A mentálisan egészséges emberek egyik ismérve, hogy a valóságot pozitív irányba torzítják.

Vannak mondatok, melyeket évtizedeken át hordozunk magunkban. Hordozzuk őket, mert úgy érezzük, cáfolhatatlanok, szépek, az élet nap mint nap igazolásukat adja, mégis mintha nem törődnének velük a hétköznapokban. Holott beláthatatlan következményektől terhesek.

Nekem is vannak ilyen mondataim, de megtanultam együtt élni velük. Egy percig sem csodálkozom rajta, hogy figyelmen kívül hagyják őket. Általában semmin sem csodálkozom, ami rossz. Az emberek túlnyomó többségével ellentétben úgy gondolom, hogy a rossz legfőbb ismérve az, hogy unalmas és elcsépelt. Ellenben a jó ritka és meglepő. Nem is értem azokat, akik vérben forgó szemekkel háborognak a világban föllelhető sok szörnyűségen, a lusta ügyintézőkön, a pénzéhes politikusokon, a közpénzt következmények nélkül elsikkasztó bűnözőkön. Mindezek annyira hétköznapi és elcsépelt dolgok, hogy egyetlen másodperc figyelmet sem érdemelnek. (A New Deal nevű testvérblogon van egy kommentelő, aki minden nap belinkel valami rettenetes és felháborító eseményt a magyar vagy a nemzetközi közéletből, és minden hozzászólását azzal zárja, hogy nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Pedig sem sírnia, sem nevetnie nem kellene; hanem egyszerűen ásítani és lapozni. A rossz unalmas.) Szóval cseppet sem lep meg, hogy az értékes és jó gondolatok a szemétben végzik, az emberek meg gyilkolják, kínozzák és kifosztják egymást. Mindig így volt ez. Van, aki egy darabig megússza (egyelőre én és olvasóim is ezek közé tartozunk), meg néha véletlenül van egy gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt; de hogy az emberiségtől észt és bölcsességet várjunk el: ki az, akinek ilyesmi komolyan megfordul az elméjében?

Szóval én ilyen borúlátó vagyok? Szó sincs róla; épp ellenkezőleg! Miután látom a rossz elcsépeltségét és érdektelenségét (sose igazán értettem az emberek rajongását a krimik és horrorfilmek iránt), figyelmemet annál inkább tudom koncentrálni arra a kevés jóra, ami van. Ezt már csak az a mondat is megmutatja, melyet én magam is évtizedek óta magamban hordozok, de amelyet nap mint nap hagyunk figyelmen kívül. Így hangzik:

A mentálisan egészséges emberek egyik ismérve, hogy a valóságot pozitív irányba torzítják.

Gyorsan pontosítok is. Én ezt a mondatot csak most olvastam ebben a formájában, a Mandiner nevű portálon idézték egy Taylor nevű pszichológustól ebben az (egyébként némileg felületes, de mindenképpen megfontolandó) eszmefuttatásban. A mondatot én nem ebben a formában hordoztam, hanem valahogy így:

A világot sokkal több értelme van jónak látni, mint rossznak.

Hogy "mentális egészségre" vall-e ez, vagy egyszerűen csak derűs életszemléletre, azon még sohasem gondolkoztam.

Belátom, van ezen mit megmagyarázni.

Először is, úgy vélem, az a jogos kérdés tehető föl, hogy miért volna szükséges egyáltalán a világot bármilyen irányba is torzítani. Nem volna-e sokkal helyénvalóbb éppen olyannak látni, amilyen. Például, ha már a fent idézett cikkben a magyarság történelméről van szó, nem éppen az-e a helyes, ha nyíltan szembenézünk a tényekkel. Nem akkor teszünk-e a legjobb szolgálatot önismeretünknek (márpedig minden ilyesféle gondolat legfőbb célja az önismeret fejlesztése), ha nem tagadjuk le történelmünk szégyenfoltjait, ha nem hamisítjuk torzan naggyá a múltunkat, szóval ha reálisan igyekszünk látni a helyünket a világban?

