Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A pohárról

2018. május 23. - Csöncsön

A mérnök szerint a pohár kétszer nagyobb a kelleténél.

Van bennem valami zsigeri vonzódás a betűk iránt. Amikor járok a városban, gyaloglok vagy utazom, mindent elolvasok, ami szemem elé kerül. Az utcanevek bűvös hatással vannak rám. A táblákon a feliratok meghökkentenek és elszórakoztatnak. Sőt van egy rossz szokásom is: utastársaim olvasmányaiba is bele- belepillantok, legyen az újság, könyv vagy okostelefon.

Tudom, hogy nem illik ilyet tenni, de felmentést adok magamnak. Kétfélét. Az egyik szerint én ugyan nem bánom, ha valaki elolvassa, amit én is olvasok. Annál jobb neki. Sokszor kifejezetten vágynám is rá, hogy ez megtörténjen; lássa más is, amit én. Márpedig ha más olvashatja, amit én, akkor én is olvashatom, amit más. Így a fair.

A másik önfelmentésem érdekesebb. Úgy gondolom, hogy a mobiltelefonnal való csetelés lényegében ugyanaz, ami régebben a beszélgetés volt. Márpedig a beszélgetést is hallhatta bárki. Ugyan mi titkunk is lehetne egymás előtt? Emlékszem, gyerekkorunkban, mint minden gyerek, mi is önfeledten társalogtunk a buszon. Akkor tűnt föl, hogy a felnőttek viszont nem beszélgetnek, ők csak bámulnak maguk elé. Megsajnáltam őket. Úgy éreztem (és azt hiszem, igazam is volt), hogy a felnőttek élete "fékezett habzású", meggyengült, csökkentett értékű élet a gyerekekéhez képest. Aki már nem képes rá, hogy beszéljen, és tapasztalatait másokkal megossza, az nem is él igazán. Szóval ha manapság az emberek nagy része mégis beszélgetéssel tölti el tömegközlekedésen töltött idejét, az voltaképpen nagyon is üdvözlendő. Viszont ha így van, akkor a minimum, hogy vállalja a kéretlen hallgatóságot.

Képtalálat a következőre: „engineer the glass is twice as big as it needs to be”Vannak aztán mások is. Olyanok, akik kifejezetten magukra igyekeznek vonni a figyelmet. Olyanok például, akik feliratos pólókat viselnek. Természetesen ezeket a felírásokat is mindig elolvasom, mindenféle aggály nélkül, hiszen éppen azért viseltetnek, hogy olvastassanak. (Ugyanígy nincsen aggályom a tetoválások elolvasásakor sem, hiszen mi másért létezne egy tetoválás, ha nem azért, hogy bárki megláthassa.)

Jó néhány héttel vagy talán hónappal ezelőtt egy fiatalember pólóján például ez a felírás látszott (angolul):

Az optimista szerint a pohár félig tele van.

A pesszimista szerint a pohár félig üres.

A mérnök szerint a pohár kétszer nagyobb a kelleténél.

Kellett pár pillanat, hogy megértsem a poént, majd hogy ez megtörtént, jót mosolyogtam rajta.

Aztán nem is nagyon gondoltam vele hetekig, hónapokig.

Ma viszont — teljesen váratlanul, valószínűleg egy másik érdekesebb pólós feliratról — eszembe jutott, és egyszer csak rájöttem, hogy ez a felirat nem is pusztán csak poén, amin az ember egyszer elkacagja magát, nem is pusztán a mérnökies precizitást önironikus módon kifigurázó mondat, hanem igen elgondolkodtató filozófia rejlik benne.

Mert miről is van szó?

Az optimista és a pesszimista ugyan nagyon különbözőknek tűnnek, de egy valamiben mégis megegyeznek: ítéletüket a pohárhoz mérik. A pohárhoz, azaz előzetes elvárásaikhoz, erkölcsi, szellemi mércéjükhöz, szóval olyasvalamihez, ami folyadék (az élet tartalma) nélkül is megvolna. Ellenben a mérnök a valóságból indul ki, és ha a mérce meg a valóság között különbséget lát, akkor a mércét hibáztatja.

Ugye világos, hogy itt valami egészen általános szemléleti alapvetésről van szó?

Talán egy hírről is jutott ez eszembe. Azt tolta képembe az egyik portál, hogy Budapest az egyik legkoszosabb európai főváros. A cím fölöttébb meglepett, hiszen az idelátogató turisták ennek rendszerint az ellenkezőjét állítják, szerintük Budapest az egyik legtisztább város, ahol valaha jártak. Kíváncsian kattintottam a cikkre, és rögtön megértettem, miről van szó. A felmérés a helyi lakosok véleményét kérdezte, azt hogy ők mennyire elégedettek. Olyanokét tehát, akiknek különösebb összehasonlítási alapjuk nincs. És mivel Magyarországra, Budapestre pedig különösen jellemző a panaszkultúra, a mindennel való elégedetlenség, a város gyenge eredménye csöppet sem lepett meg. (Ezzel nem azt mondom, hogy egy objektív rangsorban Budapest okvetlenül jóval följebb végzett volna, egyszerűen azt, hogy az ilyen felmérések legalább annyit elmondanak a megkérdezettek beállítottságáról, mint egy város objektív tisztaságáról.) A mércénk egy teljesen tiszta hely, ahol soha sincs szemét, kutyapiszok és dohánycsikk az utcákon. És nem ez a helyes? — kérdezhetnénk.

De, hogyne, ez is helyes, külső mércékre is szükség van. Nem lehet azonban, hogy túlzásba visszük? Nem inkább magunkhoz kellene mérni, azaz hogy ma mennyivel tisztább a város, mint tíz éve volt? Vagy hogy nem is mérni kellene, hanem aktívan tenni a tisztaságért? Nem lehet, hogy a külső mércék folyamatos alkalmazása végeredményben egy olyan negatív lelki közeget alakít ki, amely éppen az érdemi cselekvést gátolja meg?

Nem tudom. Számomra ezek nyitott kérdések.

De az bizonyos, hogy a pólóról idézett mondat átgondolása megerősít abban, hogy még jobban fontolóra vegyem a belső mércék alkalmazását.

Mert talán ja, az is igaz, hogy koszosak vagyunk. De lángpallosszerű erkölcsi ítélkezés helyett föltehetjük a kérdést: miért? Miért alakult ez így? Mi ennek az oka? Egyáltalán miben áll ez a koszosság? Megpróbálhatjuk megérteni. És a megértés függvényében tenni, változtatni.

Szóval ahogy egy mérnök? Senki ne mondja, hogy erre a (tárgyilagos, tényekből kiinduló, mérlegelő, nem a pohárra, hanem a benne levő folyadékra koncentráló) szemléletre az országnak ne lenne égető szüksége.

 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr8713995932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása