Nekünk ugyan, kiket korunk képtelenül alacsony lelkű hírlapirodalma el nem kényeztetett, ez a régmúlt talán a tisztesség és jóhiszeműség korszakának tűnik fel, tényleg azonban mi sem szomorúbb, mint hogy az új magyar középosztály többsége nemzeti érzését és nemzeti műveltségét e hírlapirodalomból meríté.

Nem jár hétvégén a hármas metró, így az órámra az M3-as pótlóbusszal megyek szombatonként. Ez mindenképpen némi kényelmetlenség, hiszen legalább tíz perccel korábban el kell indulni, ráadásul ülőhely se mindig akad a zsúfolt buszon. Én azonban minden rosszban igyekszem meglátni a jót is. Aki keres, az pedig talál. A pótlóbusz végigvezet a városon, egészen pazar panorámát kínálva az utazónak. A külsőbb részek persze hagynak kívánnivalót maguk után, sok a csúf vagy elhanyagolt állapotú épület, vannak bódék, vannak lepusztult sarkok, szemét az utcákon, de az összkép mégis lenyűgöző. Az Üllői út (akár a többi utca, hol a pótlóbusz végigmegy) a város szinte minden korszakának nyomát magán viseli, páratlanul izgalmas látványt kínál, számos vitathatatlanul gyönyörűséges épülettel.

Az egyik ilyen gyönyörűséges épület nem is pont az Üllői úton van, hanem a Könyves Kálmán körúton. Tesz ugyanis a pótlóbusz egy rövid kitérőt a Népligetbe is (mely ugyancsak csodálatosan szép, pláne így ősszel), és csak utána fordul rá ismét az Üllőire. A Tündérpalota (ma Pedagógiai Múzeum és Könyvtár, korábban gimnázium, hol Babits Mihály is tanított) Körössy Albert (1869-1945) építész szecessziós remekműve. Hosszú évtizedekig siralmas állapotban sínylődött, szerencsére azonban pár évvel ezelőtt ragyogóan felújították, és ma ismét teljes pompájában uralja a körút Népligettel szembeni oldalát. Gyönyörködve legeltettem rajta a szemem, a részletein, a szépségén, arányain, díszítményein. Ezen az épületen még a kémények, a kerítések, sőt az ereszcsatornák (!) is mívesen kimunkáltak, csodálatos arány- és szépérzékről tesznek tanúságot. Kétségtelen, hogy Körössy Albert is egy elfeledett nagy művésze a magyarságnak. (És sokan még csak nem is ezt tartják a fő művének, hanem vagy az Aulich utcában látható Walkó-házat, vagy a VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumot.)

Szóval gyönyörködtem az épület szépségében, amikor egyszer csak valami szörnyűségre lettem figyelmes. A homlokzat kerítéssel nem védett részén ott éktelenkedett egy borzalmasan rút falfirka.

Vajon ki lehetett az, aki egy ilyen szép műalkotást így megrondít? Mennyire kell sötét, alacsony léleknek lenni ehhez?

Ne relativizáljuk. Ne mondjuk azt, felmentve az illetőt a felelősség alól, hogy nyilván műveletlen, szegény környezetből származik az illető, ahol a klasszikus művészetnek nincsen nagy becse. Emlékszem, egyszer pár nagyon egyszerű munkásember utazott a 4-es 6-oson. Minden szavukból kitetszett, hogy soha életükben egyetlen könyvet sem olvastak el. De amikor egyikük meglátta a villamosból az Iparművészeti Múzeumot, azonnal fölkiáltott: "azt nézzétek, milyen teteje van annak a háznak!". A szépség mindenkire hat. Csak a romlott, az alacsony lelkekre nem. És nekik nem ad felmentést, hogy szegények, nincs munkájuk, vagy hogy kik voltak a szüleik.

