Eszerint nem a hatalmi és/vagy értékbeli preferenciaváltás tematikai jellege és mikéntje adja a problémát, tehát már nemcsak az, hogy "Caliban casts out Ariel", hanem hogy lehetséges egyáltalán olyan beszédmód, amelyben valaki casts out valakit.

Hétfő délelőttig sikerült végigolvasnom az összes könyvtári könyvemet, ami éppen kapóra is jött, hiszen hétfőn viszonylag hamar hazaérek, így késő délután még éppen el tudtam bandukolni a házunktól mintegy kétszáz méterre levő kerületi Szabó Ervin könyvtárba. Ott azonban meglepetés ért. Az évek, sőt évtizedek óta tartó nyitvatartási rend megváltozott. A könyvtár újabban hétfőnként délelőtt van nyitva, 9-től 16 óráig.

A meglepetést váratlan szorongás követte. Hiszen nekem egész héten nem lesz már időm könyvtárba menni! Mit fogok így olvasni? A könyvolvasás közel sem csupán szórakozás számomra; az íráshoz hasonlóan a külvilág érthetetlen és zűrzavaros kavargásának megfékezése, strukturálása, értelmezése is. Ha nem tud min járni az agyam, magát kezdi el fölzabálni, mint amikor a gyomorsav táplálék híján a gyomor falát kezdi szépen mardosni, emészteni.

Szerencsére az ilyen bajra van megoldás; van otthon még jó pár könyv, amit nem olvastam el. Hazamentem, és elkezdtem nézelődni. Szemembe akadt Kabdebó Lóránt monográfiája Szabó Lőrincről. Ezt a könyvet már azóta el akartam olvasni, hogy tíz-tizenöt éve megvettem, de még soha nem volt türelmem hozzá. Tudtam, hogy ez lesz a választásom. Hogy ezzel fogom eltölteni a következő napjaimat.

Azóta áldom a sorsom ezért a véletlenért. Ki tudja, meddig nem veszem még kézbe ezt a kötetet, ha hétfőn nyitva van a könyvtár? Ismét beigazolódott az az alapvető hozzáállásom a világhoz, hogy a nemtudás sokszor egyáltalán nem ártalmas, sőt sokszor sokkal jobb valamit nem tudni, mint tudni. Ha tudom, hogy mi a könyvtár rendes nyitvatartása, bizonyára úgy szervezem az életem, hogy a Szabó Lőrinc-monográfiára már megint ne jusson időm.

Pedig Szabó Lőrincről olvasni, Szabó Lőrinccel behatóbban foglalkozni olyasmi, ami minden életet csak gazdagabbá tehet.

Mindig tudtam, hogy nagy költő. Van jó néhány verse (például a Semmiért Egészen, a Különbéke, a Dsuang Dszi álma, a Babits, a Mozart hallgatása közben, hogy csak párat említsek), amely alapélmény számomra, szóval amely nélkül már alig tudnám elképzelni az életemet. De ez a monográfia tudatosítja bennem, hogy valamiképp még mindig alulértékelt szerzőről van szó. Szabó Lőrinc tényleg csak a legnagyobbakkal mérhető, mind problémái mélységét, mind azok kifejezését tekintve. Talán mert volt benne valami szerénységgel karban járó kimondottan hétköznapias okosság, amely meggátolta, hogy "mozgalmakhoz" csatlakozzon, és politikai értelemben beskatulyázható legyen, és így nem lehettek ájult rajongói, és mindvégig valahogy magányos jelenség maradt; Szabó Lőrinc valamiképp a csendes, maguknak való embereké lett, a csendesen megdöbbenőké, és nem alakult ki körötte olyan kultusz, mint mondjuk Ady, Kosztolányi, József Attila vagy akár Illyés Gyula körül.

"Hétköznapias okosságot" említettem. Mindig eszembe jut ez Szabó Lőrincről. Azon kevés költő közé tartozott, aki képes volt megszervezni életét, biztosítani családja megélhetését (egyáltalán: volt családja!); nem lett szenvedélybeteg, idegbeteg, öngyilkos, forradalmár. Nem azért, mintha ezeket az erőket ne ismerte volna nagyon is jól. A fegyelmezett rend, amelyet fönntartott, olyasféle rend volt, amelyet egy fortyogó vulkán fölött rendez be az ember. A kispolgári életforma nagyon nem kispolgári lelkületet rejtett. Ez a titkos feszültség számomra mindig izgalmas jelenséggé tette őt, sőt valamiképp hőssé is. Tudni, hogy milyen a világ, és nem beleőrülni: ilyesmire tényleg csak a legerősebb anyagból gyúrt emberek képesek.

