Igaz, de megmondom én, hogy mire kéne még jobban ráerősíteni: más időben, de ugyanaz a Móricz Zsigmond a Nyugatnak és a Kelet Népének egyaránt a főszerkesztője volt, miközben a Kelet Népe épp az ellenkezőjét állította annak, amit a Nyugat képviselt.
Megjelent tegnap egy interjú a mindset nevű pszichológiai szakportálon Puzsér Róberttel. Akit érdekel a közélet, bizonyára ismeri ezt a nevet. Nekem kifejezetten rokonszenves Puzsér. Nem azért, mintha (túl sok) mindenben egyetértenék vele, vagy mintha magamévá tenném a stílusát és modorát. Mindezek sokszor ellenérzést vagy ellentmondást váltanak ki belőlem. Mégis rokonszenves, mert méltányolom szándékát és erőfeszítéseit, hogy alternatív közbeszédet alakítson ki; hogy a köztér témái ne a pártpolitikai viaskodások körül forogjanak, hanem mélyebb, lényegibb, egyszersmind izgalmasabb kérdések körül: morális kérdések körül. Azt hiszem, ennek az országnak (mint persze mindegyiknek) szüksége van rá, hogy az erkölcsi kérdéseket komolyabban vegye, illetve egyáltalán: létezőnek ismerje el.
Érdemes végigolvasni a fönt linkelt interjút, még akkor is, ha olykor nem értünk egyet az állításokkal, vagy egyszerűen úgy érezzük, hogy az alany elveti a sulykot, és önmagát teszi hiteltelenné. Ezek a túlzások a provokáló attitűdből következnek, és a helyükön lehet kezelni őket. Sokkal fontosabb, hogy bizonyos állítások mély gondolkodásról árulkodnak. Hadd emeljek ki egyet ezek közül:
Igaz, de megmondom én, hogy mire kéne még jobban ráerősíteni: más időben, de ugyanaz a Móricz Zsigmond a Nyugatnak és a Kelet Népének egyaránt a főszerkesztője volt, miközben a Kelet Népe épp az ellenkezőjét állította annak, amit a Nyugat képviselt.
Nem érdemes ezt a mondatot irodalomtörténészi nagyító alá venni, és olyan részletkérdéseken elidőzni, hogy a Kelet Népe csakugyan "az ellenkezőjét állította-e" annak, amit a Nyugat képviselt. Már a folyóiratok címéből is nyilvánvaló, hogy a két lap eléggé különböző volt, és bizonyos értelemben valóban egymás ellenfele. A lényeg valóban az, amit a mondat állítani akar: kellene lennie egy olyan kulturális és civilizációs alapnak, amely egy ilyen gesztust lehetővé tesz.
És akkor gondolkozzunk el rajta, hogy a mai Magyarországon lehetséges volna-e hasonló. Másképpen kérdezve: létezik-e a mai Magyarországon olyan emelkedett szellem, aki képes lenne elvállalni egyaránt egy jobboldalinak, illetve egy baloldalinak kikiáltott folyóirat szerkesztését?
Nem hogy a szerkesztés szintjén tűnik ez lehetetlennek: olyan publicista is csak elvétve akad, akinek egyáltalán eszébe jut, hogy itt is és ott is publikáljon.
Mindig elszomorít, amikor akár jobb-, akár baloldalinak "bélyegzett" írástudótól olyan véleményeket hallok, hogy ők bizonyos sajtótermékeket, színházakat, kulturális intézményeket, rendezvényeket, internetes oldalakat, személyiségeket úgymond bojkottálnak, és semmilyen kapcsolatot nem óhajtanak létesíteni velük. Vajon elgondolkodtak rajta, hogy hosszú (vagy akár közép) távon hova vezet ez az attitűd? A bezárkózás, a saját eszmerendszerbe való mély beburkolózás könnyen belátható módon zárt diskurzusokat fog létrehozni, melyek fontos témákat, problémákat, sőt történeteket és embereket fognak tabusítani. Nem kell messzire mennünk: a rendszerváltás utáni Magyarországon pontosan ez történt. Kialakult két olyan "szekértábor" (borzalmas, viszolyogtató szó), amely képtelen megérteni a saját problémáin kívül egyebet.
Ellenvetés lehet, jogos ellenvetés, hogy értelemszerűen mindenki elkötelezi magát (akár ideológiailag is), aki gondolkodik. Ha valaki a nyugatot tartja követendő eszménynek, az nem csatlakozhat egy olyan laphoz, amely a nyugat helyett (vagy ellenében) a keleti értékeket helyezi előtérbe. Ha valaki liberális, akkor nem támogathat valamit, ami antiliberális. Ha valaki konzervatív, nem lesz egy baloldali lap munkatársa. Mindez természetes, nem?
Amíg az értékek melletti kiállásról van szó, addig valóban természetes. Kórossá olyankor kezd válni, amikor egy érték melletti kiállás más értékek elnyomásával, elpusztításának igényével jár együtt.
Puzsér az interjúban, szerintem nem a legtalálóbb módon, Móricz mellett Adyt említi mintaként. Kétségtelen, hogy mind Móricz, mind Ady messze fölötte áll korunk átlagértelmiségijének. Tagadhatatlan, hogy mindketten mélyebbre ástak problémáikkal és szavaikkal, mint mai publicistáink túlnyomó többsége. Attitűdjük azonban harcos, az ellentéteket kiélező, olykor szélsőségekre hajlamos volt, és követőik talán ezért is voltak hajlamosak arra a kirekesztő típusú diskurzusra, melynek mérgező hatását épp Puzsér is oly találóan írja le.
De vegyük csak mintának Kosztolányit, aki valóban a legeurópaibb, legnyugatosabb, legcivilizáltabb volt az összes magyar író közül. Számtalan olyan megnyilatkozását idézhetjük, amely a hazaszeretetről, a magyarság mély keleti gyökereinek szeretetéről, az anyanyelv iránti szerelemről szól. Ellenben egyetlen olyat sem, amelyben valódi értékeknek ment volna neki ideológiai előítéletességből. (Hírhedt Ady-cikke kifejezetten esztétikai támadás, és az idő nagyon sok megállapítását visszaigazolta.) Ha valaki igazán nagy, annak számára az ideológiai különbségek mindig másodlagosak.
És mi az elsődleges? Hát az, hogy tisztelni kell mindenkiben az embert, a másikat, aki szükségképpen másképpen látja a világot, de amíg ezt őszintén és tisztességesen teszi, addig az minket nem csorbít, hanem gazdagít. Ez nem liberális alapelv, ez minden emberi társas viszony alapelve. Ennek elfelejtése maga a pusztulás, a közösség atomizálódása, a farkastörvények totális eluralkodása lenne. Jó lenne nem megvárni.
