Tilos például azt írni, hogy "Nagyanya olyan, mint egy Boszorka", de azt szabad írni, hogy "Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy a Boszorka."

Ennyire kemény, kegyetlen, erős és megrázó könyvet régen olvastam már.

A szerző nevét korábban hallottam már, de azt képzeltem róla, hogy valami nagyon-nagyon olcsó poén. Mi az, hogy Agota Kristof? Ez valami játék Agatha Christie nevével? Bizonyára valami sokadrangú krimiszerző lehet, akinek nincs más eszköze fölhívni önmagára a figyelmet, mint ez a kínos névkifordítás.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Agota Kristof: Trilógia című műve nem krimi, a szerző a nevét pedig nem maga választotta. Így kapta a születésekor. Pontosabban majdnem így. Mert az írónő magyar, a neve Kristóf Ágota volt, mielőtt 1956-ban férjével együtt el nem menekült volna Magyarországról, hogy Svájcban telepedjen le, majd sok-sok évtizeddel később, ötven éves kora után francia nyelven írott regényeivel (mindenekelőtt a Trilógiával) kapja szárnyára a világhír.

A könyvet, pontosabban annak első részét, A nagy füzet címűt, egy bank vezérigazgatója ajánlotta nekem egy németóránkon. Ígéretet tettem, hogy megnézem, elolvasom majd. Utána összefutottam egy egykori évfolyamtársammal, barátommal, akivel egy időben nagyon-nagyon jóban voltunk, szinte ikrekként jártuk a szemináriumokat, és tanítás után is sokszor hosszú órákig társalogtunk elvont filozófiai kérdésekről. Említettem neki, hogy milyen könyvajánlatot kaptam épp. Ekkor csapott belém a villám; kiderült, hogy ez az ő egyik kedvenc szerzője és könyve, és munkája során is behatóan szokott foglalkozni vele.  Még azon a héten kivettem a könyvtárból.

Úgy kezdtem neki a könyv olvasásának, hogy lényegében semmit sem tudtam róla. A szerény cím nem sokat árul el. (És mennyivel jobban is szeretem én az ilyen szerény címeket, mint azokat, amelyekről messziről árad az izzadtságszag, hogy poénosak, váratlanok, meghökkentőek legyenek.)

Helyes-e, ha bármit elárulok itt a regény cselekményéről, tartalmáról? Nem rontom-e le ezzel az olvasás élményét azok számára, akik maguk szeretnék fölfedezni, bejárni e trilógiának a világát? Hiszen a regény tele van olyan előre nem sejtett fordulattal, amely megrendítő voltával folyamatosan kikezdi az addigi világ biztonságosságába vetett elképzelésünket, mígnem végül egy olyan élmény részesévé válik az olvasó, amely nem sok mindenhez hasonlítható a világirodalomban.

Nem is írok itt hát többet, mint amennyi a fülszövegből is kiderül. A fülszöveget ugyanis még olvasás előtt elolvastam, és semmiben sem rontotta el az olvasás élményét. Talán csak egyetlen szempontból kavart össze. A könyv két főszereplője egy ikerpár, akiket Clausnak és Lucas-nak hívnak. Mindebből én azt a következtetést vontam le, hogy a történet vélhetően valahol Svájcban vagy Franciaországban játszódhat. Így is olvastam A nagy füzetet, és csak nagyjából az első kötet háromnegyedénél "esett le", hogy valójában Magyarországon járunk, mégpedig egy határmenti kisvárosban. (Nyilván Kőszegen, de ez nem lényeges.)

Hogy ennyire nem volt nyilvánvaló számomra a helyszín magyarországisága, az nem véletlen. Bár a szöveg elbeszélője (elbeszélői) nagyon makacsul ragaszkodik (ragaszkodnak) a tárgyi világ pontos és részletes leírásához,  az események valóban akárhol történhetnének. Mármint akárhol, ahol van fájdalom, szegénység, háború, kegyetlenség, munka, szeretet és emlékezés.

Két nagyjából tízéves ikertestvér a második világháború idején elkerül egy bizonyos Nagyanyához, aki egy kisváros határában lakik. A gyerekek a Nagyanyának segítenek, dolgoznak, és szabadidejükben hajmeresztő tevékenységekbe fognak: gyakorolnak. Erről most többet nem is mondanék.

Gyakorolnak, és tanulnak. Például írni tanulnak. Egymásnak fogalmazástémákat diktálnak. Megírják a fogalmazásokat, és "jó" vagy "nem jó" értékelésekkel látják el egymás írásait. Ami "nem jó", azt újra kell írni, egészen addig, ameddig "jó" nem lesz. A "jó" fogalmazásnak nagyon egyszerű szabálya van: legyen igaz.

Tilos például azt írni, hogy "Nagyanya olyan, mint egy Boszorka", de azt szabad írni, hogy "Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy a Boszorka."

Mivel a regényt ezek az elbeszélők írják, ez a két (?) rendkívüli ikertestvér, sőt úgy is lehet értelmezni, hogy a regény (vagy a regénytrilógia?) maga a "nagy füzet", ez a mondat fölfogható amolyan önreflexív utalásnak is. Vagyis hogy ebben a szövegben (a szándék szerint) csak igaz mondatok fordulnak elő.

Hogy képesek-e magukat tartani ehhez az elbeszélők, az persze másik kérdés. Tény, hogy az ítélkezés, az elítélés, az erkölcsi-etikai szempont érvényesítése, a szubjektív érzelmi viszonyulás egy-egy eseményhez tüntetően hiányzik a szövegből.

És éppen ez a hatásának egyik kulcsa. Mert ebben a regényben aztán minden olyasmi megtörténik (a gyilkosságoktól kezdve a pedofílián át a személyes katasztrófákig), ami etikai érzékünket provokálja. Ám az is kiderül mindezekről, hogy mennyire egyéni megítélés alá esik mindegyik. Van, hogy a gyilkos jobb ember, mint a tisztes, gondos, szorgalmas polgár. Van, hogy egy pedofilt sokkal jobban megértünk, mint egy tisztességesnek tartott ápolónőt. Világossá válik, hogy minden egyes élet és döntés csak önmagában, önmagáért megítélhető. Tartózkodni kell hát az olyan ítéletektől, hogy X vagy Y "boszorka", "jóságos", "szeretetreméltó", "gonosz", "tele van jósággal és szeretettel", és hasonlóktól.

Legalábbis ha az a célunk, hogy igazat írjunk.

Az ikreknek ez a céljuk, de bevallásuk szerint sokszor egyszerűen képtelenek rá. Az igazság sokszor egyszerűen túlságosan is fájdalmas.

Túl vagyunk itt a kanti etikán, itt már Nietzschéé működik. Vagyis ez már egy XX. századi regénytrilógia, a XX. század minden iszonyú tapasztalatával fölvértezve.

A legnagyobb "poén" azonban az, hogy aki azt hinné: A nagy füzet által leírt világ kellően borzasztó ahhoz, hogy utána már valami enyhébb, lágyabb, emberibb és kedvesebb jöjjön, az tévedne a legnagyobbat. Valójában a trilógia első kötete valóságos idill a második két kötet világához képest, amelynél szorongatóbbat, nyomasztóbbat, torokszorítóbbat alig-alig éltem át az irodalomban, pedig hát olvastam én már jópárszáz könyvet a legjavából.

Velem lesz ez a regény, amíg élek, azt hiszem.