Ez az "alacsony lélek" fogalom egyébként is benne volt már az agyamban útközben. Szekfű Gyulánál olvastam, akinek könyvét továbbra is nagy élvezettel követem. A kiegyezés utáni évtizedekben felnőtté vált nemzedékről írta, hogy műveltségét a hírlapokból szedte föl, melyek színvonala messze alatta maradt annak a mércének, melyet Széchenyi, Eötvös, Kemény vagy Deák publicisztikája állított föl.

Nekünk ugyan, kiket korunk képtelenül alacsony lelkű hírlapirodalma el nem kényeztetett, ez a régmúlt talán a tisztesség és jóhiszeműség korszakának tűnik fel, tényleg azonban mi sem szomorúbb, mint hogy az új magyar középosztály többsége nemzeti érzését és nemzeti műveltségét e hírlapirodalomból meríté.

"Alacsony lelkű", írja Szekfű, holott mi bizonyára azt írtuk volna, "alacsony színvonalú". Szekfű Gyula azonban egészen kitűnő stiliszta volt, és megválogatta a jelzőit. Nem véletlenül írt színvonal helyett lelket.

Az igazi probléma (és Szekfű szerint az egész korszak igazi rákfenéje is) erkölcsi jellegű volt. Az "alacsony lélek" nem ismer méltányosságot, nem ismer magasztosságot, nem ismer magas eszméket. Egyedül saját kicsinyesen értett boldogulása érdekli, ha érdekli valami egyáltalán. Az alacsony lélek a legrosszabb értelemben vett materialista, aki az "idealistát" lenézi, mivel hitvány ahhoz, hogy fölnézzen rá.

Mondani sem kell, hogy mai "hírlapirodalmunk" (azaz médiumaink) is legnagyobbrészt ilyen "képtelenül alacsony lelkű" emberek alkotása, és hogy ennek egyszer majd nagyon meg fogjuk inni a levét mindnyájan, azt nehéz nem látni előre. Bármiféle haladás, fejlődés, felvirágzás ugyanis csak magas lelkek révén történhet meg. A '67-es kiegyezés utáni boldog kor is Deák és Eötvös kivételesen magas lelkének műve volt, és annyiban lehetett boldog kor, amennyiben alapítóik szellemiségét követte (azaz folyamatosan egyre kevésbé).

Az "alacsony lélek" nem szociális, nem technikai és nem esztétikai kategória, hanem erkölcsi. A legszegényebb és legműveletlenebb emberben is hangot kaphat a magas lélek, míg a legolvasottabb ember is lehet hitvány. Az alacsony lélek, ha szegény, akkor a Tündérpalotát mocskolja össze; ha gazdag, akkor értékek ellen uszít, irigykedik, és a magas lelkeket mocskolja. A cselekedet hasonló, csak a hatótáv különbözik.

Szekfű mondata azt sugallja, hogy egy egész "úri középosztály" nőtt föl ilyen alacsony lelkek befolyása alatt. Ezek az emberek voltak azok, akik önmagukra méltatlannak érezték, hogy dolgozzanak, vállalkozzanak, kereskedjenek, majd amikor emiatt anyagilag tönkrementek, irigységükben és lelkük alacsonyságában azok ellen fordultak, akiknek nem derogált az új kor szava, a kapitalista termelés és az egyéni vállalkozás. Ennek volt következménye Szekfű szerint a hanyatlás, közvetve pedig a trianoni katasztrófa is.

Nem tudom, van-e olyan olvasóm, aki ebben nem látja a tanulságot saját korunkra nézve. A romlást mindig a lélek alacsonysága hozza el. Isten óvjon minket azoktól, akik nem képesek eszmékben komolyan hinni. Akik a nyilvánosságot mocskolódásra használják. Akik nem érzik, hogy a Tündérpalotát nem szabad összefirkálni. Akikből hiányzik a képesség, hogy még a leghevesebb viták közben is elismerjék (ellenfeleikben is) azt, ami nagyszerű.