyan torzítják el ezek a gondolatainkat. Nem fogom ezeket itt fölsorolni, csak kiemelek egy-két példát.
Az első fejezet rögtön a „szakadék ösztönéről” szól, amely arra késztet minket, hogy a jelenségek között hatalmas különbségeket lássunk. Tudatunkban a dolgokat két csoportra bontjuk, holott azok mindig egy adott skálán helyezkednek el, és a két csoport elemei között mindig hatalmasak az átfedések. Két példát említ a szerző: a matematikai felvételiken elért pontszámokat fiúk és lányok összevetésében, illetve az USA és Mexikó lakosainak átlagos jövedelmét. Igen, átlagosan a fiúk valamivel magasabb pontszámot érnek el a matekfelvételiken, de ha az adatok mögé nézünk, rájövünk, hogy ebből teljes tévedés lenne azt a következtetést levonni, hogy minden fiú jobb matekból, mint minden lány. Nagyon sok lány van, aki sokkal jobb matekból, mint a fiúk többsége, és nagyon sok fiú, aki sokkal rosszabb, mint a legtöbb lány. A többségre pedig az igaz, hogy fiúk és lányok teljesítménye között nincs lényeges különbség. Ha a többségre koncentrálunk, sokkal reálisabb képet kapunk a valóságos viszonyokról, mintha szakadékot tételezünk föl. (Nyilván könnyen érthető, miért fontos ez: helytelen és káros olyan előítéletet táplálni, mely szerint egy lány kevésbé alkalmas matematikusnak, mint egy fiú.) Hasonló a helyzet az USA és Mexikó jövedelmének összevetésében. Sok mexikói jobban él, mint sok amerikai, és sok amerikai rosszabbul él, mint sok mexikói. Természetesen hasznosak lehetnek a csoportosításra épülő statisztikák, egészen addig, amíg a helyes következtetéseket vonjuk le belőlük. Világunkról alkotott képünket sokkal jobban determinálják az ilyen szakadásokon alapuló gondolatmenetek, mint képzelnénk. Felosztjuk a világot jókra és rosszakra, szegényekre és gazdagokra, nőkre és férfiakra, öregekre és fiatalokra stb. stb., és ez eltorzítja valóságképünket. Mindannyian folyamatosan beleesünk ebbe a hibába; természetes ösztönről van szó. Annál fontosabb, hogy tudatosítsuk.
Egy másik olyan ösztönünket, amelyik torzítja a valóságról alkotott képünket, Rosling „az egyetlen nézőpont ösztönének” nevezi. A fejezetet ezzel a mondattal indítja:
Ha a világképünket csak a médiára hagyatkozva formálnánk, az olyan lenne, mintha rólam a lábfejemet ábrázoló fotó alapján próbálnánk képet alkotni.
Ez a fejezet főleg a média, az aktivisták, a politikusok szerepéről szól, vagyis azokéról, akiktől a legtöbb információt szerezzük be a világ (a valóság) állapotáról. Rosling nem állít olyat, hogy ezek az aktorok hazudnak, olyat pedig a legkevésbé sem, hogy azt tudatosan tennék. Viszont: mindent egyetlen szempontból, a maguk érdekei, érdeklődései szerint láttatnak. Akinek kalapács van a kezében, az mindenhol szöget lát. Nem is csak a médiamunkásokra igaz ez, magukra a szakértőkre, a tudósokra is. A saját szakterületük szabályait próbálják minden jelenségre ráhúzni, és ez persze hatalmas tévedésekhez, illetve torzításokhoz vezet. Amikor a média kiemel a nagy egészből egy-egy esetet, akkor nem hazudik: de a nagy egésznek csak egyetlen részletét mutatja meg. Olyan, mintha rólunk csak a lábfejünket mutatná meg. Rosling hangsúlyozza: nem tehet másképp, ezért nincs értelme ezért a médiát hibáztatni (általában is a torzító ösztönök közé tartozik a „hibáztatásé”, azzal is külön fejezet foglalkozik). Nekünk, fogyasztóknak kell tisztában lennünk azzal, hogy mit fogyasztunk, amikor híreket fogyasztunk. Semmiképpen sem egy tényszerű, reális valóságkép tárul föl általuk, hanem egy messzemenőkig eltorzított.
Kevés könyvre mondom azt, hogy radikálisan átformálta a világképemet, de erre a könyvre okkal mondhatom.
Én az átlagembernél (azt hiszem) mindig is jobbnak láttam a valóságot, az említett teszten is jobb eredményt értem volna el, mint a csimpánzok. A „régen minden jobb volt” ostobasága mindig fényévekre állt tőlem. Sokszor ujjongtam olvasás közben, annyira az én gondolataim fogalmazódtak meg egy-egy fejezetben. De az, hogy ennyivel jobb hely a világ, mint képzeltem, revelatív erővel hatott rám. A jobb szót persze nem szabad félreérteni, erről is hosszan ír a szerző. A jobb nem azt jelenti, hogy jó. Nem, a világ tele van még mindig rettenetesen sok szenvedéssel, értelmetlen halállal, fájdalommal. De ilyesmiből sokkal kevesebb van, mint 100, 50 vagy akár csak 20 éve is. A világ rossz, de jobb. És ez nemcsak a világ egészére igaz, de arra a lokalitásra is, ahol élünk, így természetesen Magyarországra is.
Aki ezt tagadja, annak tudatát egészen egyszerűen eltorzították az ösztönei.
Persze nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a görbék nem mindig egyenesek. Az, hogy a világ most jobb, mint húsz, ötven száz vagy ezer éve volt, nem jelenti azt, hogy jobb is lesz mindig ezek után.
Éppen azért tud dühíteni annyira a „régen minden jobb volt” tudatlansága, mert alapot teremthet arra, hogy a fejlődés kerekét visszaforgassuk, és létrehozzunk a jelenleginél ismét egy sokkal rosszabb helyet a világunkból. Párosulva azokkal a kockázatokkal, melyek a könyvben is említődnek (mindenekelőtt a világháború, a klímaváltozás, a világjárvány, a pénzügyi összeomlás, illetve a tömeges elszegényedés kockázatával) ez a torz gondolkodás félelmetes robbanótöltetté válhat. Rosling sem optimistának nevezi magát, nagyon is tudatában van annak, hogy semmilyen fejlődés sem sorsszerű, és sehol sincs kódolva, hogy folytatódik. Ő magát lehetőségistának nevezi.
Az, hogy a világunk ma ennyivel jobb, mint bármikor az írott történelem folyamán, hogy szinte az összes ember hozzáfér a táplálékhoz, és az újszülöttek többsége túléli az egyéves kort (tudjuk, hogy a múltban ez nem volt így), felelősséggel is jár. Egyrészt tudatosítanunk kell minden pillanatban, mennyire kivételesen szerencsések vagyunk; másrészt igyekeznünk kell megtenni mindent azért, hogy az utódaink is azok legyenek, illetve, ha lehet, még nálunk is szerencsésebbek.
