A sorskönyv pusztán annyit jelent, hogy valaki sok évvel ezelőtt megmondta valakinek, hogy mit kell tennie, és az illető úgy döntött, hogy megteszi.
Kedvelem azokat, akik bármikor képesek elhitetni az emberrel, hogy az élet minden nap, sőt minden percben újrakezdődik; miközben pontosan tudatában vannak ez állítás problematikusságának.
És furcsállom azokat, akik számára az emberi tudatosság problémája föl sem merül, és csontrészeg hajléktalanokról feltételezik, hogy ép ésszel el tudják dönteni, jobb-e nekik egy aluljáró, mint a szálló; majd amikor halálra fagynak az előbbi döntést választva, fölháborodnak, hogy ezt így mégis hogy lehet hagyni.
Félreértés ne essék: nem értek egyet azzal, ahogyan a kormányzat a hajléktalanság kérdését kezeli. Úgy vélem, a gond olyan súlyos, hogy azt csakis egy átfogó programmal lehet orvosolni, melybe a szociális bérlakások építése éppen úgy beletartozik, mint a szociális munkások képzése, életpályaprogramok kialakítása, és még sok minden egyéb. Ám ha a kormányzattal szemben élünk — teljes joggal — a gyanú hermeneutikájával (vagyis feltételezzük, hogy intézkedéseinek célja nem az, amit mond róla), úgy a tiltakozók kapcsán ugyanúgy élhetünk vele. Különösen akkor, amikor a tiltakozást nem csupán felháborodás kíséri (bár a felháborodás mindig gyanús már önmagában is; Nietzsche mondta: senki sem hazudik annyit, mint a felháborodott), hanem kifejezett érzelmi zsarolás is. (Facebookon és idegennyelvű kommentfalakon tucatnyi ilyen jellegű reakció jött szembe velem.)
Azt hiszem, abban ki lehet alakítani konszenzust, hogy tűrhetetlen és mindenki számára megalázó (tehát az egyszeri járókelőnek legalább annyira), hogy emberek az utcán vagy aluljáróban lakjanak, és hogy a végcél mindenképpen ennek az állapotnak a fölszámolása. Komolyan el kell azonban gondolkodni azon, hogy mi ennek a módja. Vannak úgynevezett segítő emberek, akik lényegében semmi mást nem tesznek, mint a hajléktalan életformát a hajléktalanban megerősítik. Fölmerülhet bennünk a gyanú, hogy aki pusztán élelmet és takarót ad, az vélhetően csak tovább löki az illetőt azon a lejtőn, amelyre élete rákerült. Megerősíti azt a tudatot, hogy lehet így is élni. Holott nem lehet. Nem azért, mert egy hajléktalan nem érezhet sok szépséget, nem szívhatja be a jó levegőt, nem élvezheti a napsütést, nem lehet boldog — a hajléktalan élete is éppen olyan változatos lelki élet, mint mindannyiunké. Azért nem lehet, mert a hajléktalan élete sorskönyvi élet. Nem is lehet más.
És akkor talán rátérhetek arra, amiről írni akartam.
Eric Berne, kanadai pszichológus könyvét olvasom, melyet magyarra Sorskönyv címmel fordítottak. Eric Berne 1910 és 1970 között élt, és az úgynevezett tranzakcióanalízis nevű elmélet kiagyalója, elméleti megalapozója és messze legfontosabb szerzője volt.
Hogy mi az a tranzakcióanalízis, arról először az egyik egyetemi pszichológia-kurzusunkon hallottam. Tanár szakosként számos "pszichós" tanegységet kellett fölvennünk, és ezek többsége számomra roppant izgalmas volt. Volt olyan szemináriumunk, amely amolyan csoportterápiás foglalkozás volt; saját belső démonainkat hoztuk felszínre, videókat készítettünk egymásról, majd kibeszéltük a mozdulatainkat, hanghordozásunkat, és ez különösen sokat segített nekem egy érzékeny időszakban, hogy viszonylag normálisnak mondható életet élhessek.
No de, mi az a tranzakcióanalízis? Mindenkinek szívből tudom ajánlani Birtalan Balázsnak, a tragikusan fiatalon elhunyt költőnek és pszichoterapeutának a Sorskönyv nélkül című blogját, amely csakis ezzel a témával foglalkozik. A blogot (illetve Birtalan Balázsnak a másik blogját is) egyébként is tudom ajánlani, nagy hatással volt rám olyan értelemben is, hogy hogyan blogoljak én magam is; irodalombarát olvasóimnak (és Örkény-rajongóknak) pedig különösen ajánlom például az In memoriam dr. K. H. G. című zseniális Örkény-egypercesnek a tranzakcióanalitikus elemzését. Elég pontosan meg lehet tudni belőle, hogy mit jelent az: játszmázni.
A tranzakcióanalízis az emberi tranzakciókat (azaz: beszélgetéseket) értelmezi. Alapja (természetesen) freudi, de hangsúlyosan nem pszichoanalitikus elméletről van szó. Számomra úgy tűnik, hogy inkább afféle hermeneutika ez; Berne mintha mindig azt kérdezné: mi az értelme ennek vagy annak a mondatnak? Mármint nem a nyelvtani értelme, hanem a valóságos értelme. Ha azt kérdezzük valakitől, hogy "hová tetted a kulcsomat?", akkor ez egy adott tranzakcióban lehet őszinte érdeklődés (ekkor Felnőtt-Felnőtt tranzakcióról beszélünk), lehet szemrehányás (ekkor Szülői-Gyermek tranzakcióról), és lehet követelőzés (ekkor Gyermek-Szülői tranzakcióról). Attól függően, hogy a válaszoló miként értelmezi a kérdést, értik meg vagy értik félre egymást az emberek.
De nem szándékszom itt fölvázolni az elméletet; mind Berne, mind Birtalan ezt sokkal jobban és érthetőbben megtette már nálam.
A Sorskönyv Berne elméletének (melyet az Emberi játszmák című könyvben fejtett ki) továbbfejlesztése. A könyv eredeti angol címe: What do you say after you say hello? (Azaz: Mit mondasz a helló után?). Az, hogy mit mondunk a helló után, ugyanis millió-egy dologtól függ, de leginkább attól, amit szüleink hatéves korunkig belénk programoztak. (A sorskönyv eredeti angol elnevezése: script.)
A sorskönyv pusztán annyit jelent, hogy valaki sok évvel ezelőtt megmondta valakinek, hogy mit kell tennie, és az illető úgy döntött, hogy megteszi.
Azért választottam ezt a mondatot, mert (persze látszólagosan) naiv egyszerűségében lenyűgöz. Ha a szüleink azt mondták nekünk öt éves korunkban, hogy "légy okos!", akkor okosak leszünk. Ez tényleg ilyen egyszerű. A gond az, hogy a szüleink jellemzően (és persze érthető módon) nem ennyire egyszerű és egyértelmű üzeneteket küldenek nekünk. A "Vigyázz, el ne ejtsd!" szülői parancs ugyanis többnyire például ezt jelenti: "Kövess el hibákat, hogy én majd azt mondhassam, hogy ugye, én figyelmeztettelek!" És így tovább. Talán már ez az egy példa is érzékelteti, hogy mennyire összetett üzenetekből építi föl a hatéves gyermek élete sorskönyvét, vagyis a forgatókönyvet, amely szerint életét leéli.
De azért is választottam ezt a mondatot, mert rámutat saját lehetőségeinkre. Akkora hatással persze nem lehetünk senkire sem, mint a saját szülei; de az a (pszichoanalitikus körökből származó) tévedés sem igaz, hogy "nem mondhatjuk meg az embereknek, hogy mit csináljanak". Berne a maga sajátos, némileg cinikus humorával ezt a közhelyes állítást "szemenszedett ostobaságnak" minősíti. Természetesen megmondhatjuk a másiknak, hogy mit csináljon; mást se szoktak tenni a főnökeink, tanáraink, edzőink, de még a barátaink is. Azt természetesen nem várhatjuk el, hogy az illető azt tegye, amit mi mondunk (legfeljebb csak akkor, ha erre külön szerződés kötelezi őt), ám a befolyásolás lehetősége mindig adott. (Aki azt mondja, "én nem akarlak befolyásolni", az vélhetően egy játszmát igyekszik kezdeményezni. Vajon mi másért is mondanánk valakinek bármit is, ha nem azért, hogy befolyásoljuk?)
Ugyanakkor azért is választottam ezt a mondatot, mert rávilágít arra, amit még a könyv magyar fülszövegének szerzője is félreértett: az életterv általában nem tudattalan. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy képesek volnánk kifejtetten számot adni róla. Az én értelmezésem szerint ez a gondolat a nyelvi meghatározottságra utal. A sorskönyvet egy hatéves gyermek állítja össze, és persze azon a nyelvi szinten, amelyen áll. A sorskönyv fölfejtése nyelvi, hermeneutikai munka. Szavat kell adnunk annak, ami csupán egy hatéves gyerek nyelvi szintjén van megfogalmazva.
Talán ez az oka, hogy számomra olyannyira izgalmas ez az elmélet. Azt hiszem, sohasem tudnék olyan szisztematikusan belemélyedni, mint Birtalan Balázs (talán semmibe sem tudnék olyan szisztematikusan belemélyedni); de mindig érdekelni fog, és nemcsak azért, amiért természetes módon érdekel saját sorskönyvem fölfejtése, és elhajításának lehetősége. Hanem azért is, mert a tranzakcióanalízis is végeredményben: mondatelemzés, mondatértelmezés. Munka a nyelvvel. A bizalom és a gyanú hermeneutikájának alkalmazása és fejlesztése.
Visszatérve a hajléktalanokra: igen erős lehet a gyanúnk, hogy túlnyomó többségük olyasféle szülői (vagy nevelői?) parancsokat kapott hat éves kora előtt: "ne élj!", "ne legyen belőled semmi!", "igyál!", "legyél sikertelen!", "értéktelen vagy","hidd el, hogy gonosz a világ!" és hasonlókat. Problémájuk nagy valószínűséggel pszichés. (Hiszen nem létezik olyan szociális állapot, amely az emberi cselekvés lehetőségeit teljességgel bekorlátozná.) A szociális munkások igazi feladata tehát az, hogy elhitessék velük: "élhetsz", "lehet belőled valami", "nem muszáj innod", "lehetsz sikeres is", "értékes vagy", "a világ nem gonosz". Szóval hogy az élet minden percben újrakezdhető.
