Egész életét végigkísérte az irodalom átpolitizáltsága elleni küzdelem, miközben a politikum mélyebb megértése is vezette: bár kezdetben különböző szekértáborokhoz sodródott, később — tudatosan vállalva a maguk útját járók magányosságát — szigorúan kitartott a művészet politikamentességnek programja mellett.
Az évnek a Budapesti Könyvfesztivál számomra mindig az egyik fénypontja. Több száz standon lehet megtekinteni számtalan új és izgalmas kiadványt, órákon át bolyongani a legkülönfélébb könyvek között, és elcsodálkozni azon a kivételes sokszínűségen, amely az emberi szellem sajátja. Hiszen lehet kapni mindent, amit csak el lehet képzelni; gyerekkönyvektől kezdve tudományos könyveken át szépirodalomig, művészeti albumoktól kezdve történelemkönyveken át a legújabb felfedezéseket bemutató ismeretterjesztő kötetekig, ideológiától, világnézettől, ízléstől és érdeklődéstől függetlenül ömlesztve zúdul ránk mindaz, amiről emberek ezrei valamikor és valahol elgondolkodtak.
Valahogy az időjárás is mindig ideális ilyenkor; a teljesen ideálisnál talán mindig egy picikét melegebb, de ez is jobb, mintha a teljesen ideálisnál egy picikét hűvösebb volna: hiszen így a legszebb arcát mutató Millenáris Park gyepszőnyege megtelhet piknikező, heverésző, gondtalan fiatalokkal, középkorúakkal és gyerekekkel, azt a benyomást közvetítve, hogy ebben a világban és létezésben voltaképpen minden a lehető legnagyobb rendben van. Elhinni ezt ezen a napon egyáltalán nem nehéz. Az ellenkezőjét mindenesetre nehezebb.
A stratégiám mindig az, hogy előbb körbejárom az összes standot, majd amikor ezzel végeztem, körbejárom őket megint. Aztán megint. Vásárolni keveset szoktam, mindig háromszor is megfontolom, hogy vegyek-e valamit, és költéseim összege soha nem lépheti túl a 10.000 forintot. De egy-egy kötet megvételét azért mindig tervbe veszem, bár a körbejárás előtt sejtelmem sincs róla, hogy melyik legyen a kiválasztott.
Ezúttal "hedonizáltam", mert két kötetet is megkaparintottam magamnak, mindkettő megjelenéséről hónapokkal ezelőtt olvastam, és mindkettő már első olvasásra erősen fölkeltette az érdeklődésemet. Az egyik Romsics Ignác Magyarország története című kötete, mely a legújabb tudományos eredményeket fölhasználva ad kezelhető méretű összefoglalást népünk történetéről. Az egyik legkiválóbb élő magyar történésszel nem olyan régen készült egy kiváló interjú a Magyar Nemzetben, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok elolvasásra. Talán leginkább ez az interjú keltette föl érdeklődésem a kötet iránt.
A másik könyvvel szintén már egy ideje szemeztem. Arany Zsuzsanna Kosztolányi Dezső élete című vaskos kötetéről van szó. A szerzőhöz jártam szemináriumra is az egyetemen, és ha kicsit is több bennem az ambíció és a hit, akkor egészen biztosan részt vettem volna annak a kutatócsoportnak a munkájában, amelyet ő vezetett, és amely a Kosztolányi-kritikai kiadás előmunkálatait végezte. Bevallom, amikor találkoztam vele, és az óráját látogattam, nem igazán tudtam "hova tenni", hiszen, mint mindenütt, az irodalomtudományban is kialakultak azok a klikkek, csoportosulások, iskolák, szekértáborok, amelyek egy-egy kutatót beskatulyáznak. Arany Zsuzsanna azonban egyik hagyományos csoportba sem illett bele, azaz sem a hagyományosan pozitivista szellemiségre építő, életrajzi adatokban hívő, de valójában mélyen ideologikus "öregek", sem az egész irodalomtudományba friss levegőt hozó (de sokszor olvashatatlan és köldöknéző) "újak" közé. Most, hogy szemem előtt van ez a munkája, azt látom, hogy ő valóban egy harmadik irányzatot képvisel, egy olyan angolszász irodalomtudományos hagyományt, amely az itthoni (általában túlságosan is) erősen németes orientáltságú szakmában igen kellemes új levegőt jelent. Belelapozva a kötetbe (de elolvasását még kicsit tartogatva) már a koncepcióból is jól látszik, hogy itt most valami szokatlan és új dolog történt, új érték született.