Nos, talán nem meglepő, de ez a gondolat bennem is fölmerült már. Sokszor gondolkodtam rajta. Úgy érzem, elég sokáig és elég következetesen gondolkodtam rajta. Úgy hiszem, elfogulatlanul gondolkodtam rajta. És a végén mindig arra jutottam, hogy ez a gondolat egyszerűen tévedés.

Amikor valamihez közelítünk, szükségképpen torzítunk rajta. Olyan nincs, hogy ne torzítsunk. Ha képesek lennénk rá, hogy valóban objektíven lássuk a valóságot, megszűnne a történelem. Ez ugyanis azt jelentené, hogy kilépünk az időből. Természetesen mindent lehetséges teljesen objektív mércék szerint megvizsgálni, csakhogy ilyesmi még sohasem történt az emberi viszonyok között. A vizsgálódást mindig valamilyen érdek(lődés) vezérli. Már a vizsgálandó objektumok kiválasztása sem lehet mentes a történetiségtől. Nem személyes érdekekre kell gondolni, nem arról van szó, hogy egy tudósnak személyes érdeke fűződne hozzá, hogy a tömegvonzást vagy a szalamandrákat vizsgálja-e. Az érdeket az emberiség mindenkori történetisége jelöli ki.

Ez eddig, azt hiszem, rendben is volna. De ennél sokkal többet mond a mondat. Valami olyasmit is mond, hogy mi magunk személyesen is dönthetünk a valóság torzításának irányáról. Érthető, ha ezt bármilyen tudós (nem csak természettudós) felháborodottan utasítaná vissza. A magyarokat akkor is a besenyők üldözték a Kárpát-medencébe, ha erről nem veszünk tudomást, vagy ha egyenesen meghamisítjuk ezt az információt! Nyilvánvaló, hogy a mondatomat, és Taylor mondatát sem így kell értelmezni. Sem én, sem ő nem történelemhamisításra buzdít.

Akkor mi az, hogy "torzítás"?

A torzítás nem hamisítást jelent. A torzítás lényegében az ismeretek időbe illesztését jelenti. A természettudós is torzít, amikor vizsgálódása milliónyi tényszerű adatából bizonyos dolgokat lényegtelennek minősít, más dolgokat pedig kiemel. Így természetesen nem egy új valóság jön létre, hanem a valóságnak egy torzított modellje.

A természettudományban mindig az adott kutatás célja határozza meg, hogy mely adatok figyelemre méltók, és mely adatok mellékesek, "elhanyagolhatók". Az adatoknak erről a kategorizálásáról már általános iskolában szó volt fizikaórán. Amikor például egy test súlyára vagyunk kíváncsiak, elhanyagolható adatnak számít a test színe vagy a terem világossága (legalábbis bizonyos típusú méréseknél), és így tovább.

A történelem kutatója számára sem más a mérce: a kutatás célja. Csak egy történész ezt (eléggé el nem ítélhető módon) valamivel ritkábban reflektálja, mint egy természettudós. Holott a tárgya legalább ugyanannyira komplex, sőt igazából minden tárgynál komplexebb. A történész tárgya ugyanis az idő. Elvileg minden, ami egy adott időpontban megtörtént. De vajon hány történelemkönyv kezdődik filozófiai eszmefuttatásokkal az időről?

A torzítás tehát mindig valamilyen célt szolgál. Milyen célunk van azonban azzal, hogy érzékeljük (látjuk valamilyennek) a világot? Valamilyen célunk nyilvánvalóan van vele, még ha ez a dolog jellegéből adódóan a legritkább esetben van is reflektálva, tudatosítva.

Azt hiszem, a cél legtöbbször ez: kitölteni az időt. (Hát nem az igazság keresése, az ismeretszerzés? Én úgy tapasztaltam, hogy ez a cél jellemzően csak járulékosan adódik hozzá, ha egyáltalán, a valóságérzékeléshez. Kevesen vannak, akiket az igazság jobban érdekelné, mint a saját életük, és amikor ez utóbbi veszélybe kerül az igazság miatt, akkor is az előbbit választják inkább. Vannak ilyenek persze; Szókratész, Jézus, Giordano Bruno stb. Azt azonban talán leszögezhetjük, hogy a világot rossznak látó emberek nem Szókratész, Jézus vagy Giordano Bruno következetességével állnak ki állításuk mellett. Ha mégis, akkor az előtt minden tiszteletem; kétségtelen, hogy a világirodalom egyik leglenyűgözőbb fiktív alakja Kirillov az Ördögökből.) Az átlagos emberek, a közbeszéd, a mindennapi létezés szintjén az ismeretszerzés és az ismeretekről való vitatkozás nem más, mint időtöltés. A hétköznapjainkat igyekezzük megtölteni vele.

