(Hányszor láttam őt később, ahogy a Szent Anna utcai lakásunk kertjében a zárdáéval közös kerítésre könyököl, átnéz a zárdakertbe, ahol málna- és ribizlibokrok között suhantak az apácák, sosem fordítva arcukat a szomszéd épület, a mi házunk felé, s keresi pillantásával azt, akiről pedig tudta, soha nem láthatja már, Stillmungust, az egyetlent, aki már akkor megsejtette Jablonczay Lenke biológiai képletét, mikor ilyesmire nemhogy egy apácának, de egy tisztességes fiatal nőnek se volt szabad gondolnia Magyarországon.)

Bizonyára nem tökéletes mestermű Szabó Magda önéletrajzi regénye, a Régimódi történet, és föltehető, hogy mind koncepciójában, mind művészi kialakításában számos kérdést fölvet, mint ahogy szinte a teljes Szabó Magda-életműhöz hasonlóan (Az ajtót kivéve) az is vitákat generálhat, hogy a "magas irodalomhoz" sorolható-e; de hogy engem az elejétől a végéig lebilincselt, és hogy ha bárkinek egyetlen könyvet ajánlanék az írónőtől, akkor ezt választanám, az egy pillanatig sem kétséges.

A könyv egy hatalmas ívű családtörténet, a XIX. század közepétől Szabó Magda 1917-es megszületéséig. A magyar Buddenbrook-ház, nemcsak családtörténet, de civilizációk, életmódok, életfelfogások leírása is, egyben pedig egy "égtáj" és egy város regénye is, Békés és Hajdú megye fölvillantása mellett egy hatalmas tiszteletadás is a Budapesten kívüli Magyarország legerősebb szellemi kisugárzású városának, Debrecennek. (Hogy ez a kisugárzás rokonszenves-e vagy sem, más kérdés; de az biztos, hogy összetéveszthetetlen.)

Annyi mindent megmozdított bennem a Régimódi történet, hogy okvetlenül szerettem volna írni róla, de fogalmam sem volt, hol ragadjam meg ezt a komplex hatást. Hogy melyik mondatot emeljem ki belőle. Szó van ebben a regényben mindenről: város és vidék viszonyáról, polgárságról és dzsentrikről (bizonyos értelemben a Noszty fiú esete Tóth Marival újraírása is ez), kőkemény nőkről és szánalmasan gyenge férfiakról, neveléselméletekről, gyerekkori traumákról, végtelen és katasztrofális szerelmekről, az életformák és szerepek megváltozásáról, katasztrófákról és sziklára épített házakról — olyan bőséggel adta a táplálékot agyamnak ez a könyv, hogy Buridán szamaraként már-már az éhenhalás fenyegetett, amikor egy részletéből kóstolót venni akartam volna.

Hanem aztán eljött a pillanat, amikor azonnal megéreztem, hogy "megvan a mondat". Először csak éreztem, hogy valami végleges jelentőségűt olvasok; később jutottam csupán el oda, hogy ki is elemezzem, és rájöjjek, a mondat valóban magába sűríti a regény egészét — és csakugyan különös iróniája az irodalomnak, hogy e mondat mindössze egy "zárójeles" megjegyzés a szövegtengerben, és első pillantásra csakugyan azt a benyomást kelti, mintha kilógna kontextusából.

(Hányszor láttam őt később, ahogy a Szent Anna utcai lakásunk kertjében a zárdáéval közös kerítésre könyököl, átnéz a zárdakertbe, ahol málna- és ribizlibokrok között suhantak az apácák, sosem fordítva arcukat a szomszéd épület, a mi házunk felé, s keresi pillantásával azt, akiről pedig tudta, soha nem láthatja már, Stillmungust, az egyetlent, aki már akkor megsejtette Jablonczay Lenke biológiai képletét, mikor ilyesmire nemhogy egy apácának, de egy tisztességes fiatal nőnek se volt szabad gondolnia Magyarországon.)

Az "őt" Szabó Magda édesanyjára vonatkozik, azaz Jablonczay Lenkére, akit gyerekkorában egy katolikus egyházi iskolában apácák neveltek, köztük a szép emlékezetű, zseniális és csodálatos pedagógus, Stillmungus Mária Margit. A könyv egyik legemlékezetesebb jelenete az, amikor a gyerek Szabó Magda egy katolikus misén rácsap az őt letérdeltetni akaró apáca kezére, majd a csodálatos nővér úgy oldja meg ezt a fölöttébb kényes pedagógiai helyzetet, hogy a gyermek örökké szívébe zárja őt.

Stillmungus Lenkéből apácát akar nevelni; nem azért, mert mindenkiből apácát akarna nevelni (szó sincs ilyesmiről), hanem mert rendkívüli hatodik érzékével észreveszi, hogy Lenkének nem való a világ. Lenkének nem valók a férfiak. Lenke "biológiai képletében" nincs benne a férfi.

Finom utalás ez arra, hogy Szabó Magda édesanyja ösztönei szerint homoszexuális volt, de legalábbis aszexuális: egész felnőtt életében irtózott attól, hogy hímnemű emberek megérintsék. (Elég részletes leírásokat kapunk a könyvben nászéjszakáiról, és az olvasó nem tud nem részvétet érezni különösen első férje, a tüdőbetegséggel eleve is szerencsétlenségre ítélt galamblelkű Majthényi Béla iránt, akivel megtörténik az, amitől vélhetően minden heteroszexuális férfi a legjobban retteg első szexuális együttléte előtt.)

A "biológiai képletet" mindazonáltal aligha pusztán a génjeiben örökölte. Az ember biologikummá éli a múltját és gyerekkorát, ahogyan a zárdakerítésre könyöklő Lenke is érzi: sorsa kulcsa a múltjában van.

Ennek a múltnak a gyökérzete pedig egy debreceni lakásba nyúlik vissza.

Ez a lakás, sőt ház (sőt rezidencia) nem a Szent Anna utcában van (az utcák és helyek finoman elcsúsznak olykor térben és időben), hanem a Kismester utcában.

A Kismester utcai ház szelleme egy rendkívüli matróna, egy különösen emlékezetes nőalak, aki határozottabb, keményebb, erősebb és kegyetlenebb bármelyik férfinél: Rickl Mária.

Nehéz megítélni, hogy ez a félelmetes, köztiszteletben álló, de kíméletlen matróna mennyiben kiváltója és mennyiben elszenvedője a családját sújtó tragédiáknak. Tény, hogy házát masmarokkal tartja kezében; védelmezi és virágoztatja, de aki nem azt teszi, amit ő akar, azt lefokozza, kitagadja, elpusztítja.

Hogy nem egyedülálló jelenség lehetett, azt jelzi, hogy a regényben helyet kap egy másik hasonló matróna is, aki, ha ez egyáltalán lehetséges, talán még Rickl Máriánál is kíméletlenebb: Bányay Rákhel.

E két rettenetes, csodálatos nőszemély elől menekül Jablonczay Lenke édesanyja és édesapja — egymás karjaiba, egy borzalmas, katasztrofális házasságba.

Lenke "biológiai képlete" ebből a két elemből számolódik ki: Rickl Mária kíméletlenségéből, férfigyűlöletéből (visszatérő motívum a regényben a matróna szavajárása: a "kanok" csak három dolgot tudnak csinálni: háborút, adósságot meg gyereket...) és szülei szörnyű házasságából. Ha ehhez még hozzávesszük a matróna sajátos módszerét a szexuális felvilágosítás terén (a sírva könyörgő tizennégy éves Lenkének megmutatja, ahogyan egy kandúr és egy nőstény macska közösül, azzal a szöveggel kísérve, hogy "ezt akarják a férfiak"); akkor már inkább azt tartanánk bámulatosnak, ha Lenkének problémátlan viszonya lenne a férfi nemhez és a házassághoz.

Stillmungus jobban tudta ezt, és kivezető utat kínált neki, amellyel a tudatlan Lenke persze nem élt.

Csak utólag, jócskán annak halála után érti meg helyesen az apáca szavait.

Ez már így önmagában is hátborzongató volna, mint ahogy hátborzongató végiggondolni, hogy mennyi tévedés, hiba, rossz döntés, mennyi ostobaság és tudatlanság kíséri végig egyébként is rövid életünket.

A mondatot még hátborzongatóbbá teszi azonban, hogy ezt éppen Szabó Magda írta le. Éppen az a személy, aki szó szerint az életét köszönheti annak, hogy Lenke nem hallgatott Stillmungus szavára, és szörnyű undorodása legyőzésével végül még a szexre is hajlandó volt egy fertelmes "kannal".

Szóval hogy senkinek sincs igaza, még az elbűvölő Stillmungusnak sem. Az élet tökéletesen esztelen és kiszámíthatatlan. A mondat egy nemlétező idill esélyéről mesél úgy, mint amely csak (Arany szavával) "vaskorláton át" látható. ["Sohasem bírám teljébe / Örömeim poharát, / Az ifjúság szép kertébe / Vaskorláton néztem át."] Miközben mi tudjuk azt is, hogy ez az idill mégiscsak létrejött, amikor két tündér egymásra talált, és fölnevelt egy írónőt, akinek elmondhatatlanul boldog volt a gyerekkora.

Arról is szól nekem ez a regény és ez a mondat, hogy senkinek sem volt igaza, és egy kicsit mindenkinek igaza volt.