Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén.

Ez annyira jó játék, hogy muszáj nekem is játszanom. 75 éves lett Nádas Péter, az egyik legnagyobb élő magyar író, és a Könyves blog fölkért tíz irodalmárt, hogy nevezzék meg a számukra legfontosabb, legjobbnak ítélt Nádas-mondatot. Furcsa kívánság, de alighanem csak annak, aki nem ismeri a szerző írásait. Nádasnál ugyanis a mondat külön életet él, valószínűleg nincs még egy magyar író, akinél ennyire külön életet élne, akinél ennyire csiszolt, végleges, kikezdhetetlen lenne minden egyes mondat. Az első hatalmas regényében (a kettő közül), az Emlékiratok könyvében minden egyes bekezdés egy-egy mondatból áll. Van, hogy csak néhány szó, van, hogy egy egész oldal, de mindegyik bekezdése egy-egy mondat. Külön kis műalkotás az összes, nem tudom elhárítani magamtól a gyanút, hogy a szerző mindegyikben külön-külön elgyönyörködött, amikor leírta.

De vajon melyik lenne az én Nádas-mondatom? Gyanítom, a kérdés úgy formálható át (a blog szerkesztői arra voltak kíváncsiak), hogy melyik mondat hagyott a legmélyebb nyomot bennünk, melyik megy ki a legnehezebben a fejünkből, melyik zenél úgy bennünk, mint egy dallamív, mely egyszer odakerült, és azóta nem ereszt, újra meg újra eszünkbe jut, újra meg újra felidéz bennünk valamit.

Nos, különös módon számomra egy pillanatig sem kérdés, hogy mi a válasz. Az Emlékiratok könyvének, ennek a bő ezer oldalas regénymonstrumnak a legeslegelső mondata:

Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén.

Nem megy ki a fejemből az a pillanat, amikor elém került ez a mondat. Pedig korántsem a legelső Nádas-szöveg volt, amely elém került.

Volt nekünk az egyetemen egy olvasókörünk, mindig hétfő esténként, melyen minden (második) alkalommal egy-egy hosszabb elbeszélést vagy rövidebb regényt, illetve minden (második) alkalommal egy verset, esetleg verscsoportot vitattunk meg. Ezen az olvasókörön került egyszer terítékre Nádas első regénye, az Egy családregény vége. Vagy mert nem voltam kellően érett a szöveg befogadásához, vagy egyszerűen csak nem értettem, vagy egyéb okokból, nem tudom, de az Egy családregény vége határozottan nem nyerte el a tetszésemet. Zavarosnak, nyomasztónak, idegesítőnek éreztem, sőt sok helyen egyszerűen unalmasnak. (Nincs kegyetlenebb ítélet regénnyel szemben.)

Az Emlékiratok könyve ez után az élmény után került kezembe, és rögtön az első mondata olvastán azt éreztem, hogy "ez igen". Miért is? Hát ez jó kérdés. Még sose gondolkodtam rajta, a mondat egészen egyszerűen csak a bőröm alá futott, és éreztem, hogy valami történik velem, valami merőben más, mint addig. Azonnal megkapott a mondat hangulata, ritmusa, zenéje, nem is tudom, micsoda.

Csak most, hogy itt van ez a körkérdés, van alkalmam gondolkodni rajta.

Most, hogy rámeredek erre a mondatra, azonnal látom a szerkezetét. Nézzünk rá. Látunk két vesszőt. Az első vesszőig tart az első rész, aztán jön egy rövid középső, majd egy ismét hosszabb harmadik. A részek szótagszáma: 14-5-18. Persze a mondatot helyesebb hangsúlyos szavak szerint ritmizálni, és akkor az jön ki, hogy a három rész egyensúlyban van, a mondat hangsúlyos szavai ugyanis ezek: utolsó, Kühnertéknél, kinn, Schöneweidén, vadszőlővel, első. Mindegyik részegységre két-két hangsúlyos szó jut. Ebből az következik, hogy a három rész közül az első és a harmadik gyors, a középső pedig lassú (hiszen jóval kevesebb szótagra ugyanannyi hangsúly jut). Az tehát, hogy "kinn Schöneweidén", zeneileg sokkal hangsúlyosabb rész, mint bármi más a mondatban; mondhatni, ez a mondat szíve.

Kinn Schöneweidén... Mit jelent ez? Így csak az szokott beszélni, aki keresztül-kasul ismer egy várost. Kinn Erzsébeten, kinn Lőrincen, kinn Nagytétényben. Így az beszél, aki rokoni, baráti, intim viszonyban áll egy várossal. Végre valami valóság-íz, valami intimitás, valami közvetlenség, valami barátságosság! Csupa olyasmi, ami az Egy családregény végéből oly hangsúlyosan hiányzott.

De ezzel még nincs vége. Ez a város Berlin, amely ugyan tényleg majdnem ugyanolyan, mint Budapest, de egy kicsit mégis más. Ez a "kicsit másság" két érzést ébreszt föl bennem: intimitást a kicsit miatt, és nosztalgiát a másság miatt. Szóval idegen is, de ismert is. Magam is emlékezetes szemesztert töltöttem el Berlinben, és nagy hatással voltak rám a külső kerületek nevei és hangulatai. De ugyanígy vagyok a német nyelvvel is, a német szavakkal. Ha német szót hallok, valami otthonosságot érzek, valami megnyugtató biztonságot, miközben persze idegenséget is. A kettő feszültségéből pattan ki ez a kinn Schöneweidén szókapcsolat. Pláne, ha tudom, és hát miért ne tudnám, hogy a szó maga szép legelőt jelent. Hát nem szép, nem bizarr, nem csodálatos?

De ez csak a mondat szíve, a közepe. Az első és a harmadik rész legalább ugyanilyen erővel hatott rám. Főleg a harmadik, a záró rész. Vadszőlővel befuttatott villa: micsoda hangulatisága van ennek a képnek! Gyerekkorom jut eszembe, régi őszök, szorongás és borzongás között. Idill és káprázat, de szorongás és kíváncsiság is. Az én tudatomban valami ilyesmit hív elő egy vadszőlővel befuttatott villa.

És a legelső rész, a vesszőig? Az nem jelent semmit? Ó, dehogynem. Minden egyes szó telítve van. Az utolsó is, a berlini is, és a lakásom is. Meg a Kühnerték is. A Kühnert azért, mert német szó (lásd föntebb), a lakásom a béke, a meleg és az otthonosság érzetét hívja elő, a berlini a fönt már említett "itthon vagyunk, de mégsem egészen" billegését, az utolsó pedig behoz valami melankóliát, valami bölcs és szomorú nyugalmat, bánatosságot az egészbe. Vagyis pontosan azt a hangulatot, mely nekem az irodalomban a legvonzóbb, legcsábítóbb, legvarázslatosabb. És korántsem csak azért, mert nekem is volt egy utolsó berlini lakásom, kinn Friedrichsfeldén.

Ahogy megláttam a mondatot, azonnal éreztem, hogy nekem ez a regény tetszeni fog, és nem is csalódtam. Az első oldalak máig irodalmi élményeim csúcsai között járnak. Életem csúcsai közt.

Isten éltesse Nádas Pétert, és köszönet neki ezért a varázslatos, világirodalmi hangért, és persze azért, mert miután annyi kontár kéz megerőszakolta, visszahelyezte méltóságába a mondatot, az emberi érzés- és gondolatvilágnak ezt a legnagyszerűbb médiumát.