Ja, sagte Humboldt, genau das sei Wissenschaft.
Ezt az élményt megint egy kommentelőmnek köszönhetem. (Ebből is látszik, hogy érdemes, igen, érdemes és hasznos itt a bejegyzés alatt véleményezni a szövegeimet.)
FloPerez vetette föl, látva e blog év végén készített olvasmánylistáit, hogy miért nem olvasok német nyelvű könyveket, regényeket.
Valóban, erről leszoktam. Visszariasztott a félelem, hogy esetleg beleragadok a szövegekbe, nem értem meg őket rendesen, túl lassan haladok majd. Egyetemistaként pedig olvastam én németül rendesen mindent, Goethét, Hoffmannt, Thomas Mannt, Hessét és a többit, szóval szinte minden fontos nagyot. És pont most, hogy németet tanítok, riadozom ettől? Ez se normális dolog. Igaza van FloPereznek.
De kivel is kezdjem a német irodalommal való kapcsolatom újrafelvételét? Kezdjük mondjuk az egyik legnagyobbnak tartott kortárs német íróval, Daniel Kehlmann-nal, aki megnyert már mindenféle fontos német irodalmi díjakat, tavaly pedig a Könyvfesztivál díszvendége is volt, és standja előtt órákon át kígyózott a dedikálni vágyó rajongóiból álló tekintélyes sor.
És ha Kehlmann, akkor legyen a Die Vermessung der Welt. (Magyar fordításának címe: A világ fölmérése.) Egy germanistának ezt a könyvet egyébként is vétek kihagynia. Mert a két őrült zseni, Carl Friedrich Gauß és Alexander von Humboldt alakja mögött fölsorakozik benne az egész nagy Goethe-kor, olyan figurákkal, mint Kant, Lichtenberg, Möbius, az idősebbik Humboldt, és persze maga Goethe. (Gaußnak egy ünnepségen sokakkal kezet is kell fognia, és rettenetesen unja már.)
A döntés tökéletes volt. Hihetetlenül élveztem a regényt, különösen a kétharmadáig (utána sajnos egy kissé ellaposodott). Ez a könyv vibrál a humortól.
Már az alaphelyzete is végtelenül humoros: egy öregecskedő zseni (Gauß) útnak indul lovaskocsin Göttingenből Berlinbe, hogy találkozzon egy másik megőszült zsenivel (Humboldttal), és részt vegyen egy természettudományos konferencián. Azt hiszem, a humor forrása a perspektívában rejlik. A távoli, szoborszerű nagyságokra hirtelen ráközelít az objektív, és eltűnik a szoborszerűségük: kiderül, hogy emberek. Gyarlók, nevetségesek, hiúk, kiállhatatlanok, maximalisták — és zseniálisak.
A középpontban mégsem ez áll, mégsem ezek a fura zsenik a lényegesek, azt hiszem.
A regény lényegi témája szerintem inkább az ember felmérhetetlen, csillapíthatatlan, mértéktelen és lenyűgöző tudásvágya.
Humboldt az é
gvilágon semmitől sem riad vissza. Nekimegy az őserdőnek, belemegy a vulkánokba, megmássza a Chimborazót, halálbarlangokba mászik, krokodilok és jaguárok szemébe néz, mérgeket kóstol, hullákat ás ki. Gauß pedig mindent kiszámol, elméje mint a villám, tanárait már kiskamaszként lefőzi, kortársairól (még ha amúgy matematikaprofesszorok is) már gyerekként megállapítja, milyen lassú és nehézkes a fejük, és mennyire nem szeretnek gondolkodni.
A két zseni célja ugyanaz: megismerni, megérteni, számba venni és leírni a világot. Életmódjuk és személyiségük nem is lehetne különbözőbb, de a tudás iránti szenvedély mégis közel hozza őket egymáshoz. (És eltávolítja őket a többi embertől, akiket a tudás csak addig érdekel, amíg érdekük fűződik hozzá.)
El lehet képzelni, mennyi helyzetkomikum adódik ebből (a szenvedély és a hétköznapiság összeütközéséből), és Kehlmann rendre le is csapja a magas labdákat. (Néha már tényleg inkább eltettem a villamoson a könyvet, mert illetlennek éreztem nem szűnő vihorászásomat.)
Számos kedvenc részem egyike az a párbeszéd, amelyet Humboldt valahol az Amazonas őserdejében egy odarendelt katonával folytat. Emberi írást látnak a sziklákon jó sok méterrel a víz szintje fölött. Hogyan kerülhettek oda? Humboldt szerint a szikláknak kellett fölfelé mozdulniuk. A katona inkább arra esküszik, hogy bizony errefelé élhettek (talán még ma is élnek?) repülő emberek. Humboldt elmagyarázza neki, hogy ez nem lehetséges, mert repülő emberek nincsenek. A katona: miért, emelkedő sziklák vannak? Ő bizony inkább el tudja képzelni, hogy emberek repüljenek, mint hogy a sziklák maguktól fölemelkedjenek. Humboldt viszont azt mondja, hogy ő akkor sem hinné el, hogy emberek repülni tudnak, ha saját szemével látná repülni őket. A katona erre gúnyosan feleli: és ez a nagy tudomány?
Ja, sagte Humboldt, genau das sei Wissenschaft.
Igen, pontosan ez a tudomány.
Biztosan kitűnő a magyar fordítás, de aligha képes érzékeltetni azt a humort, amit a függő beszéd használata okoz az egész könyvben. A Konjunktiv I-nek (kötőmódnak) ez a borzasztóan következetes használata egyedi jelensége a regénynek, nincs az egészben egy direkt idézet. Mintha minden el lenne távolítva, minden feltételes lenne, minden lebegne.
De miért mond ilyet Humboldt? Hát nem az a tudomány módszere, hogy megvizsgáljuk a jelenségeket, és következtetéseket vonunk le? De, ez is egy módszer, ez az induktív eljárás. Megnézünk egy csomó hasonló növényt, és általánosítunk. Humboldt nyilván a deduktív módszerre utal, vagyis arra, hogy léteznek általános fogalmak (pl. ilyen az emberé), és minden egyeset az általánosból vezethetünk le. Tudjuk, hogy az ember nem repül, tehát ha látunk egy repülő lényt, akkor az nem lehet ember. Ellenben a sziklákról még nem tudhatjuk, hogy nem képesek-e a mozogni. Hiszen éppen ezt (is) méri föl Humboldt az őserdőben.
Miért volt nekem ez a váratlan Humboldt-mondat olyan nevetséges és elgondolkodtató? És miért érzem azt, hogy írás közben Kehlmann is megállt itt egy pillanatra, és átfutott az agyán, hogy itt valami aha-élményt fejteget? Mi ebben a megdöbbentő?
Azt hiszem, az, ahogyan Humboldt válasza elvágja a vitát. A katonát nem az igazság vagy a tudás érdekli. Ő csak vitatkozni akar. Bánja is ő, hogy mozognak-e a sziklák, vagy repülnek az emberek. Utóbbiról már hallott, így az utóbbit szajkózza. Humboldtot azonban őszintén csak ez az egy érdekli: a valóság. Ő tudja, hogy mi a tudomány, és nem hajlandó erről álvitákat nyitni. Vannak fontosabb dolgai a szócséplésnél.
Ma is, igen, ma is, mennyiszer hallani ezt a hangot, a katona hangját. Amikor a tudomány elsőre nem tud megoldani valamit; amikor látszólag következetlenségen érik: milyen kéjes kárörömmel triumfálnak a tudomány ellenségei, mondván, a tudomány se tud többet, mint a babonáink. Hiszen ha valami nem fér bele az elképzeléseibe (pl. a repülő emberek, az ufók vagy a távgyógyítók), máris eltagadja annak létezését, ahelyett hogy precízen megvizsgálná.
Erre a gúnyos, gonosz hangra felel Humboldt. És azt üzeni, hogy tessék egy picit elgondolkodni rajta.
Genau das sei Wissenschaft: pontosan ez a tudomány. Vagyis hogy tudom, mi az, ami (egy adott ponton) nem kérdéses, és mi az, ami ténylegesen megdöbbentő kérdéseket vet föl. Írások egy több méter magas sziklafalon. Az emberek 99%-a elintézi valami babonával, repülő emberekkel. Humboldt utánajár, megméri, odamegy, töpreng, nem tud aludni, amíg meg nem fejti. Tudásszomja kielégíthetetlen, démoni erők hajtják a világ megismerése felé. Mit is felelhetne egy kekeckedőnek? Genau das sei Wissenschaft.