Kabdebó Lóránt kitűnő irodalomtörténész, aki szinte egész pályáját Szabó Lőrinc munkássága feltérképezésének szentelte. Ez a könyv, amit most olvasok, nagymonográfiájának a "sűrítménye", esszenciája.

Mindig tudtam róla annyit, hogy ő mutatott rá: Szabó Lőrinc annyiban hozott mást, mint a klasszikus modernség nagy költői (Magyarországon ez az első Nyugat-nemzedéket, külföldön például Rilkét, Georgét, Baudelaire-t, Verlaine-t, sőt az egész avantgarde mozgalmat is jelenti), hogy nem monologikus lírát alkotott (szóval ahol egy valaki beszél, és mondja el a tapasztalatait), hanem dialogikusat (ahol tehát két ellentétes, egymással feszültségben álló szólam van). Ez a líratörténeti váltás feleltethető meg a "késő modernnek"; melyet aztán a posztmodern követ, ahol már nem is két szólam beszél, hanem nagyon sok, és a lírai én már nem is beazonosítható, annyira szétterülnek a beszédmódok, és annyira kibogozhatatlanná válik, hogy voltaképp ki beszél.

Szóval ennyit tudtam eddig is, de hogy pontosan hogyan érvel e dialogikusság mellett, az nem volt számomra világos. Különböző szólamok Babitsnál vagy Kosztolányinál is vannak, sőt már Adynál is. Mitől más a Szabó Lőrinc-vers? Mert hogy más, azt valóban éreztem én is mindig.

A Szabó Lőrinc-vers a '20-as évek legvégétől kezdett "mássá" válni. Addig, vagyis az első köteteiben "tiszta" avantgarde verseket írt. Ennek egyik legemlékezetesebb példája a  Mérget! Revolvert! című A Sátán műremekei kötetből. (Szép illusztrációjaként egyben annak is, hogy mennyire volt "kispolgári" ennek a példás családapának a létszemlélete.)

De aztán történt valami. Valami felmérhetetlenül nagy szemléleti váltás. Kabdebó Lóránt ezt Kalibán és Ariel alakjain keresztül szemlélteti. Shakespeare Vihar című drámájának alakjai ők, akiket számos modern költő megidézett. Például egy korai avantgarde versében maga Szabó Lőrinc is. Babits Vihar-fordítása egyben kiállás is volt Ariel mellett, Szabó Lőrinc versében viszont a torznborz Kalibán szólama jelenik meg. Ezra Pound, a világirodalom egyik legjelentősebb modern költője egy sorában így ír: Caliban casts out Ariel.

Világos, hogy ezek az ellentétek többet jelentenek pusztán két személy harcánál. Világlátások (sőt voltaképpen világok) csapnak össze bennük. Ariel a szenvedélyeken és indulatokon felülemelkedő "jó tündér", a béke angyala; Kalibán pedig a mindannyiunkban ott levő elemi romboló erő, az ösztönösség, állatiasság megtestesülése.

Kihez sorolódunk hát? Arielhez vagy Kalibánhoz? A klasszikus modern horizontban ezt a kérdést muszáj eldöntenünk. Klasszikus modern verset csak úgy lehet írni, hogy ide vagy oda állunk. Babits Arielhez, Kassák Kalibánhoz; de a két költő mégis valamiképp ugyanazt teszi: állást foglal, elköteleződik. Szabó Lőrinc számára pontosan ez lett a probléma. Ő nem tud elköteleződni, számára ez a két szemléletmód, világlátás, törekvés, személyiség, magatartásmód egyaránt fontos és értékes. Ez a hatalmas váltás a húszas évek végén klasszikus modernből késő modernbe; és egyedülálló módon ezt a világirodalmi váltást a magyar irodalom a nyugatival egyidőben (!) követi le.

Eszerint nem a hatalmi és/vagy értékbeli preferenciaváltás tematikai jellege és mikéntje adja a problémát, tehát már nemcsak az, hogy "Caliban casts out Ariel", hanem hogy lehetséges egyáltalán olyan beszédmód, amelyben valaki casts out valakit.

