Ami a legszembetűnőbb: a Vörös Hadsereget kivonták, a kései posztsztálinista pártok és titkosszolgálatok (amelyek a rezsimet irányították 1989 előtt) megszűntek; s bár nekik, azaz a kényszerűségnek tulajdonították – a strukturális elnyomásnak – a nyugati mintáktól való távolságot, a távollétükben ez a távolság nem csökkent, hanem nőtt.

Az utóbbi pár hétben két olyan, rendkívül öreg ember is elhagyta az árnyékvilágot, akik életükben (vagy évtizedeken át, vagy csak pár évig) hatalmas birodalmak fejei voltak. Mihail Szergejevics Gorbacsov 91 évesen ment el, II. Erzsébet pedig 96 volt. Korszakos figurák voltak mindketten, bár mind szerepük, mind az általuk irányított két hatalmas birodalom annyira különbözött egymástól, hogy jobban talán nem is tudott volna. Sok megemlékezés íródott mindkettejükről, pozitív is, negatív is. A pozitívak többnyire a személyiségüknek szóltak, a negatívak inkább az intézménynek, melyet képviseltek. Akárhogy is, egyet tudok érteni Zsuppán Andrással: velük, vagyis az utóbb elhunyt II. Erzsébettel, végleg elköszönhetünk a huszadik század, a hidegháborús kor utolsó nagy hatalmú szereplőitől. (Talán még Jimmy Carter, esetleg Kissinger jelenthet kivételt.)

Nem tudom, hogy a magyarországi publicisztika színvonalának általános süllyedése magyarázza-e, mindenesetre magam még mindig a lassan vénséges vénné váló TGM-nek a Mércén megjelent "rövid" megemlékezését tartottam a legérdekesebbnek és legsokatmondóbbnak Gorbacsov szerepéről. Egyik mondata ennek az írásnak — mégpedig talán a legfontosabb mondata — ugyanakkor erős ellenérzéseket váltott ki belőlem.

Ami a legszembetűnőbb: a Vörös Hadsereget kivonták, a kései posztsztálinista pártok és titkosszolgálatok (amelyek a rezsimet irányították 1989 előtt) megszűntek; s bár nekik, azaz a kényszerűségnek tulajdonították – a strukturális elnyomásnak – a nyugati mintáktól való távolságot, a távollétükben ez a távolság nem csökkent, hanem nőtt.

Az első gondolatom az volt, hogy ez badarság. Kelet-Közép-Európa ma sokkal közelebb van a Nyugathoz, mint 1990-ben volt.

Sok mindennel alá lehetne ezt támasztani, de a legkézenfekvőbb egyszerűen a GDP-ből kiindulni. Tavaszi hír volt, hogy Magyarország immár 76%-án áll az Európai Unió átlagának (megelőzve például Portugáliát vagy Görögországot). Ez az arány a rendszerváltás környékén 60% volt. Nyilvánvaló, hogy most is elég jelentős az eltérés gazdasági fejlettségben Kelet és Nyugat között, de az nem igaz, hogy ez a különbség nőtt volna.

Íme egy ábra arról, hogyan alakult az egyes európai régiók gazdasági teljesítménye 1990 óta. Jól látható a posztkommunista régió előretörése. 1990-ben még több mint kétszerese volt a nyugati termelés aránya a kelet-közép európaihoz képest, ma alig több mint másfélszeres! Dél-Európához viszonyítva még markánsabb a felzárkózás, sőt ott az "utolérés" részben már meg is történt. (Portugáliát és Görögországot, melyek '90 körül még sokkal fejlettebb országok voltak, a régió nem egy országa, például Magyarország is, már megelőzte az egy főre jutó GDP-ben.) Aki további érdekes ábrákat szeretne tanulmányozni a témában, annak az egész cikket ajánlom.

Ezt megfontolva, belátva, hogy így értve a mondatot aligha van bármi értelme, újra elolvastam TGM megjegyzését, és rájöttem, hogy nem erről van szó benne. Nem "gazdasági fejlettségről", hanem "nyugati mintákról". És így az állításnak már valóban több értelme van.

Csakugyan jellemző, hogy a renitens keleti államok számos kérdésben összeütközésbe kerülnek a nyugatiakkal, és értékrendjük sok területen (úgymint a jogállamisághoz, a korrupcióhoz, a hatalommegosztáshoz, a szexuális egyenjogúsághoz való viszonyban) különbözni látszik. Hogy ezekben a kérdésekben a távolság nőtt-e, arról persze nem rendelkezünk olyan egzakt adatokkal, mint a makrogazdasági mutatók terén.

