Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Eltitkolt szellemi tünemények

2017. szeptember 14. - Csöncsön

Van-e a magyar irodalom egészében olyasmi, amire a külföld mint szellemi tüneményre fölfigyelhet?

Lehet, hogy ez az alábbi kérdés nem sokakat foglalkoztat, de engem nagyon. Majdnem mindennél jobban.

Van-e a magyar irodalom egészében olyasmi, amire a külföld mint szellemi tüneményre fölfigyelhet?

Éppen Németh Lászlónál olvastam ebben a formában, de sokan sokszor föltették, majdhogynem azt mondanám, a magyarság, a magyarként létezés egyik réges-régi (talán legrégebbi?) frusztrációja szólal meg benne: Európát (a nyugatot, ahová tartozni szeretnénk) egyáltalán nem érdekli a kontinensnek ez a szeglete. Ha megkérdeznénk egy átlagos angolt, franciát, németet, spanyolt, olaszt, hollandot, belgát vagy más nemzetbelit, aki Európában él, nem tudna egyetlen magyar szellemi alkotást sem említeni. Ezzel szemben mi nagyon is sok angolt, franciát, németet, spanyolt, olaszt, hollandot, belgát vagy más nemzetbelit említhetnénk, aki fontos nekünk.

És nem csak az irodalomról van itt szó, az irodalom csak példa. Van-e olyan magyar filozófus, gondolkodó, elméletalkotó, ideológus stb., aki igazán hatni tudott külföldön?

Ha végigmegyünk a "kínálaton", amit Magyarország az európai kultúrkincsnek adott, talán két ember lehet, aki egy közepesen művelt nyugatinak eszébe juthat arról a szóról, hogy magyar: Bartók Béla és Puskás Ferenc. Utóbbi azonban vélhetően folyamatosan egyre kevesebb embernek fog eszébe jutni, ahogyan elfogynak azok, akik látták őt játszani. Egy meghatározott szubkultúra sztárja és ikonikus alakja volt; kulturális jelenség mindenképp, de nem szellemi jelenség (vagy "tünemény", ahogy Németh László fogalmazott), nem lehet mondani, hogy személye egy sajátos szellemi minőséget fejezne ki, amelyhez évszázadokkal később is viszonyulni tudnának emberek. Bartók Béla más eset, ő valószínűleg élni fog, ameddig zene él, de zenéje alighanem mindig inkább az "ínyencek", a beavatottak kincse marad, átlagemberek tömegeit aligha fogja valaha is megmozgatni.

A többieket csak mi ismerjük. És ez elég fájdalmas.

Azért is az, mert sok-sok olyan szerzőről van szó, aki valóban komoly értékeket hordoz, és nagyon magas szellemi minőséget jelent. Igaz, itt Magyarországon is inkább csak egy aránylag szűk, értelmiséginek nevezett réteg az, amelyiknek az irodalmi és szellemi kincsek jelentenek valamit; de ez alighanem sehol sincsen másképp. A nagy szellemek közül tömegekhez eljutni valóban csak nagyon kevesen tudnak, ez nem hungarikum. Hungarikum a szellemi nagyságaink külföldi ismeretlensége.

Az ok persze kézenfekvőnek tűnik: a nyelvünk nagyon más, mint az indoeurópai nyelvek, és nagyon kevés olyan fordító létezik szerte a világban, aki a magyar remekműveket kongeniális módon tudta volna tolmácsolni. Ki az az angolok, németek, franciák közül, aki megtanul magyarul? És mennyi a valószínűsége, hogy éppen egy ilyen őrült egyben zseniális műfordító is, és képes megismertetni hazájával a magyar szellem csúcsait?

Igen ám, de ott vannak a finnek. Kisebb lélekszámú nép, mint a magyar, a nyelvük ugyanolyan messzeségben az indoeurópai nyelvcsaládtól; és mégis. A finn építészet, a Kalevala, vagy Mika Waltari át tudta törni az ismeretlenség csendjét. Különösen az építészetben a finn megoldások nemzetközi szintű példát teremtettek, hivatkozási pontok lettek. Vajon Lechner Ödönt, aki nemcsak tehetségével, de alkotásaival is bármelyik nyugati nagysággal fölveszi a versenyt, miért nem ismeri sehol senki?

