Nyilván lehet az EU-ról hosszan beszélni, hogy mennyire előnyös gazdasági értelemben is, de fontos látni, hogy nem ez az egésznek a lényege, hanem a békeprojekt.

Ma adták át a közgazdasági Nobel-díjat, és ennek apropóján a Portfolio megjelentetett egy interjút az egyik Nobel-díjas közgazdásszal, Thomas J. Sargenttel, aki éppen hazánkban járt. Magyarországról a közgazdász nagyon szépet mondott, azt, hogy "ez a térség, Németország, Ausztria, Magyarország a világ csúcsa", és hogy "fantasztikus intellektuális töltetet" érzékel itt; de nem ezt a mondatot akarom kiemelni, még akkor sem, ha ennek az önbizalmát vesztett országnak szüksége van az ilyen mondatokra.  Kétségtelen, hogy nagyon sok minden, ami a világban hatásos volt (akár jó, akár rossz értelemben), a pszichoanalízistől kezdve a nácizmuson át a számítógépig, innen, vagy innen is pattant ki; kétségtelen, hogy Magyarország közel van a "tűzhöz", és végigcsinált jóformán mindent, amit a nyugati civilizáció ezer év alatt kipróbált. Szóval nem erről a mondatról akarok írni, hanem egy másikról. Az amerikai közgazdász az EU-ról is szólt, és azt az Egyesült Államokkal hasonlította össze, majd kimondta:

Nyilván lehet az EU-ról hosszan beszélni, hogy mennyire előnyös gazdasági értelemben is, de fontos látni, hogy nem ez az egésznek a lényege, hanem a békeprojekt.

Ezen a mondaton gondolkoztam el. Főleg azért, mert az USA-val való összehasonlítást nagyon hamisnak éreztem, érzem; ugyanakkor azt magam is nagyon örvendetesnek tartanám, ha Európában soha többé nem lenne háború. Az gondolkodtatott el, hogy lehetséges-e ez a kettő együtt; meghagyni az önálló nemzetállamokat, és megszüntetni köztük a háborúskodást.

Azok közé tartozom, akikről lepattannak az "EU-szkeptikusok" EU-ellenes érvei. Számomra nyilvánvaló, hogy minden ország, Magyarország pedig különösen is rengeteget profitál az Európai Unió létéből. Adatok ezrei támasztják ezt alá, de aki nem hisz ezeknek, menjen ki az utcára, egy félórás séta során biztosan több tucat plakátot vagy táblát fog látni, amelyek EU-s pénzből történt fejlesztésekről számolnak be. De nemcsak gazdaságilag nem látom alternatíváját az EU-nak; a fönt említett "békeprojekt" jegyében sem, azaz számomra vitán felül áll, hogy Európa országainak érdemes együttműködniük, és barátian viszonyulniuk egymáshoz. A '90 előtti állapot a vasfüggönnyel maga volt a téboly megtestesülése. Európa államai kulturálisan, szellemileg, értékrendben, erkölcsileg ezer szállal kötődnek egymáshoz.

De vajon kizárja-e ez a kötődés és a "békeprojekt" a nemzetállamok létét?

Ez az a pont, ahol az volt az érzésem, minden tisztelet és rokonszenv mellett, hogy a közgazdász úr egyszerűen nem ismeri Európát, Európa hagyományait. Az itteni népekből nem lehet "Európai Egyesült Államokat" gyúrni, egyszerűen azért nem, mert egy-egy európai nemzet identitása összehasonlíthatatlanul mélyebb kulturális gyökerekkel bír, mint egy USA-beli államé. (Jung ezt úgy fogalmazta meg: Európa sokkal szorosabb kapcsolatban van saját tudattalanjával, és ez egyebek közt a városok utcaképein is jól látszik.) Az, hogy valaki "magyar" vagy "holland" vagy "baszk" vagy "cseh" sokkal többet jelent annál, mint hogy ennek vagy annak az országnak a lakosa. Mítoszok, legendák, hősök, messze múltba visszanyúló történetek kötődnek ezekhez a fogalmakhoz, és ezeket itt nálunk már az óvodások kezdik megismerni. Ezeket megtagadni annyit jelentene, hogy az ember a saját múltját, családját, emlékeit tagadná meg. Nem fog menni.

Viszont amikor idáig jutottam a gondolkodásban, hirtelen belém nyilallt a gondolat: vajon ezzel nem éppenséggel a háborúkat és a békétlenkedést konzerváljuk, illetve neveljük újra az európai gyermekek tudatában?! Másképpen: létezik-e olyan identitás, amelyik nem kizáró jellegű?

De kész is volt azonnal a válaszom: már miért kellene, hogy az erős, önként vállalt identitás más identitások elfogadását kizárja? Miért kellene gyűlölnöm azért egy horvátot, mert én magyar vagyok? Ez olyan, mintha azért gyűlölnék egy nőt, mert én férfi vagyok. Vagy azért gyűlölnék egy öreget, mert én fiatal vagyok. Ez a gondolat az identitás teljes félreértéséről árulkodna.

Nemcsak hogy nem tartom illúziónak, egyenesen szükségesnek is tartom, hogy Európa népei megőrizzék és ápolják saját mítoszaikat és múltról szóló történeteiket, ahhoz, hogy itt a kontinensen béke legyen. Artúr király háborúi, Lehel kürtje vagy Tell Vilmos kalandjai ma már senkinek sem fájnak, és senkinek az érzékenységét nem sértik. Ellenben példát szolgáltatnak rá, hogy a háborúskodásra ma már nincs szükség, hiszen maguk a konfliktusok is elmúltak. Egy olyan történelemszemlélet, amely a háborúskodások egykori létét mesterségesen ki akarná törölni a népek emlékezetéből, sokkal jobban ki lenne szolgáltatva azok megismétlődésének.

Összefoglalva: igazat adok a közgazdásznak, az EU nagyon fontos békeprojekt; de csak addig maradhat az, amíg Európa sajátosságait, történelmét, hagyományait, nemzetállamainak sokszínűségét tiszteletben tartja. Minél jobban elszakad ennek a hagyománynak az ismeretétől, annál jobban kiszolgáltatja magát a benne élő nemzetek önzésének és háborúskodó hajlamának. Hiszen éppen a múlt tagadása az, ami (főleg itt Európában) majdnem minden konfliktusnak a forrása. Mindig lesznek ugyanis olyanok, akik emlékeznek.