Kétségtelen, hogy a rendszerváltás idején a régió mintaállamai (különösen tehát Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia) rendkívüli buzgalommal vetették bele magukat a nyugati államberendezkedés és gazdasági rendszer adaptálásába. Hogy a lakosság többsége ehhez a buzgalomhoz hogyan viszonyult, az egy másik kérdés. Tény, hogy a rendszerváltó, a nyugati mintákat egy az egyben adaptálni akaró kormányokat a régió összes országában rövid úton megbuktatták. A nyugatosodás túl sok rövid távú negatívumot hozott magával ahhoz, hogy annak legelkötelezettebb (és legmerevebb) hívei igazán népszerűvé válhassanak. Jól mintázza ezt Magyarországon az egykori SZDSZ története. Közel sem egyértelmű tehát, hogy e téren a távolság növekedéséről van-e szó, vagy egyszerűen arról, hogy a nagypolitika spéttel követte le a lakosságban jelen levő valós érzelmeket.

És itt elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol szerintem TGM valódi tévedése rejlik.

TGM abból indul ki (és egész gondolatmenetének ez a lényege), hogy a nyugati mintáktól való eltérés e társadalmakban mindig is domináns volt, és a "létező szocializmus" csupán annyit tett, hogy ezt a meglévő távolságot konzerválta.

Nem lehetséges azonban, hogy a nyugati mintáktól való eltérést éppen a szocializmus évtizedei fokozták? TGM mintha számot sem vetne ezzel a lehetőséggel.

Pedig...

Nem alkalmas egy rövid blogbejegyzés arra, hogy alaposabban utánamenjünk ennek a kérdésnek (egyrészt születtek már, ha nem is nagy számban, tanulmányok a témában; másrészt roppant komplex történeti feltárást igényelne az egész kérdés), így csak egyetlen mozzanatot szeretnék kiemelni.

Németország példája ugyanis különleges szerencse a történelem minden kutatójának. Az ország a második világháború után kettévált, és a két részén egymástól gyökeresen különböző gazdasági-politikai rendszert vezettek be. Mind mentalitás, mind gazdasági fejlettség terén a két rész között eredetileg nem voltak jelentős eltérések (ha voltak ilyenek, akkor azok máshogy tagozódtak, nem a későbbi NDK-NSZK határ mentén). Mégis, 1990-re hatalmas különbség alakult ki minden szempontból a két Németország között. Az újraegyesülés után ezt a diszkrepanciát azonnal nagy tudatossággal igyekeztek leépíteni. De mi történt? A különbséget harminc év alatt sem sikerült megszüntetni! (Érdemes elolvasni a témában ezt a 2018-ban született cikket.)

És nem is csak gazdasági kérdésről van szó. A politikai, ideológiai különbségek még talán ennél is szembeszökőbbek.

Az alábbi térkép azt mutatja meg, hogy mennyire népszerű az egyes tartományokban az AfD (melynek világnézete leginkább a Fideszéhez áll közel, bár még tőle is valamivel jobbra áll). A térkép 2017-es, de az arányok lényegében nem változtak azóta.

Mindez azt jelenti, hogy van olyan tartomány (Szászország), ahol az AfD volt a legerősebb párt, és az egykori NDK egészét tekintve pedig a második legerősebb (a jobboldali CDU után).

Az alábbi (2021-es) kép azonban még talán ennél is érdekesebb. Itt a különböző pártpreferenciák döbbenetes élességgel rajzolják ki az egykori NDK és NSZK határait.

A kép közepén látható Németország-térképeken sorrendben a szociáldemokrata SPD, a konzervatív CDU/CSU, a progresszív liberális Zöldek, a neoliberális FDP, a radikális jobboldali AfD, illetve a posztkommunista Baloldal szavazatarányai láthatók.

Sokszor egy-egy kép többet elmond, mint egy hosszú elemzés.

Ha igaz lenne, hogy a Nyugat és Kelet közti gondolkodásbeli különbségeket nem a Szovjetunió általi megszállás okozta, akkor semmiféle értelmes magyarázatot nem találnánk ezekre a 30 éves integráció után is jelen lévő hatalmas különbségekre egyazon ország határain belül. (Ráadásul ez az ország gazdaságilag egyértelműen a legerősebb Európában, és a különbségeket tudatosan igyekezett nem csekély pénzügyi eszközzel is csökkenteni.)

Számomra ezek a képek arra utalnak, hogy a nyugati mintáktól való távolság legfőbb oka igenis a szocializmus időszaka alatt elsajátított merőben eltérő mentalitás és értékrend, a nyugatitól eltérő szociális minták és reflexek kialakulása volt.

Hogy ezek a különbségek az évtizedek során csökkentek-e vagy nőttek, azt persze ennyiből még nem tudhatjuk. Bár gazdasági téren tagadhatatlanul zajlik egyfajta konvergencia, a gondolkodási minták alakulásáról nincs ilyen egzakt képünk. A különféle pártok népszerűsége (és ezek alakulása) sok mindent elmond, de a kép erre pillantva sem egyértelmű. Éppenséggel a radikális jobboldali pártok nyugaton is egyre népszerűbbekké válnak, és "keleten" is léteznek "progresszív liberális" politikai képződmények, sőt közülük nem egy még kormányzati tényezővé is válni tudott. Még azt sem zárnám ki, hogy egyfajta konvergencia ideológiai téren is tetten érhető, ennek megállapításához azonban kétségkívül mélyrehatóbb adatelemzésre volna szükség.