Lechner Ödön... Nem is tudom már, hol olvastam azt a történetet, hogy egy (ha jól emlékszem) svéd turistacsoport érkezett Budapestre, és amikor meglátták a Postatakarékpénztárt, megdöbbentek: hát megőrültek a magyarok? Itt van egy ekkora építészük, és nem is hirdetik? Nem ezt mutogatják világszerte?

Meg vagyok róla győződve, hogy nem a szellemi nagyságainkban van a hibádzás. Az igaz, hogy a magyar filozófiai gondolkodás nem jutott el olyan magaslatokra, mint a német vagy a francia; lehet, hogy irodalmunk sem olyan egyenletes színvonalú, mint ezeké; de bőséggel vannak olyan kincseink, akik bárki számára kincsek lennének; a magyar szellem csúcsairól elég tágas kilátás nyílik Európa csúcsaira. (Ezt közvetve már csak az is bizonyítja, hogy a nyugati nagyságok művei milyen szervesen be tudtak épülni a magyar szellemi életbe; vagyis megvan itt is az a közeg, az a "magasság", ahol ezek kérdései föltehetők és végiggondolhatók.)

Talán a kultúra ápolásának színvonala lehet az, ami az ismeretlenség igazi okozója.

Lechner Ödön kivételes lángelme volt, de a Postatakarékpénztár egy olyan utcába került, ahonnan szinte rá se lehet látni az épületre. Pályázott azonban Lechner a Tőzsde épületére is. A Szabadság tér legfontosabb telkére tervezett egy színvonalában hasonlóan lenyűgözőnek ígérkező épületet. A pályázaton csak második lett, Alpár Ignác neobarokk terve győzött, ma is ez az épület áll ott, a Magyar Televízió székházának épülete. Komoly munka, de nem hasonlítható a lechneri zsenialitáshoz. Alpár Ignác is elsőrangú építész volt, nem az ő hibája, hogy olyan országban élt, ahol egy ilyen pályázaton nem Lechner Ödön munkaterve nyer, és a Szabadság tér ma építészetileg is olyan zűrzavaros-eklektikus, ahogyan egészében is az, egészen bizarr emlékművekkel és szobrokkal. (Egyébként összességében imádnivaló hely, de ha van szellemi sugárzása, akkor az a káoszé. Mintha már a nevével is azt akarná sugallni: itt, a világnak ezen a szegletén így fogjuk föl a szabadságot.)

Sok példát lehetne mondani rá, hogy a szellemi kincsek itt nem tudtak igazán kultúrkinccsé válni. Márpedig ha itt nem váltak azzá, akkor külföldön hogyan is válhatnának? Először magunkkal kellene elhitetni, hogy kincseink vannak. Sőt: először meg kellene értenünk, hogy miért kincsek ők. És milyen messze vagyunk még ettől a megértéstől is!

Ez magyarázza, hogy a kérdés fontos nekem. Nem a külföld elismerése a lényeg; én tudom, hogy Kosztolányi egy Proust-szintű író volt, voltaképpen teljesen lényegtelen, hogy ezt amúgy külföldön senki sem tudja. A külföldi ismeretlenség valahol azonban a magyar kultúra szégyene is. Egy olyan országtól, amely maga sem tudja, hogy mi az igazi érték, és mi az, ami csak másolat, nem várható el, hogy külföldre komoly kultúrnép képét legyen képes tükrözni magáról. Ez pedig szükségszerű, hogy mindenkit zavarjon, aki számára a szellemi kincsek fontosak.

Németh László számára is azok voltak. Hadd idézzem hát ide végezetül az ő válaszát, melyet 1943-ban így fogalmazott meg:

Úgy érzem, van: a magyar történelem és a magyar szellem tragikus ellenlábassága. A magyar nemzet katasztrófák igazságtalan során át süllyedt le a legsúlyosabb gyarmati sorba. Nincs még egy nép Európában, amelynek ilyen kevés része lenne államában s nem sok a színesek között, amelynek ilyen kevés reménye a szabadulásra. De ez a történelmi nyomás, amely a magyar népet s a magyar művelteket meglehetősen elkorcsosította: a magyar szellemből egyre aránytalanabb tromfokat csikar ki. Mintha a nemzeti fájdalom mind vadabbul fűtött kohójában akarná az általános emberit kihevíteni belőle.

Pilinszky versei, Sorstalanság, Saul fia. Csak három példa rá, hogy megértsük az utolsó két mondatot.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr7012829298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása