Edmund Wilson amerikai kritikus méltán szörnyülködik azon, hogy egyes irodalmárok – közöttük ő is – az Iván Iljics halálával vagy Franz Kafka Átváltozásával rombolják le a tanítandó ifjaknak a társadalom normális és elviselhető jellegére vonatkozó, az életben oly hasznos elképzeléseit.

Tizenéves lehettem, amikor egyik nagynénémtől kaptam ajándékba három zsonglőrlabdát. A játék lényege az volt, hogy két kézzel levegőbe dobálva őket sohase essenek le. Pár órába telt, mire kitanultam a módját. Utána hosszú évekig, ha feszítő és nehéz pillanataim voltak, a stressz feloldására gyakorta elővettem a labdákat, és zsonglőrködtem velük. Vagy két kézzel dobáltam három labdát, vagy egy kézzel kettőt. A labdák — valahol — most is megvannak, és bár évek óta nem játszottam velük, máig értem a módját, hogy folyton levegőben legyenek, ha dobálni kezdem őket.

Újabban, életemre pillantva, gyakran eszembe jutnak a zsonglőrlabdák. Folyamatosan azt érzem, hogy sokkal több mindent szeretnék, illetve kell csinálnom, mint amennyire agyam, lelkem, testem, erőm tartalékaiból futja. Valahogy, zsonglőrködéssel, többé-kevésbé meg tudom oldani, hogy ne zuhanjak arccal a teljes összeomlásba, de be kell vallanom, hogy egyre többször ejtem le a labdákat; felejtek el határidőket, papírokat, kötelességeket, és érzem, ahogy torlódnak, zsúfolódnak agyamban a teendők. Van, hogy éjszaka, rémálmaimban bukkan elő, hogy ezt vagy azt elfelejtettem — megírni, leadni, adminisztrálni. Ilyenkor csuromvizesen fölriadva nyugszom meg valahogyan, hogy csak álom volt. Rosszabb, amikor tanóra közben jut eszembe, hogy egy másik órára elfelejtettem valamit magammal vinni, amit szerettem volna, és miközben a tanítvány mondja a német mondatokat, én meg robotpilóta üzemmódban javítom a nyelvtani hibákat, az agyam már azon pörög, hogy miként tudnám megoldani a kínos helyzetet már a következő órámig. Megelevenedett rémálom.

"Különben az a legfőbb bajom most, hogy túl sokat akarok. Most például aludni is akarnék, és írni is. És ez szinte minden percben így van: legalább kétféle cselekvés látszik egyszerre kívánatosnak; jellemzően egy passzív és élvezetorientált, valamint egy aktív és cselekvésorientált. Gyakrabban döntök a passzív mellett, de szinte sose tiszta lelkiismerettel. Olyan viszont nincs, hogy egyszerre két dolgot tegyek. Telis-tele vagyok vágyakkal. Lehet, hogy egy kis buddhizmus jót tenne nekem." Ez az idézet a naplómból való, melyet ugyancsak sokkal sűrűbben szeretnék vezetni, mint amennyire sikerül. Kimondja az élet talán legfőbb törvényét: egyszerre egy időben csak egy valamit lehetséges tenni. Ahogy Paul De Man, belga származású irodalomtörténész (vagy talán több is annál: filozófus) megfogalmazta: "Az, amit időnek nevezünk, nem más, mint a létező képtelensége arra, hogy egybeessen önmagával." [A gond az, hogy számomra egy nap 24 órájából hármat-négyet igénybe vesz, hogy ilyen mondatokon gondolkodjam.]

A párhuzamos univerzum talán föloldhatná ezt a dilemmát. Addig viszont marad Csíkszentmihályi flow-elmélete. Boldog az ember csak akkor tud lenni, ha miközben valamit csinál, minden mást az elméjéből teljesen kikapcsol, elfelejt, és belemerül az örök jelen varázslatába.

No de, térjünk a tárgyra. A tárgy például a Karakter blog is lehetne. Ezt egykori magyartanárommal és egy egykori osztálytársammal, nem-egykori barátommal kezdtük el vezetni nagyjából egy hónappal ezelőtt. Eleddig még csak egyetlen posztom jelent meg ott, de ne higgye a kedves olvasóm, hogy életemből e blog csak azt a három-négy órát vette ki, ameddig a posztot megírtam. Sokat dolgozunk rajta, hogy a blog jó legyen. Megterveztük a küllemét, a színeit, a témáit, folyamatosan gondolkodunk rajta, hogy miként lehetne még jobbá, hasznosabbá, érdekesebbé, olvasóbarátabbá tenni. Természetesen tüzetesen elolvassuk egymás írásait, fölszegődtem amolyan olvasószerkesztőnek is, életre hívom a bennem mélyen megbúvó nyelvtannácit. Szóval viszünk bele munkát, energiát, időt. Mi ennek a gyümölcse? Nem hiszem, hogy lehetne más gyümölcse, mint az az érzés, hogy ami létrejön, az valami jó, valami értékes. Nem szabad lájkokban és kattintásszámban mérni a minőséget. Pláne a mai világban nem szabad, amikor e kettő szinte semmiféle fölfedezhető korrelációban nem áll egymással.

Ez nem jelenti azt, hogy ne vetnék folyamatosan pillantást a statisztikákra. Ha a minőségről nem adnak is visszajelzést a számok, arról mégiscsak, hogy mi az, ami (értékmentesen tekintve a fogalomra) kattintást generál. Ha erről többet megtudunk, valamit talán mégiscsak megtudunk a világról. És e tudással esetleg élni is lehet. Nem azért, hogy többen kattintsanak ránk, hanem azért, hogy tudjuk, miért kattintanak ránk többen, ha többen kattintanak ránk. És ne higgyük azt, hogy azért, mert jól csináltunk valamit.

A megjelent Arató-interjú kattintásszámtól és fészbuklájkoktól függetlenül izgalmas és elgondolkodtató. Minőségi gondolatok egy minőségi embertől. 7000 fölötti kattintás (már most is, és percről percre növekedünk), 500 körül a lájkok száma. Látszólag itt tehát korrelál a minőség és a kattintásszám. De vajon hányan kattintottak rá a linkre is, ahol Arató tanár úr kifejti gondolatai elméleti hátterét is? Na ugye.

Ha már itt vagyok, ahol minden külső kötöttségtől mentesen arról írok, amiről akarok, megragadom az alkalmat, hogy olvasóimnak külön ajánljam ezt a tanulmányt is. Gondolkodjunk csak rajta, gondolkodjunk az állításain, álljunk meg egy pillanatra, és próbáljunk tisztázni magunkban egy-két különös önellentmondást.

Például az értékes irodalom romboló hatásairól.

Edmund Wilson amerikai kritikus méltán szörnyülködik azon, hogy egyes irodalmárok – közöttük ő is – az Iván Iljics halálával vagy Franz Kafka Átváltozásával rombolják le a tanítandó ifjaknak a társadalom normális és elviselhető jellegére vonatkozó, az életben oly hasznos elképzeléseit.

Ez csakugyan akkora ellentmondás, mint egy ház. Azért ne higgyük, hogy erre először Edmund Wilson vagy Arató László (vagy Bárány Tibor) mutatott rá. Amennyire én egyetemi stúdiumomban megtanultam, egyebek között az egész úgynevezett "kritikai elmélet" irodalomfelfogása azon a gondolaton alapul, hogy az irodalom, illetve a művészet társadalmi funkciója nem is más, mint a társadalmi rend kritikája, földúlása. Hiszen a társadalmi rend igazságtalan, gonosz, elnyomó. És így tovább.

Ha azonban elfogadjuk a kritikai elmélet tézisét, vagyis hogy a művészet feladata a társadalmi rend bírálata, és elfogadjuk azt is, amit kultúra és irodalom viszonyáról például Martin Heidegger vagy Gottfried Benn állítottak, vagyis hogy kultúra és irodalom nem feltételezik, hanem éppenséggel kioltják egymást (mert a kultúra termel, a művészet viszont teremt), akkor igencsak rosszul kell éreznünk magunkat a létezésben, ha egy Kafkát vagy Tolsztojt élvezni akarunk. (És pláne egy magyartanárnak, vagy egy kultúratermelésre ráállt embernek micsoda dilemma ez!)

A magam részéről mindig is érzékeltem ezt az ellentmondást, még ha nem is mindig tettem úgy, mintha érzékelném. Most is úgy teszek, sőt ennek az egész blognak (és a Karakternek is) az egész koncepciójával amellett teszem le a garast, hogy a művészetnek van kulturális szerepe, vagyis hogy a műalkotások megértése akkor is élhetőbbé teszi a létezésünket, ha eközben a társadalmat nem alakítják át. Az Átváltozás elolvasása nem depresszívebbé tesz, hanem boldogabbá. Hogyan lehetséges ez?

A magam részére az ellentmondást a "duplagondol" sajátos értelmezésével oldom föl. Vagyis azzal, hogy a világ lényegileg ironikus. Van Kosztolányinak egy tárcája arról, hogy részt vett egy keresztelőn, ahol mindenki gratulált az ifjú párnak, és mindenki kifejezte, hogy mennyi boldogság vár rájuk a gyerekkel. De Kosztolányi, vagyis a tárca írója kifejti, hogy ő valóban gondolt erre is, és valóban elképzelte az ifjú pár boldogságát; de elképzelte az ifjú pár boldogtalanságát is. Vagyis azt, hogy a gyerek majd beteg lesz, fölsír az éjszaka, iskolás korában rossz jegyeket visz haza, esetleg elzüllik, és hogy a gyerekvállalásból éppen annyi gond származik majd, mint amennyi öröm. Gondolt erre is, és arra is. Vagyis egyszerre építette a társadalom bizalmát a gyermek értékében, és egyszerre szólalt meg benne a művész bizalmatlansága a létezés egészével kapcsolatban. Arra jutottam, hogy a művészet és irodalom igazi társadalmi szerepe az, hogy a "duplagondol" megerősítésével végül is — élni segítsen. Mert akiben a duplagondol erős, az nem fog csodálkozni és kétségbeesni a világ rosszaságán.

Azt hiszem, Radnóti Miklós Nem bírta hát... kezdetű versének végszava is valami ilyesmit fejez ki.