Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Még mindig a Három nemzedéket olvasom, igaz, már nincs sok hátra belőle, a gondolatmenet a fő vonásaiban már kirajzolódott előttem. Az 1920-as kiadás végén az utolsó, a harmadik nemzedékből emel ki két alakot Szekfű, az akkori magyarság talán két legnagyobb tehetségét, és rajtuk keresztül igyekszik bemutatni, hogy egy lehanyatló korban még a legnagyobb tehetségek sorsa is félbetörik. Ez a két alak Tisza István és Ady Endre. (Zárójelben megjegyzendő, hogy Ady voltaképpen már a negyedik nemzedékbe tartozik, de korai halála miatt pályája egésze még a háborút előkészítő, illetve a háborús korra esik. Ha jól értem Szekfű fogalmait, akkor az első nemzedék nagyjából az 1800-tól 1825-ig, a második az 1825-től 1850-ig, a harmadik pedig az 1850-től 1875-ig született korosztályt jelenti. Ady 1877-ben született.)
A leírás ismét kíváncsivá tett Adyra, így újraolvastam szinte az összes magyarság témájú versét.
Ady rám tizenévesként óriási hatással volt. Babonás, balladás, fázós, ködös, tömjénes hangulatú és különös ritmusú versei elandalítottak, fölemeltek, elzsongítottak. Adyt kivételes zseninek tartottam. Számtalan (legalább húsz-harminc) versét kívülről tudtam, és a magyar ugarra tett hosszú vonatozásaink közben magamban mondogattam őket.
Aztán, ahogy nőttem, a káprázat szépen lassan elmúlt, eltűnt, ahogyan a nagy szerelmek hűlnek ki. Az Ady-versek egyre kevésbé hatottak rám, az egykor mélyen átélt szövegek is kiüresedtek, egyszeriben csak modorosaknak, érdekteleneknek tűntek. Elszállt a varázs, vélhetően már örökre.
Ez nem azt jelenti, hogy Adyt ne tartanám ma is jelentős költőnek. De hát épp ez az: ma már csak egy jelentős költőnek tartom a sok közül, ráadásul úgy, hogy látok nála sokkal jelentősebbeket is. Van ebben a rangvesztésben valami elszomorító is; mint amikor az ember a soha vissza nem térő ifjúságára gondol.
Hanem most, hogy újraolvastam, fölnyílt a szememnek valami, ami mellett kamaszként teljesen figyelmetlenül mentem el.
Ady magyarságverseiről van szó. Ezek voltak azok, amelyek gyerekként a legkevésbé érdekeltek. Ösztönösen éreztem, hogy politikai témákban egy költő túl sok érdekeset vagy igazat nem tud mondani. A politizáló költő vagy író mindig viszolyogtató, sőt nevetséges. Ma is az.
Csakhogy Adyban nem is az lényeges, amit politikai üzenetként közvetít. (Szekfű szerint egyébként is "politikai analfabéta" volt, és lényegében csak az élet véletlenjei sodorták a polgári radikálisok karmaiba.) A politikai szónokiasság máza alatt (vagy sokszor ráadásul e máz nélkül is, pőrén megmutatkozva) egy egészen sajátos magyarságkép vehető észre. Ennek a magyarságképnek a leglényegesebb, egyszersmind legmeglepőbb vonása az, ami őt számomra most különösen izgatóvá teszi: Ady szerette a magyarokat. Mélyen, mindhalálig, hibáikkal, sőt bűneikkel is együtt.
A magyarok szeretete és a magyarok ostorozása nem egymást kizáró jelenségek, sőt igazából csakis annak van joga egyáltalán ostorozni bárkit is, aki egyben szereti is azt, akit ostoroz.
A Sípja régi babonának című "kurucos" Ady-vers harmadik versszaka talán minden általam eddig olvasott szövegnél tömörebben fejezi ki a "magyarnak lenni" állapot abszurditását:
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Uralkodást magán nem tűr, s szabadságra érdemetlen: nem ezt látjuk mind a mai napig? A magyar sem azt nem tudja elviselni, ha valaki uralkodik rajta, sem azt, ha nem uralkodik rajta senki, azaz szabad.
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt, s ha kegyet ád, rossz, kegyetlen: ha valaki tényleg rosszat tesz a magyarral, akkor a magyar gyenge a bosszúállásban, könnyen békül; kegyetlen viszont azokkal, akik jót tesznek vele.
Az Idő rostájában című versében le is vonja a végkövetkeztetést Ady, vagyis hogy az ilyen népeket az Idő kirostálja, el fognak pusztulni. (Ha persze a Lót-történet igazságában hiszünk, akkor a helyzet talán mégsem ennyire katasztrofális, de kétségtelen, hogy Ady túl volt minden illúzión.)
A Monarchia kora és az EU kora közti hasonlóság kísérteties. Különös módon a századfordulón is csak nagyon kevés ember volt, aki kristálytisztán látta volna, hogy a Monarchia fenntartása a magyarságnak elemi érdeke, a lehető legjobb konstrukció. (Szekfű rávilágít, hogy 1867 akkora önrendelkezési jogot hozott el a magyarságnak, amilyennel az 1526 óta nem rendelkezett.) Tisza István volt a nagyon kevés tisztán látó ember egyike. Politikai pályáját ezek az alapeszmék vezérelték tehát: egyben tartani a Monarchiát; a benne lakó különféle népekkel a lehető legjobb viszonyra törekedni (különösen a románokkal kereste a kiegyezést); a háborút mindenképpen elkerülni. A magyar történelmi tudat abszurditására (de a tömegek irracionális működésére általában is) jellemző, hogy a közvéleményben Tiszáról pontosan ennek a képnek az ellenkezője élt.
Korunk hasonló a dualizmus korához. Van egy konstrukció, amely az Európa közepén élő népek számára igen előnyös (a korábbinál jóval előnyösebb) leosztást kínál. Nemrég olvastam egy megdöbbentő elemzést, mely arról szólt, hogy nagyon-nagyon ritka esemény a világgazdaságban egy ország fejletté válása, bejutása a szűk elitbe. Az utóbbi ötven évben talán három-négy példa volt ilyenre (mind távol-keleti országok). De most Lengyelország eljutott ennek a küszöbére. A lengyeleknek az EU-tagság soha nem látott fejlődést hozott el.
A magyarság jelentős része ellenben EU-ellenes, és kész csoda (egyben számomra igen örvendetes fejlemény), hogy az EU-pártiak aránya az utóbbi öt évben 31%-ról (!) 57%-ra nőtt. Ám ezzel még így is utolsók vagyunk e téren Európában.
Mi okozza az eltérő fejlődést? Akinek nincs kedve elolvasni Szekfű Gyula könyvét, olvassa el újra és újra Ady versét. A magyarság nem tűr magán uralkodást, de nem akarja a szabadságot sem. (A jelenlegi politikai irányt meghatározó Orbán Viktorról igaz lehet, amit Puzsér Róbert állított egy általam is linkelt interjúban: "Az az érzésem, hogy Orbán Viktor kirakta a politikai Rubik-kockát: a marketing és a bulvár sötét mágiája révén bejáratos lett a magyar emberek lelkébe." Ráeszmélt vagy ráérzett a magyar népléleknek erre a hihetetlen belső ellentmondására.)
Ady verse persze költemény, és mint ilyen, mindig komplexebb szöveg, mint bármilyen esszé. Adynál ugyanis ezt a zseniális "Uralkodást magán nem tűr / S szabadságra érdemetlen" két sort egy sípszó csúsztatja bele az ember elméjébe. Erről a sípszóról pedig azt tudjuk meg, hogy egy régi babonát sípol.
A vers tehát nemcsak azt mondja, hogy a magyarság már csak olyan, amilyen (saját sorsának zseniális elrontója), hanem azt is, hogy esetleg ez még sincs így. Ez az "esetleg" ma is a remény kiskapuja.
