Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A mieink

2017. szeptember 11. - Csöncsön

Nem kell szeretnünk egymást, hogy szeressük a mieinket.

E blog legelső bejegyzésében azt ígértem (mindenekelőtt magamnak), hogy a boncolgatásra, értelmezésre kiválasztott mondatok között több lesz a pozitív példa, mint a negatív. Ehhez képest magamat is meglep az első nagyobb tudatos visszatekintés mérlege: eddig négy mondatot választottam, és a négyből csak egy tekinthető pozitív példának, az is csak feltételesen, olyan mondatot viszont, mellyel egészen, szőröstül-bőröstül azonosulni tudtam volna, nem is találtam.

Úgy gondoltam, hogy ez a blog inkább a "jó" mondataink gyűjteménye lesz, mint a rosszaké (a T/1-es alak is azonosulást fejez ki, és mégiscsak szívesebben azonosulunk valami követendővel), így nem is egészen örülök annak, amit látok. Belőlem is csak a kritika ömlik, én is csak a csomót keresem még a kákán is.

Mindenesetre a tapasztalat elgondolkodtat. Miért könnyebb mindenben a rosszat meglátni? Talán több rossz van a világban, mint jó? Ezt a borúlátó véleményt sohasem osztottam, és mindig a bőrrel érveltem ellene. Vagyis hogy van bőrünk. Képzeljük el, mi lenne, ha nem lenne! Ha minden szúrást, fájdalmat, hideget, meleget nyersen éreznénk, a bőrünk védőhálója nélkül! A bőr megléte eleve bizonyíték rá, hogy a világban összességében több a jó, mint a rossz. (Aki nem hiszi, az nyúzassa le a bőrét, és próbálja ki, milyen lenne fordítva.)

Vagy talán lehetne úgy is érvelni, hogy a világban azért több a jó, mint a rossz, mert a rosszat könnyebb észrevenni? Egy sárga mezőn előbb veszünk észre egy piros virágot, mint egy sárgát. Ez az érv talán egy kicsit még túl erős is, ennyire optimistának lenni már-már nyárspolgáriság ("minden rendben van, csak van egy-két dolog, ami nem"); de van benne valami. Aki folyton a rosszat látja, az voltaképpen nagyon elégedett az élettel. Én meg ezt a nézetet elutasítom, mint a Maslow-piramist is, amely túlságos rendet sugall a létezés irdatlan (de épp ezért tarka és csábító) káoszában.

A negatív kritikával nem is az a bajom, hogy hamisan sötétre festi a világot, hanem az, hogy hamisan világosra a kritizálót. Azt a hamis látszatot kelti, mintha a kritizáló fölényben lenne a kritizálthoz képest. Holott a kritizált mindig, hogy úgy mondjam, ontológiailag előkelőbb, mint a kritizáló. Ő ugyanis alkot valamit (jót-rosszat); a kritizáló viszont csak élősködik ezen az alkotáson. A kritizálónál egy fokkal emberhez méltóbb szerep az olvasóé, aki alárendeli magát annak, amit olvas. Éppen ezt a fokkal emberhez méltóbb szerepet óhajtottam magamnak, amikor elindítottam e blogot, és lám, magam is kritizálóvá kezdtem válni. Hát tényleg nincsenek jó mondataink?

De bizony vannak, és tegnap is olvastam egyet.

Nem kell szeretnünk egymást, hogy szeressük a mieinket.

Ezt a mondatot Stumpf András, a Heti Válasz publicistája mondta, akinek írása nyomán tegnap 100-150 ember tüntetett Budapesten egy új ukrán törvény ellen, mely radikálisan korlátozza a kisebbségek (így az ott élő több százezer magyar) jogait.

A mondat apropója az, hogy Stumpf, aki magát jobboldali-konzervatív-polgári újságírónak tartja, "kénytelen" volt együtt tüntetni olyan emberekkel, akiknek politikai nézeteitől amúgy egy világ választja el őt.

Milyen régi dilemma ez. Ki lehet-e állni egy ügy mellett, ha kiáll mellette az ellenségem is? Milyen régi, és milyen hamis dilemma. Pontosan az a dilemma, amely közéletünket a rendszerváltozás óta béklyózza, mérgesíti, butítja.

Miért kellene szeretnem azt, akivel van egy közös szerelmünk? Vajon én mindenkit szeretek, aki szereti Kosztolányit vagy a gulyáslevest? Miféle ostobaság ez? És mégis, ez az ostobaság hihetetlen karriert futott be az utóbbi harminc év Magyarországán, és életképes voltát mi sem jelzi jobban, hogy a jelzett tüntetésen a határon túli nemzettársaink mellett elvileg (és persze, ismerjük el, olykor valóban nem is csak szavakban) kiálló kormányzó párt távol tartotta magát az eseménytől. Ezzel a botrányos indoklással:

Soros bábszínházban nem veszünk részt.

Soros bábszínháza kifejezni azt, ha valami nem tetszik nekünk? Vagy kiállni a magyarsággal szemben elkövetett jogsérelmek ellen?

Jó, az ilyen állítások szóra sem érdemesek, tudjuk, hogy mi van mögöttük, kielemeztük e blogon is a politika eredendő cinizmusát, elvtelenségét. Hogy a közszereplők jellemzően nem az elveikből vezetik le önképüket és cselekedeteiket, hanem a várható szavazatokhoz igazítják hozzá elveiket.

De egy közéleti szereplő mindig lehet másmilyen is. Talán nem lesz sikeres, de valami sokkal fontosabbat elér: gerinces marad. Példaképként tekinthetnek majd rá mindazok, akik már régesrég elfelejtik, hogy negyven-ötven évvel ezelőtt kik mennyi szavazatot kaptak a választásokon, de akiket összeköt egy közös elv, egy közös gondolat, egy közös idea.

Nem kell szeretni azokat, akikkel közös ideánk van. Talán gondolhatjuk úgy, hogy ők többet ártanak az ügyünknek, mint amennyit használnak. Lehet kritizálni az eszközeiket, módszereiket, stílusukat. Egy valamit nem lehet (pontosabban nem érdemes): miattuk föladni az ideánkat. Ez valami olyasféle tébolyultság lenne, mintha valaki azért utálná meg a kutyákat, mert Hitler is szerette a kutyákat. (Helyettesítsük be a kutyák szót mondjuk hazára, és közelebb leszünk hozzá, hogy megértsük önnön tébolyultságunkat.)

Az ukrajnai magyarok ugyanolyan magyarok, mint mi, akik a határokon belül vagyunk; arról nem tehetnek, hogy egy át nem gondolt politikai diktátum miatt egyik napról a másikra egy másik állam polgáraivá váltak. Akik számára fontos a szolidaritás ezekkel az emberekkel, az álljon ki mellettük. És ne nézze, hogy kik tüntetnek mellette; az ügyet nézze.

Régi vesszőparipám, hogy hazánk boldog hely lenne, ha mindenki (tekintet nélkül az anyagi és egyéb haszonra) csak amellett állna ki, amit az ideái között fontosnak tart. Ha nem azt figyelgetné, hogy más mit csinál, hanem csak azt, hogy neki mi a fontos, melyek azok az értékek, amelyekért akár az utcára is kimenne. Mely értékek valóban a mieink. Semmi sem kellene ehhez, csak egy kis magunkba mélyedés, egy kis csönd, egy kis alázat. És kifordulna a világ (de a közéletünk bizonyosan) a sarkaiból.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr3012821588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása