Olyan országokban, ahol igazi antifeudális forradalom játszódott le, az Aporhoz hasonlókkal végzett a bakó.

Apor Péternek a Metamorphosis Transylvaniae című könyvét már régóta terveztem elolvasni. Igazából azóta, hogy "régimagyaros " vizsgánkra készülve Kovács Sándor Iván kitűnő szöveggyűjteményének segítségével fölfedeztem magamnak. A vizsgatételek között is ott volt persze, tudom, benne vannak a vizsgatételek az említett szöveggyűjteményben is. Ez a "XVII. század és a XVIII. század első felének magyar irodalma" vizsga húsz tétele közül volt nekünk a tizennegyedik:

14. Emlékírás és történetírás: Szalárdi János, Kornis Gáspár, CSEREI MIHÁLY, Rettegi György, APOR PÉTER, BETHLEN KATA, Forgách Simon. Választhatóság: BETHLEN KATA és CSEREI vagy APOR és melléjük még egy író.

Sajnos akkoriban a legjobb szándék mellett sem sikerült a vizsgaidőszakban mind a húsz tételhez minden szerzőtől mindent elolvasni; ez valószínűleg egyébként sem lehetséges. Ki tud egy fél év alatt ötven életművet magáévá tenni? (Ha úgy számolunk, hogy egy tételben nagyjából két-három életműről kell számot adni.) És ez ugye csak egy vizsga a sok közül egy-egy vizsgaidőszakban. Ha valaki teljesíteni szeretne minden elvileg előírt elvárást, több száz könyvet olvasna el egyetlen fél év során.

De tudta ezt a bölcs Kovács Sándor Iván is, akinek azért is említem már másodszor is a nevét (nem mintha lett volna bárki a magyar szakos hallgatók között, aki nem KSI-nek nevezte), hogy fölhívjam olvasóim figyelmét a Weöres Sándorral együtt készített Három veréb hat szemmel című zseniális kötetére is, amelynél jobb kedvcsináló a mai napig sem létezik a Kazinczy előtti magyar irodalomhoz.

Egyetemi jegyzetünk előszavában ezt írta: "Szöveggyűjteményünket tehát nem biflázni, hanem forgatni, ízlelgetni kell, kinek-kinek személyes vonzalmai, élményszerző indítékai, kíváncsisága szerint. [...] Olvass sokat és készülj keveset, bölcsészhallgató kollégánk."

Apor Péter földerítésénél a vizsga előtt csak a szöveggyűjteményre támaszkodtam, ám az elegendő volt hozzá, hogy mint erős emléket és mint később még előveendő fontos nevet elraktározzam magamnak.

A "később" most jött el tehát.

De miért érdekelt engem, és miért érdekelhet egyáltalán bárkit is egy háromszáz éve élt erdélyi szerző, aki ráadásul nem is nevezhető még kora irodalmában és saját műfaján belül sem a legjobbnak (Bethlen Miklós, Bethlen Kata vagy Mikes Kelemen bizonyosan jobb emlékírók voltak nála, hogy csak a nyilvánvalókat említsem), nézetei pedig kimerülnek egyetlen (nem is túl izgalmas) mondatban: "régen minden jobb volt"?

Apor azért igazán érdekes (most és számomra), mert átélt, megélt és meg is örökített egy átmeneti kort. 1676-ban született és 1752-ben halt meg. Éppen ebben az időszakban Erdély hihetetlen változásokon ment keresztül; egyrészt ismét része lett a királyi Magyarországnak, másrészt megindult benne a felvilágosult abszolutista átalakulás, merőben új szokásokkal, nyelvvel és kultúrával. Az az ember, aki az 1680-as években volt gyerek, és a XVIII. század közepén volt öregember, mintha két különböző világban élt volna; a dolgok megváltozása alapélményévé válik, és így minden olyan kornak és embernek üzenni tud valamit, aki szintén úgy érezheti, hogy gyökeres változásokat él át, és nem tudja, hogy ezek a változások hová fognak kifutni.

Mint mondom, Apornak egyetlen vezérgondolata van: régen, a régi Erdélyben minden jobb volt. Az emberek barátságosabbak voltak egymással, jobb ételeket ettek, szebben táncoltak, jobb hintóik voltak, jobban adtak a formákra, szebb ruháik voltak, és így tovább. Politikai értelemben a Metamorphosis Transylvaniae hiperreakciós mű. Az élet a XVII. századi Erdélyben jóformán tökéletes volt; ami utána jött, az mind romlást hozott. A könyvnek ugyanakkor rendkívüli irodalmi értékei vannak. Aporból a múlt iránti sóvárgás valóságos költőt varázsol. Olyan érzékletesen ír le egy-egy régi lakomát vagy utazást, a legapróbb részleteket is kiemelve, hogy az ember nem csodálkozik Kosztolányi Apor-rajongásán; egy-egy mondat valóban szinte már Kosztolányit vetíti előre, azt a borzongást, amit a nyelv káprázatos uralása ébreszt az olvasóban. Aport olvasva azt éreztem, hogy a magyar nyelv már száz évvel Kazinczy előtt is nagyon "rendben" volt; bármit ki lehetett fejezni és életre kelteni vele.

