Én nagyon szépnek látom magát.

Órák óta hallgatom újra és újra ezt a számot, nem tudok betelni vele. Újra és újra fölidézi azt az érzést, melyet a Testről és lélekről című film váltott ki belőlem.

Tegnap néztem meg a filmet, barátokkal, a Művész Moziban, és mondhatom, hogy elementáris hatással volt rám. Nem könnyű megragadni ezt a hatást, a feladat kicsit olyan, mint megragadni egy zenét. A dolog a bőr alá megy, nem racionális, megelőzi az ész megfontolásait. Mégis, lehetséges beszélni róla. Hiszen maga a beszéd sem racionális cselekvés.

Enyedi Ildikó, a film rendezője mondta azt, hogy bizonyos, mindannyiunkban egyébként meglévő érzések és késztetések nem tudnak kifejezésre jutni, mert kulturális kódok letiltják őket. A szerelemről, az érzelmekről csak bizonyos kódok szerint lehet beszélni, és aki nem ismeri, vagy nem tudta megtanulni ezeket a kódokat, azt kiveti magából a társadalom, de legalábbis furcsának, különcnek, érthetetlennek tartja.

A mű célja tehát mélyebbre ásni, egészen mélyre, ahol a leginkább mindannyiunkban közös, animális, testi valóságok rejlenek. Mert az igaz, hogy mi is, akár az állatok, csak csontok vagyunk, izmok, erek, véredények, zsírpárnák, idegek, bőr, szőr, fény és hő. Innen indul ki a film, mindannyiunk szarvas-, szarvasmarha-, egyszóval állati létéből. A testből. És eljut a lélekig. Például eddig a Laura Marling-dalig. A halálig és a szerelemig.

Az úton e két szféra között rendesen a nyelv vezet minket. Vannak azonban emberek, akik számára a nyelv felmérhetetlen kihívásokat jelent. Ilyen a film főszereplője is, Rácz Mária, akit Borbély Alexandra játszik egészen zseniálisan. (Képzeljük el, hogy valakinek az arcáról minden érzelem, megrendülés, fájdalom, csalódás és öröm leolvasható anélkül, hogy lenne bármiféle mimikája is. Ezt az elképzelhetetlen csodát viszi véghez e filmben Borbély Alexandra. Nem véletlenül választották meg Európa legjobb színésznőjének.) Könnyű lenne elintézni azzal, hogy autista (egyébként nem az), és egy új kulturális kóddal távolítani el magunktól a problémát, amely valamennyiünk problémája: a kifejezés, megnyilvánulás, a megnyílás nehézségéé.

Pedig hát mit is akarunk kifejezni? Voltaképpen valami nagyon egyszerűt. Valami ilyesmit:

Én nagyon szépnek látom magát.

Ez a minden ízében belülről jövő, igaz, őszinte és nyilvánvalóan kiérlelt (sőt begyakorolt!) mondat el is hangzik így a filmben.

És olyan helyzetkomikumot eredményez, hogy még én is hangosan fölnevettem a teremben.

Nyilván azért, mert ennek a mondatnak a helye vélhetően nem egy vágóhíd kantinjában van, amikor két szőrös férfi ebéd közben éppen az üzem aktuális nagy bajáról, egy bűnügy lehetséges fejleményeiről beszélget.

A helyzet megtalálása, a szavak hozzáillesztése az érzelmekhez, az érzelmek hozzáillesztése a társadalom elvárásaihoz, a gondolatok billegése elmondhatatlan és elmondható dolgok határán végülis azt eredményezi, hogy valóban átkerülünk abba a világba, ahol a szavakat még megelőzik azok az elemi ösztönök és késztetések, amelyek kifejezésére a nyelv egyáltalán létrejött. Ha úgy tetszik, animális, állati világ ez, és a film roppant érzékenységgel fényképezi az állat testek részleteit, a boldog szabadságtól a kivégzés előtti rémületig, majd amikor már ömlik belőlük a vér, és zsigereikre esnek szét a szarvasmarhák.

Ember és állat viszonyát, hasonlóságát finom párhuzamosságokkal emeli ki a film, komplex motívumháló szövi át a történetet; a vér, a tél, az étel, a színek újra és újra fölbukkanása folyamatosan mélyíti el ismeretünket arról a szavak előtti világról, ahol még az "Én nagyon szépnek látom magát." mondat semmiképpen sem lehet nevetséges.

Mégis, a film ugyanannyira szól a nyelvről is, arról a nevetségességről, amit a preverbális nyelv betörése okoz a kultúrába.

Ritkán nevetek az úgynevezett "komikus" filmeken. Amikor megérződik az erőlködés, hogy valami vicceset tegyenek a néző szeme elé, én magam többnyire inkább kiábrándulást és unalmat érzek. A Testről és lélekről számos jelenete viszont zsigerileg volt humoros. Amennyiben a humor lényegében nem is más, mint két létszféra hirtelen össze nem passzoló érintkezése. (Megfigyeltük már, hogy a gyerekek mennyivel többet nevetnek, mint a felnőttek? Vajon ez nem azért van, mert számukra a világ még nem állt össze stabil építménnyé, és gyakrabban érzik, hogy nem passzolnak össze az elemei?)

Az "Én nagyon szépnek látom magát." mondatban tökéletesen megtestesül, hogy a zsigeri szféra mennyire idegenné vált a kultúra által ránk kényszerített viselkedési és beszédformáktól. Ez ugyanis az a mondat, amelyet tipikusan csak olyankor lehetséges kimondani, amikor a kultúra már úgy hull le rólunk, "mint ruha másról a boldog szerelemben"; vagyis amikor saját hétköznapi életünk érintkezik halál és (vagy) szerelem borzongásával.

Azt hiszem, talán éppen az tetszik olyannyira ebben a filmben, hogy mindvégig e határon mozog, mindkét szférában hitelesen. A helyszínek és gesztusok hétköznapjaink helyszínei és gesztusai; ráismerünk a bunkó pincérre, a korrupt rendőrre, de a szeretnivaló, esendő kollégákra, eladókra, pszichológusokra is, no meg a teljesen budapesties tájra, a házakra, zajokra, villamosokra; ám közben éppoly természetességgel vesszük tudomásul, hogy lelkünk mélyén olyan érzések mocorognak, amelyekről hétköznapi szavainkkal nem tudunk (a nevetségessé válás veszedelme nélkül) számot adni. Legfeljebb csak csodálatos téli képekkel, különös gesztusokkal, álmokkal, szarvasokkal és Laura Marling megrendítő zenéjével. A Testről és lélekről azt is mondja, hogy ezek a lélekmélyi borzongások nem annyira szörnyetegesek és iszonyúak, mint olykor talán hinnénk. Inkább felemelőek és csodálatosak; mint két szarvas találkozása egy téli erdőben.