“I’m just curious” she ‘d reply.

Ha menedéket keresek a mindent átható panaszkultúra elől, amely hazánkra olyannyira jellemző, szívesen időzöm el olyan oldalakon, ahol országunkról vagy régiónkról messziről jött emberek mondják el friss szellemű véleményüket.

Aki kívülről lát, talán többet lát, de mindenképpen mást és máshogyan lát, hiszen jóval szélesebb összehasonlítási alapja van, mint annak, aki élete megszokott mókuskerekét látja csupán.

Talán akkor is nagyon érdekelne a külföldiek véleménye, ha csupa rosszat mondanának rólunk. Az őszinte és hátsó szándékoktól mentes kritikánál alig van valami elgondolkodtatóbb. De persze a helyzet az, hogy egy külföldről idejövő turista az országot és a benne élők kultúráját lényegesen pozitívabbnak látja, mint mi magunk. Részben ez nyilvánvalóan a "rózsaszín köd effektussal" magyarázható; ők nem részesei a napi kenyérszerzés gondjának, számukra a hely az üdülésé, a kikapcsolódásé, a stresszmentes ellazulásé — még szép, hogy szebbnek látják, mint mi. Csakhogy megszámlálhatatlan olyan ember van, aki más, ugyancsak üdülésre kiszemelt helyekkel szemben is előnyben részesíti éppen ezt. Akik körbejárták már széles e világot, szerelmesek mégis belénk lettek. Vajon miért?

Nem csak a "nárcizmus" miatt érdekel az ő véleményük. Sőt éppen nem is nárcizmus miatt. Talán kiderülhetett már e blognak a több tucat bejegyzéséből is, hogy távolról sem zárkózom el az ország önkritikus szemléletétől. A szépet és a jót persze jobban szeretem kiemelni (talán éppen a panaszkultúra visszahatásaképpen is); de semmi sem áll tőlem távolabb, mint az üres, kritikátlan, fanatikus rajongás. Ám ha érzékelem mások szemében a szerelmet, mégiscsak mindennél kíváncsibb leszek. Mi lehet az, ami ebben a helyben olyannyira szép és izgalmas és bámulatra méltó egy idegennek? A valódi önismeret iránti igény ezt a kérdést sohasem ejtheti el, mint érdektelent.

Ez a kíváncsiság (és persze részben az angol nyelvtanulás, nyelvgyakorlás igénye) vezetett el például egy kanadai házaspárnak az utazás témájú blogjához. Nem mondom, hogy minden egyes bejegyzésüket elolvastam vagy végignéztem, de azt igen, hogy időről időre fölnézek az oldalra, és gyakran találok ott valami érdekeset.

Először a hagyományos Prága-Budapest összehasonlításnak az általam olvasott egyik (talán a) legjobb földolgozása vonzott oda; de aztán találtam egyéb igencsak érdekes irományokat is. Hadd emeljem ki közülük csak a Szkopjét bemutató írást, amelyből kiderült számomra, hogy a legérdektelenebbnek hitt európai főváros valójában egyáltalán nem érdektelen; vagy például azt, amelyikben arról van szó, hogy milyen is egy jó (vagy éppen egy nagyon rossz) (utazási) blog.

Most megint találtam egy fölöttébb érdekes bejegyzést, amely arról szól, hogy mi olyan furcsa, szokatlan, különös egy más kontinensről jövő embernek Európában.

Az írás egy kis képzeletbeli utazás is egyben Észak-Amerikába, hiszen ha itt nekik valami nekünk természetes dolog különös, akkor kialakulhat a sejtésünk, hogy mi az a természetes ott, ami viszont nekünk volna különös.

Érdemes végigolvasni az írást; az ember biztosan jobban meg fogja szeretni általa Európát. De ami számomra a legmeglepőbb volt, az a "bámulásról" szóló bekezdés. Mint kiderül belőle, a kanadai szerző anyja német volt, és gyakran kapta rajta a fiú, hogy bámulja az embereket. Majd amikor a fiú rászólt, hogy ez illetlenség,

“I’m just curious” she ‘d reply.

Vagyis hogy én csak kíváncsi vagyok.

Megkapott, megragadott ez a mondat. Tényleg ilyen kíváncsiak volnának az európai emberek? Tényleg jellemzőbb lenne itt az idegenek megbámulása, mint az óceánon túl? Az USA-ban a leírás szerint ennyi bámulásra már fegyvert rántanának elő. (A japán kultúráról pedig közismert, hogy óriási tiszteletlenségnek számít szemébe nézni egy feljebbvalónak.)

Akárhogy is van, nekem tetszik ez az Európa-kép. Igen, Európa kíváncsi. Érdeklődéssel bámul az idegenre, aki még akár barát is lehet; megszemlél mindenkit, mint egy különös állatot; bele akar mélyedni a rejtelmeibe. Európának általában nincsenek tabui.

Igen, ez tetszik. Mintha ebben a "kíváncsiságban" az igazi európai szellemiség mutatkozna meg, Terentius halhatatlan szelleme: "Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi."

Ez nem feltétlen elfogadást vagy általános megbékélést jelent; tudjuk, hogy Európa egy borzalmasan viszálykodó, háborúktól terhelt, millió nemzetiségre szabdalt kontinens. Mégse járunk messze a valóságtól akkor sem, ha azt feltételezzük, hogy ez a kultúra hozta létre a legélhetőbb lét- és társadalomformákat a világon; a leggazdagabb, legkifinomultabb kulturális vívmányokat, a legszebb városokat, a legburjánzóbb diverzitását nyelveknek, irodalmaknak, mítoszoknak.

Ennek a diverzitásnak az alapja az a fajta tabumentesség, amelyet Terentius mondata sugall. Vagy amit a mama mondata sugall.

Én legalábbis biztosan nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol az emberek (akármilyen neműek is) ne vizslassák meg egymást, csak szemlesütve siessenek a dolgukra, rohanva, csak maguknak élve, céltudatosan, tele tabukkal és tilalomfákkal, és ne legyenek kíváncsiak, ne tegyék föl újra meg újra a kérdést maguknak: nem lehet, hogy annak a másiknak van igaza; nem lehet, hogy én tévedek; nem lehet, hogy ő tud valamit, ami nekem még sohasem jutott eszembe?

Csak most döbbentem rá, hogy az igazi, mély, egzisztenciális jellegű kíváncsiság mennyire európai vonás. Talán semmi sem európaibb.