De mit lehet kezdeni a könyv gondolatiságával? Kosztolányi számára, aki 1935-ben írta Apor-esszéjét, ez sokadrangú kérdés volt. Ő a nyelvművészt csodálta. Az 1972-es kiadás előszavában Tóth Gyula, az ismertető tanulmány szerzője kevésbé volt megértő:

Olyan országokban, ahol igazi antifeudális forradalom játszódott le, az Aporhoz hasonlókkal végzett a bakó.

Ez a meglehetősen barátságtalanul ható mondat jól kifejezi azt a különbséget, ahogyan írói munkák hatásmechanizmusát egy polgári és egy marxista szerző fölfogta. Természetesen spekuláció, hogy az arisztokrata Aport például a francia forradalom éveiben kivégezték volna-e. A mondatnak nem az igazságtartalma érdekes számunkra, hanem az eszmeisége. Tóth Gyula nyilvánvalóan helyesli az "antifeudális forradalmat", így az "Aporhoz hasonlók" kivégzését olyan szükségszerű áldozatnak fogja fel, amely nélkül egy jobb társadalom nehezen képzelhető el. Ellenszenvét meg is erősíti ezzel a (könyvismertetőben elég szokatlan) mondattal: "Apor Pétert nem lehet szeretni."

1972 óta eltelt újabb 46 év, és tagadhatatlan, hogy ma jelentős távolság választ el minket nemcsak Aportól, de Tóth Gyulától is. Mi értelme hát idézni ilyen réges-régi mondatokat?

Mindenekelőtt: ezek a mi mondataink. Kukorelly Endre mondta, hogy mindenki, aki bármit is publikál, belép a köz terébe, és moccant rajta valamit. Az idézett mondat pedig nagyon is jelen van ma is, igaz, talán némileg átformálva, de mai közéleti megnyilvánulásainkban is.

A mondattal egyébként lehet egyetérteni. Apor megnyilvánulásai többségükben kétségkívül arra irányultak, hogy konzerváljanak egy nemesi kiváltságokra épülő társadalmat. De még ha ez nem így lett volna is (ellentmondásos az életrajza, hiszen, bár udvarhű katolikus volt, kuruckodás miatt is börtönözték be), az mégiscsak igaz, hogy az antifeudális forradalmak ritkán voltak egészen méltányosak, tehát történelmi szempontból nem tévedés, hogy az "Aporhoz hasonlókkal" sok helyen a bakó végzett.

Miért van, hogy az "ezekhez hasonló" mondatok mégis ártalmasak?

Először is érdemes különválasztani a szerzőt a művétől. Apor talán nem volt makulátlan jellem, írói műve mégis nagy értéke a magyar kultúrának; ha a könyvéről írunk, akkor helyénvalóbb annak értékeit (avagy hibáit) szerzőjének vélt jelleme elé helyezni.

Másodszor: az árnyalt ítélet igazságosabb. Apor még a Metamorphosis Transylvaniae-ben is, amelyet okkal neveztem politikai szempontból hiperreakciós műnek, kikel az elburjánzó rangkórság ellen, és elítéli azt, hogy "urak" lenézően beszéljenek szolgákkal. A mű korántsem csupán egy egykori társadalmi berendezkedést dicsőít, sőt nem is elsősorban azt. Sokkal inkább szokásokról, kedélyről, emberek közti érintkezésről szól. Arról is például, hogy a felekezetek közti megértést milyen nagy értéknek tartotta, és a viszályszítást elítélendőnek. A könyv világképe összetett, és Apor megítélése sem lehet fekete-fehér.

Harmadszor pedig a bakó emlegetése veszélyes retorikai eszköz. Amolyan fogvillantás: tudnánk mi akasztani is, ha akarnánk. Mondani sem kell, hogy ez az eszköz mennyire élő módon benne van mai diskurzusainkban is. Az ilyesmi azonban mindenkit afelé terel, hogy állást foglaljon egy barikád valamelyik oldalán. Puskaporos hangulatban viszont nehéz kedélyesen csevegni "Aphrodité meg a múzsák szép adományairól".

Most, hogy egyes magukat konzervatívnak tartó szerzők igyekeznek "kultúrkampfot" kirobbantani a magyarországi közbeszédben, érdemes elgondolkodni rajta, hogy eszközeikben milyen sokat merítenek a '70-es évek osztályharcos retorikájából. Én jobban örülnék, ha (újra) fölfedeznék maguknak Apor Pétert. Én az ő mondatait sokkal kevésbé tartom ártalmasaknak, mint a fönt kiemelt 1972-eset. Miért? Nos, ez az, amin el kellett gondolkodnom. Azt hiszem, végső soron azért, mert Apor mondatai szeretetből fakadnak, valaminek a szeretetéből. Sokszor volt igazságtalan, és politikai nézeteit lehet kritizálni. Vélhetően nem is mindig lehetett kellemes társaság. Ám azt nem lehet elvenni tőle, hogy amiről írt, annak meg tudta látni a szeretetreméltó, szépséges, kívánatos oldalát. Egy-egy fénycsillanása egy egész korszakot bevilágított. Az ő íráskultúrájából ezért inkább érdemes táplálkozni, mint azokéból, akik háborút emlegetnek és lélekölő viadalt.