A torzítás (magyarán a múltunkról vagy jelenünkről való gondolkodás) célja a hétköznapi életünkben nem a tudományos ismeretek bővítése, hanem életünk színezése, jobbítása, fejlesztése. Vajon mit érdemes tehát kiemelni a világból? Azt, ami jó, vagy azt, ami rossz?

És itt térek vissza a kezdeti bekezdésekhez. Szerintem a rossz unalmas. Persze, bizonyára üldözték a magyarokat a besenyők. Persze, szörnyű vérengzések folytak. Persze, nagyon sok mindenre nem lehetünk büszkék. De nem sokkal érdekesebb az a kevés, amire igen? Vajon kinek jobb minőségű az élete, annak, aki a gondolatait Atilla rémtetteivel tömi, vagy annak, aki Jézus tanításaival? Annak, aki a múltból az emberek örök gyarlóságát érti meg, vagy annak, aki emlékszik a hőstettekre is? Mindkettő torzít. De aki a jót látja meg, annak van mire építenie a jelenét.

A németek kapcsán ki szokták emelni a "Vergangenheitsbewältigung" szót, amely valami ilyesmit jelent: a múlt feldolgozása. A gyakorlatban pedig azt a lelkiismeret-furdalást, amely a németeket a náci időkre gondolva eltölti. Mintaként szokták fölhozni ezt a magyaroknak, éspedig joggal: lám, a németek ismerik és megbánták a múltjukat. Csakhogy ez így féligazság. A Vergangenheitsbewältigung, ha sikeres, akkor nem valami borzalommal tölti meg a nap 24 órájában az emlékező agyát, hanem olyan pozitív fogalmakkal, mint a demokrácia és a jogállam értéke, az egyenjogúság, a zsidó polgárok által létrehozott alkotások és így tovább. A Vergangenheitsbewältigung pozitív szó: a múlt megértése, és a múltból a továbbvihető dolgok kiemelése, melyeket persze szigorúan el kell választani a tovább nem vihető (viendő) dolgoktól. A Vergangenheitsbewältigung éppenséggel ellentéte annak, amit Magyarországon úgy neveztek el: "a múltat végképp eltörölni". Bewältigen annyit tesz: megbirkózni valamivel, legyőzni, legyűrni valamit. Azaz éppen nem eltörölni, hanem birokra kelni vele.

Tudom, nem írtam le, nem magyaráztam meg mindent. De talán nem is baj. Talán jobb, ha maradnak megválaszolatlan kérdések, ha marad az olvasóban egy kis kielégítetlenség, egy kis ellentmondás. Szeretném az olvasómat kíváncsivá tenni.

Zárásként tehát ezt a továbbgondolást szeretném megsegíteni egy idézettel. Kosztolányi alábbi verse már régóta a kedvenceim egyike. Arról szól, hogy a torzítás, a pozitív torzítás nemcsak hogy kívánatos, de egyenesen feltétele is az életnek. Ha Kosztolányit nem torzítva látnánk, régen halott (azaz érdektelen, unalmas, "rossz") lenne nekünk.

Kiemeltem a versből egy-két sort, de hadd irányítsam a figyelmet most külön az utolsó versszak képére. A múltunk egy nagy pocsolya. Azzal, hogy van egy hold, amely rávilágít és átszínezi, minden pocsolya ezüstté válhat. Igaz, hogy a hold (azaz a mindenkori szemlélő) tükörképe mosolyog vissza belőle, de akkor is: engem csak azok a pocsolyák érdekelnek, amelyek mosolyognak.

Könyörgés az ittmaradókhoz

Ha meghalok majd, mélyre ássatok,
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.

Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.

Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.

Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szünös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépitsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté büvöl minden pocsolyát.