Vonják csak le nyugodtan a saját következtetéseiket, de számomra ez a szezon nagyon, hangsúlyozom, nagyon ígéretesnek tűnik.
Előkerül ebben a hidegben a Barcelona-sálam. Talán ezért is tudják rólam sokan, hogy nekik drukkolok, mármint a Barcelona focicsapatának, és talán ezért is kaphattam egy barátomtól most születésnapomra egy könyvet a Barçáról.
Pedig Barça-drukkerségemnek sok jele már nincs. Persze ha megy a BL egyenes kieséses szakasza, még mindig oda tudok tapadni a képernyőre, de hol van ez már az egykori láztól? Hol van ez már attól, hogy minden egyes meccsüket megnéztem, sőt még külön blogot is vezettünk Messiről, Messianizmus címmel Szenyorita Szöszivel? (A szó egyébként egészen saját lelemény volt, és némi meghatottsággal vettem észre, hogy a fordító előszójába is bekerült...)
Barça-rajongásom legsűrűbb időszaka tagadhatatlanul 2008 és 2012 közé esett. Ekkor volt ott vezetőedző Pep Guardiola, aki nemcsak sikert halmozott sikerre, de egészen új játékstílust is teremtett, valósággal forradalmasította a labdarúgást. Imádták, gyűlölték, irigyelték, csodálták, csepülték érte, de azt mindenkinek el kellett ismernie, hogy valami olyasmit művelt, ami megváltoztatta a csúcsfutballt. A Barcelona játéka mindenkinek az idegeire ment: folyamatosan birtokolták a labdát, ha véletlenül elvesztették, két-három másodpercen belül visszaszerezték, folyamatosan passzolgattak, és mint egy szörnyű óriáskígyó, szorították ki ellenfeleikből az ellenállást. Szinte minden meccsüket megnyerték, őrületbe kergették riválisaikat.
Erre az időszakra emlékeztet ez a könyv, melyet az NST bloggerei fordítottak magyarra. (Az NST eredetileg az Index focis blogja volt, később önálló branddé vált, melyet nem kis részt a kommentelői közeg is tart mind a mai napig felszínen; az a kommentelői közeg, amelynek én is oszlopos tagja voltam, és részben vagyok.)
Jó élmény újra átélni azt az időszakot, egyszersmind megdöbbentő, hogy milyen régen volt. Mintha tegnap lett volna. Emlékszem mindenre, a kezdetektől fogva.
A "kezdeteket" 2008 tavasza jelenti. (Természetesen nem ekkor váltam Barcelona-szurkolóvá, mert már az 1990-es évek elején bámultam a játékukat, örök élményem a '92-es BEK-döntő, a Koeman-gól, majd a '94-es Milan elleni katasztrófa, és még sok minden — 2008 csak ennek a nagy történetnek a kezdete. Mert a Barcelona olyan klub, amelynek több nagy története is van.)
2008 tavaszán a klub siralmas állapotban volt, öltözői ellentétektől volt hangos a sajtó, az edző, Rijkaard elvesztette a fonalat, a bajnokságban esély sem volt az aranyra, sorra jöttek a megalázó pofonok. A BL-ben valahogy elevickélt a Barça az elődöntőig, de ott a Manchester United egy Scholes-góllal kiejtette őket. Lengtek a Camp Nouban a fehér zsebkendők. Az egyik transzparensen ezt üzenték Rijkaardnak, kifordítva az egyik leghíresebb futballklub-szlogent: "You will never smoke alone." Depressziós hónapok voltak azok Barcelonában.
A nyáron új, teljesen tapasztalatlan edzőt neveztek ki a csapat élére, Josep Guardiolát.
És itt akarom megállítani a filmet.
Az első bajnoki a teljesen újonc, esélytelen kiscsapat otthonában, a Numancia ellen került sorra. A Barcelona és Guardiola hatalmas pofont kapott: a minicsapat legyőzte őket 1-0-ra!
Jó, van ilyen, javítani kell, és meg is van az alkalom, a második fordulóban megint egy kiscsapat az ellenfél, ráadásul most otthon, a Camp Nouban: a Racing Santander. Természetesen mindenki győzelmet vár el. De az megint nem jön. A vége 1-1. Botrány. A sajtó és a szurkolók egy emberként tüntetnek. Hat megszerezhető pontból egyet sikerült begyűjteni; ehhez képest még a Rijkaard-korszak hanyatló végső szakasza is szárnyalásnak tűnt.
Ekkor szólalt meg Johan Cruyff, a "Barcelona-DNS" megalkotója, a klub (akkor még) élő legendája, minden idők egyik (ha nem a) legnagyobb futballgéniusza. Szokásos heti jegyzetében arra hívta föl a figyelmet, hogy a Barcelonát régen látta már ennyire kitűnően játszani, hogy a játék minőségét tekintve a Barcelona mindkétszer győzött, és hogy ő a maga részéről rendkívül bizakodó a kilátásokat illetően:
Vonják csak le nyugodtan a saját következtetéseiket, de számomra ez a szezon nagyon, hangsúlyozom, nagyon ígéretesnek tűnik.
Tisztán emlékszem erre a hangra, hiszen akkoriban már magam is rendszeres internethasználó voltam, és mindenről értesülhettem. Mi volt ez a hang? Tudatos kivagyiság, csak-azért-is-szembe-megyek-a-közvélekedéssel egyedieskedés? Vagy tisztán zseniális meglátás? A zseni hangja volt ez?
Ma már mindenki tudhatja, hogy Cruyffnak igaza lett, a Barcelona szenzációs szezont produkált, rekordokat döntögetett, az idény végén megnyerte nemcsak a bajnokságot, de a Király Kupát és a Bajnokok Ligáját is, azaz hivatalosan is Európa legjobb csapata lett.
De vajon azért volt igaza, mert tudta, hogy igaza lesz, vagy egyszerűen csak zseniálisan blöffölt?
Nekem erről az egészről az a véleményem, hogy az ilyen mondatok nem véletlenek.
Most, hogy olvasom a Barcelona nagy történetét, azon merengek el, hogy nekünk, magyaroknak miért nincsenek ilyen nagy történeteink. Miért, hogy a sokszor helyes törekvések zátonyra futnak, hogy semmi sem marad tartós, ami jó, hogy minden elsikkad, hogy a meséket nem meséljük végig? És arra jutok, hogy azért van ez, mert nálunk hiányoznak ezek a hangok. Az eredményt mindig csak a pillanat hevében értékeljük, időtávunk legfeljebb pár hónapra szól. Nem nagy történeteket akarunk írni, hanem a pillanatot megítélni. Ha a csapatunk kikap, gyászhangulat van; ha nyer, népünnepély. Pedig nem egy-egy meccs számít. Az számít, amilyen munka zajlik a mindennapok elzárt szobáiban, irodáiban, pályáin.
Ne csak a focira vonatkoztassuk ezt. Cruyff mondata nem mond mást, mint azt: ne a pillanatot nézd. Tekints a munkára, amelyet a tevékenységedbe öltél. A pillanat hozhat kudarcot is, örömöt is, fájdalmat is, szerencsét is. Ha a munka, amit elvégzel, mélyen meg van alapozva, és kitartóan, következetesen kiállsz mellette, a siker nem fog elmaradni. Talán nem egy hetes, talán nem is egy hónapos, és talán nem is egy éves távlatban. De olyan nincs, hogy hosszú távon sikertelen legyél, ha nagyon sokat, nagyon átgondoltan és nagyon kitartóan dolgozol.
Nagy történeteket csak az írhat, aki ezt a gondolatot szeme előtt tartja.
Ez az oka, hogy számomra ebben az egész nagy Barcelona-történetben Cruyffnak ez a váratlan, megrökönyödést okozó mondata a legkedvesebb és legfontosabb.