Ez a Kosztolányiról szóló kötet ugyanis tudományos munka, de mindenkinek (azaz a nagyközönségnek) íródott. Akit érdekelnek Kosztolányi életének eseményei, harcai, fordulópontjai, azt biztosan ehhez a könyvhöz utalnám tájékozódásra.
Pusztán adatokból természetesen nem állhat össze olvasmány, kell valami vezérfonal, és ahogy látom, Arany e könyv vezérfonalául Kosztolányi politikumhoz való viszonyát választotta. Legalábbis ez derül ki a bevezetőnek már a második mondatából is:
Egész életét végigkísérte az irodalom átpolitizáltsága elleni küzdelem, miközben a politikum mélyebb megértése is vezette: bár kezdetben különböző szekértáborokhoz sodródott, később — tudatosan vállalva a maguk útját járók magányosságát — szigorúan kitartott a művészet politikamentességnek programja mellett.
Valóban, ha Kosztolányira gondol valaki, akkor talán ez az, amit a legfontosabbnak, legaktuálisabbnak, leginkább üzenetértékűnek láthat benne: nem sorolható be politikai irányzatokba; nem sajátíthatja ki magának egyetlen politikai tábor sem, fölötte áll ezeknek az ideológiai alapon megképzett csoportoknak. Sem baloldali, sem jobboldali; sem "nemzeti", sem "kozmopolita"; sem népi, sem urbánus; művészete teljesen értelmezhetetlen azok számára, akik csak ilyesféle kategóriákat ismernek. (Talán ez az oka, hogy amikor pár hónapja fölvetődött egy ideológiai vita arról, hogy melyik nagy magyar írónak a születésnapja legyen a magyar próza napja, a magyar próza legnagyobb művészének neve föl sem merült a jelöltek között: őt nem lehet fegyverként használni ebben a háborúban.)
Ugyanakkor való igaz, hogy Kosztolányit "a politikum mélyebb megértése is vezette"; nyilvánvaló tévedés lenne azt hinni, hogy nem foglalkozott politikával, vagy hogy a politikum jelentőségét alábecsülte volna egyfajta szociális nihilizmust hirdetve. Amit Kosztolányi védelmezett, az az autonómia volt, mely művészi és emberi autonómia is egyben, és igen éles szemmel látta, hogy ezt az autonómiát a XX. században leginkább talán a politika veszélyezteti. Vagyis egy embernek azért nincsen autonóm véleménye szépről és rútról, helyesről és helytelenről, igazról és hamisról, mert véleményét politikai pártállása előre meghatározza.
Fontos tudni, hogy Kosztolányi valóban "különböző szekértáborokhoz sodródott" élete bizonyos periódusaiban; valóban belülről élhette tehát meg a politika deformáló, autonómiát veszélyeztető, elbutító hatását. Volt ő a jobb- és a baloldalon is, de egyik helyen sem volt otthon. Végül e tekintetben tökéletesen függetlenné vált; Édes Anna című regénye másról sem szól, mint hogy a politikum fölött is van élet, sőt ott van igazán élet: az emberségé.
Bár még csak a bevezetőt olvastam el, biztos vagyok benne, hogy élvezettel fogom végigolvasni a könyvet. És abban is, hogy bámulatos, több száz oldalas jegyzetanyagán is végigrágom majd magam. És bizalmam oly nagy, hogy ezt már most bátran tudom ajánlani másoknak is.
