Bíró Jenő úr "erkölcsi lény" volt, vagyis abban a hitben növekedett fel, hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos kötelességeknek, melyek eredetükben és céljaikban meglehetősen rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak.

Egyetemista koromban beszélgettem egyszer egy lány évfolyamtársammal, akinek ízlését és irodalomértését nem tartottam kevésre. Ő említette nekem, hogy szerinte Ambrus Zoltán: Midas király című regénye egy igazi remekmű, és nagyon ajánlja nekem is, hogy olvassam el.

Ennek, ha jól számolok, legalább 15-16 éve már. A Midas királyt azonban nem olvastam el. Mindig csak terveztem. Rákerült arra a képzeletbeli listámra, amelyen az egyszer majd feltétlenül elolvasandó könyvek voltak rajta.

Aztán mintegy öt-hat éve ráfeküdtem a dologra. Elhatároztam, hogy most már tényleg belevágok, és elolvasom.

De nem ment az olyan könnyen.

Némi meglepetésemre a kitűnően felszerelt kerületi könyvtárunkban nem találtam belőle példányt. Ekkoriban már nem olyan olvasójegyem volt, amelyik mindegyik Szabó Ervinbe érvényes lett volna; rájöttem, hogy a kerületi kínálata is bőséges ahhoz, hogy évekre ellásson olvasnivalóval. Hanem a Midas királyt mégiscsak el akartam olvasni. Mit tegyek?

Nincs más, meg kell venni. Csakhogy könyvesboltokban ezt a regényt nem árulják. Maradtak az antikváriumok.

Évekig szinte csak ezért az egy könyvért jártam az antikváriumokat. Volt, hogy meg is találtam. Belenéztem, tetszett is, gondoltam, majd később megveszem; ha ilyen gyorsan ráleltem, biztosan könnyedén megtalálom másutt is.

De nem így volt. A könyv valóságos bújócskát játszott velem. Folyamatosan néztem a városszerte kihelyezett könyvszekerek kínálatát is. Sehol a Midas király.

"Múlt héten még volt, tessék majd visszajönni egy-két hét múlva, valószínűleg megint lesz."

Jellemző mondata volt ez az utóbbi néhány évemnek.

Aztán egyszer csak megint megtaláltam. De nem tetszett a kiadás. Nem, ha már ennyit szenvedtem érte, akkor nem fogok egy csúnya kiadást beszerezni, inkább keresek tovább.

És kerestem tovább. Teljes és folyamatos balszerencsével.

Mígnem aztán pár hónappal ezelőtt egy könyvszekéren fölbukkant előttem! Alig hittem a szememnek. És ráadásul egy szép, igényes kiadás. Azonnal megvettem, és úgy dédelgettem hazafelé menet, mintha valami hatalmas kincset szereztem volna. Végre megvagy, nem eresztelek!

(Ha olvasóm nem értené, hogy ugyan mi az ördögért nem rendeltem meg egyszerűen egy netes antikváriumból a regényt, melyet most is két kattintásra bárki megtalálhat, akkor valószínűleg a dolog lélektanát nem érti: én ezt a regényt nem megszerezni akartam, hanem megtalálni. Pontosabban azt szerettem volna, hogy ő találjon rám. Mert az első pillanattól, hogy évfolyamtársam mesélt róla, tudtam, hogy ez a regény tőlem akar valamit. És ki szerettem volna várni a pillanatot, amikor fölkínálkozik nekem.)

Ambrus Zoltán, az író karaktere mindig is nagyon rokonszenves volt számomra annak alapján, amit tudtam róla. Az 1861 és 1932 között élt szerző egy hamisítatlan polgár volt. Polgári szemléletű, polgári életvitelű, polgári igényességű író, nagy műveltséggel, eleganciával és kitűnő ízléssel. Példaképei a nagy francia írók voltak, Balzac, Flaubert, Zola, mint ahogyan maga is több évet élt Párizsban, és nagyon sok mindent magába szívott a francia kultúrából. Egyszóval: Ambrus Zoltán bizonyos értelemben unikális jelensége a magyar irodalomnak. Németh László szerint benne már majdnem minden megvolt abból, ami Kosztolányiban. Ha van előzménye a legnagyobb magyar prózaírónak, akkor az éppen ő. De Ambrus nemcsak Kosztolányit készítette elő, hanem Déryt, és Déryn keresztül Nádast is. Élő lenyomatát adta annak, hogy Magyarországon igenis létezett polgári kultúra, ízlés, kifinomultság.

A Midas királyt ezen a héten olvastam végig. Valóban kitűnő regény. Érződik rajta a nagy franciák hatása, de közben összetéveszthetetlenül magyar is. Regénytechnikailag, narratológiailag pedig bizonyosan túllép Balzacon, sőt Zolán is, és inkább a századforduló olyan alkotóival rokonítható, mint Schnitzler, Csehov, Maupassant, egyszóval: a közvetlen kortársaival. Ez nem azt jelenti, hogy összességében ezekkel egy szintű író lett volna; a tehetsége kisebb volt amazokénál. De rendkívüli érzékenységével ráérzett azokra a belső ellentmondásokra, amelyek az 1890-es években már szétfeszítették egy tipikus XIX. századi "realista" regény kereteit.

Miről szól ez a regény? Azt hiszem, ez a mondata foglalja össze legjobban a tartalmát:

Bíró Jenő úr "erkölcsi lény" volt, vagyis abban a hitben növekedett fel, hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos kötelességeknek, melyek eredetükben és céljaikban meglehetősen rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak.

Bíró Jenő úr egy nem különösebben sikeres (ne is kerteljünk: sikertelen) festő, aki folyamatosan erkölcsi dilemmák elé kerül. Azt kell mérlegelnie, hogy mi szükséges a boldogulásához, és hogy ennek mi az ára. Van-e olyan ár, amiért már egyszerűen nem éri meg a siker.

Nem tudom, ki hogy van vele: számomra ez a dilemma félelmetesen aktuálisnak tűnik mai világunkban is.

Az "erkölcs nélküli" siker folyamatosan kínálja föl magát ma is, sőt egyre nyilvánvalóbban tűnik eladhatónak becsület, tartás, gerinc, arc, akármi.

És nem olyan könnyű ellenállni ennek, mint első pillantásra gondolnánk.

Bíró Jenő lehetne híres és nagyon nagyra tartott festő, sokak által keresett és becsült hatalmas művész — a világ szemében. Választania kell. Ha nemet mond: sorsa a szegénység és az ismeretlenség lesz; de az is, hogy könnyű lesz reggelente tükörbe néznie.

Mit választana ma a kedves olvasóm?

És ha az utóbbit, akkor vajon miért? Miféle erkölcsi törvényekhez vagyunk mi hűek? Ki határozta meg ezeket? Miért hiszünk bennük? Egyáltalán: hiszünk bennük?

Bíró Jenőnek a regény egy adott pontján megjelenik a Sátán. Ez a rész a regény egyik legmagasabb orma. A Sátán érvei kikezdhetetlenek. Vitázó tudása lenyűgöző. Bíró érzi, hogy nincs igaza, de végül beadja a derekát. És miközben a döntésével mindent megnyer, amit ember e földi életben csak kívánhat: vagyont, sikert, biztonságot, dicséretet, és minden földi jót — egy valamit elveszít: barátságát saját magával.

Neki ez a barátság azért fontos, mert ő "erkölcsi lény". Másnak ez talán mindegy lenne. Másnak ez talán mindegy is, akkor is mindegy volt, ma is mindegy. Dehát éppen arról van szó, hogy kiknek tartjuk mi magunkat: olyan emberek vagyunk-e, akik számára minden eladó (azért, hogy az életkörülményeink jobbak legyenek), vagy olyanok, akik őriznek valamit a lelkükben, amit soha nem akarnak eladni, és teljesen mindegy, hogy ez akkor nélkülözéssel, szegénységgel, megalázottsággal jár-e?

Megéri-e a jólét egy kiüresedett életért?

És ha nem: tudjuk-e kellően becsülni azt, hogy bár sem sikeresek, sem gazdagok, sem különösebben boldogok nem vagyunk, de valami ott belül mégiscsak a helyén van?