Nem arról van tehát szó, hogy Kalibán vagyunk-e vagy Ariel; hanem hogy miért kellene úgy beszélnünk, hogy ezt muszáj legyen eldönteni. Miért kellene akár Ariel, akár Kalibán létjogát elvitatnunk? Nem lehet, hogy maga a feszültség a lényeg, a kettő közti párbeszéd?

Aki azt hiszi, hogy ez az eldöntetlenség (pontosabban az eldöntetlenség fenntartása) kényelmes álláspont, annak javaslom, hogy nézzen magába, és tegye föl a kérdést: képes-e rá, hogy a világot bináris oppozíciók nélkül lássa? Képes-e rá, hogy mondjuk a politikai életet ne jók és gonoszok örök harcaként értse? Képes-e nem föltenni olyan kérdéseket, hogy "Széchenyi vagy Kossuth"; "Orbán vagy Gyurcsány"? Van-e már azon a szellemi nívón, mint a húszas évek legvégén Szabó Lőrinc?

Én úgy tapasztalom, hogy jócskán van (illetve volna) még mit tanulnunk Szabó Lőrinctől.

A magam részéről pedig végre azt is megértettem, hogy miért jobbak Szabó Lőrinc versei, mint Illyéséi. (Eddig csak intuitív módon éreztem, de nem tudtam volna megfogalmazni.) Illyés nem lépte meg azt a szemléleti váltást, amit Szabó Lőrinc először a Te meg a világ kötettel. Az ő versében valami mindig casts out valamit. (Érdekes módon, ahogy arra Kabdebó is rávilágít, az idősebb mesterek, Babits, Füst Milán és legfőképpen Kosztolányi sokkal inkább megértették e fordulatot. És persze József Attila is.) Szabó Lőrincnél még a legelfogultabbnak tűnő vers is (mint mondjuk a Semmiért Egészen) valójában feloldhatatlan belső vita, értékrendek tusakodása, eldönthetetlen vibrálás vágy és valóság között.

Ezt a játékot pedig olyannyira a végletekig képes elvinni, hogy számára már az emberi sors (nem az övé, hanem úgy általában bárkié) is viszonylagossá válik. Hadd zárjam ezzel a verssel ezt a bejegyzést. Nagy újdonságot és meglepetést jelentett nekem, hiszen nem ismertem korábban, most viszont szívesen ajánlom tovább másoknak is, olvasásra, merengésre a Különbéke kötetből.

Szánalom

Szántalak, ahogy csak szánni lehet,
          szántalak, hős és nyomorék,
ismertem a szegények kínjait,
          a betegét, öregekét,
saját sorsom tükre volt a barát,
          az volt a névtelen tömeg;
most is szánlak még, Ember, de szivemből
           egyre kevesebb jut neked.

Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek?
           Csak te mutatod sorsomat?
Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint
           a füvek, férgek, bogarak;
megsokasodtak a testvéreim
           s részvétem már nem oly kevély:
Ember, mi vagy te a kínhoz, amely
           a mindenségbe belefér?

Hiszik és vallják bölcs mestereim,
           hogy önzés minden élet és
hiszem és vallom (vallom keserűen),
           hogy minden önzés szenvedés;
hiszem és vallom: mint az ember, épúgy
           fáj minden, akármit csinál
s a halál még nem az a béke, melyben
           az anyag munkája megáll.

Milliárdszor milliárd milliárdok
           fájják tele az életet
és egyiknek sem kevesebb a kínja,
           mint a tietek, emberek;
az egész élet fáj minden parányban:
           az egész élet: ő maga;
volna mit sírni akkor is, ha ember
           nem született volna soha.

Milliárdszor milliárd milliárdok
           birkóznak örökös csatán
s legalább is istennek kéne lennem,
           hogy boldog legyek igazán;
de megmondatott: csak a semmi boldog,
           az, aki mindent megtagad:
megmondatott, barátom, hogy az élet
           az ördög lázadása csak.

Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit?
           Nem szánhatom a kínodat,
legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést
           megölni, mint én, gyönge vagy,
legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy
           vágyad a sírból is kifáj:
azt, hogy a végső kín után is újjá-
           teremt hóhérod, a halál.