De épp ebben az órában egy kelekótya félszerzet kezébe adni és elküldeni vele egyenest az Ellenség földjére, mint ahogy te tetted és ez az én fiam itt, őrültség!

Hogy mi Jézus tanításainak a középpontja, a veleje, azt mindenki maga fordítja le magának.

Most, karácsonykor a megváltó születését ünnepeljük, vélhetően abból indulunk ki tehát, hogy Jézussal valami olyan új minőség jelent meg az emberi történelemben, amely addig nem létezett benne. De vajon mi ez az új minőség? A magam számára úgy fordítom le: a felebaráti szeretet. Szeretet mindig létezett, amióta ember van, sőt van okunk feltételezni, hogy már az állatvilágtól sem idegen ez az érzület. Krisztus "újítása" azonban nem a barátokra, hanem a valamennyi emberi lényre irányuló szeretet. Pusztán azért, mert emberi lény valaki, szeretetre méltó. Még akkor is, ha engem mondjuk utál és a pusztulásomat akarja; még akkor is, ha nyomorult és ostoba; még akkor is, ha tevékenysége kártékony: van benne valami, amit szeretni lehet.

Nem mindig könnyű ezt megtalálni. De ha Jézusra gondol az ember, alkalma van elszégyellnie magát: neki talán könnyű lehetett cafatokban álló testtel az öntelt, igazságtalan és szadista kínzóira kimondani: ők csak nem tudják, mit cselekszenek?

Jézus föltette a mércét, és ez a mérce az emberszeretetben olyan magasan átlagos szintünk fölött áll, hogy törekedni az elérésére minden életnek állandó kihívást és energiát jelent.

Ugyanakkor van ebben a fajta emberszeretetben valami őrültség is. Nem balek az, aki ellenségéhez jóindulattal viszonyul? Hiszen ezzel, ha gonosz az illető ellenség, vissza fog élni! Fenntartható-e egyáltalán egy olyan életvezetés, amely nem számol az emberekben lévő rossz veszélyességével?

Másfelől pedig: nem arra kellene-e inkább törekedni, hogy energiáink nagyobbik részét azokba fektessük, akik méltónak bizonyultak rá? Hiszen energiánk nem végtelen. Ha valamit az egyik helyre irányítunk, azt egy másik helyről vesszük el.

A krisztusi válasz mindkét kérdésre a "csoda". Amikor valaki annyira jó, hogy csakugyan mindenkivel jó, az olyan termékeny életet teremt magából, hogy az még akkor is évtizedekig, évszázadokig hatékony energiaként él tovább, ha az egyén maga ebbe bele is pusztul. Jézus élete tökéletesen példázza ezt; de sokakat lehetne említeni, akik jóságukkal, szeretetükkel, önzetlenségükkel hatalmas mozgalmakat indítottak el, és összességében sokkal termékenyebb hatással voltak a létezésre, mintha mindent maguknak akartak volna megtartani. Hogy ez miként lehetséges, azt nem tudjuk; mégis az a tapasztalat, hogy az élet így működik. A földbe vetett gabonamag csak akkor terem sok gyümölcsöt, ha ő maga elhal.

A másik ellenvetésre szintén a "csoda" a válasz. Ezt a csodát azonban alighanem mindenkinek visszaigazolja saját leghétköznapibb tapasztalata. Energiánk használata ugyanis nem nulla összegű játszma. Ha valami elkezd minket lelkesíteni, akkor valamennyi cselekvésünkhöz több erőnk lesz. Ha szeretünk valakit, és sokat adunk magunkból neki, akkor nem veszítünk erőt, mint azt a vaskos hétköznapi logika diktálná, hanem nyerünk. A szeretet csodája az, hogy olyasmikre is képessé teszi az embert, amikre korábban egyáltalán nem is gondolt volna.

Most, hogy végigolvastam J.R.R. Tolkien kultikus három kötetes tündérmeséjét, a fantasy-irodalom alapművét és a XX. század világirodalmának egyik legolvasottabb szövegét, A Gyűrűk Urát, nagyon gyakran eszembe jutott közben a kereszténység.

Van egy gyűrű, az Egy Gyűrű, amelyet a gonosz hatalom (a keresztény mitológiában Sátán, Tolkiennél Szauron) készített, és aki ezt az Egy Gyűrűt birtokolja, az olyan rendkívüli hatalomra tesz szert, amellyel az egész világot megszerezheti magának. A sors iróniája azonban, hogy ezt az Egy Gyűrűt először éppen egy jelentéktelen, ronda, békaszerű lény szerzi meg (Gollam), majd őtőle egy úgynevezett hobbit rabolja el: Zsákos Bilbó. A hobbitok vagy más szóval félszerzetek nagyjából egy méter magas, emberszerű lények, akik a nagy birodalmaktól távol élik békés, nyugodt életüket, amely evésből-ivásból, pipázásból és dalok farigcsálásából áll. Mit kezdene éppen egy hobbit a Hatalom Gyűrűjével? Zsákos Bilbó hazaviszi a gyűrűt, majd megöregedvén átruházza unokaöccsére, Frodóra. Ekkor azonban már a Sötét Hatalom is rájön, hogy mi történt, és minden energiáját mozgósítja, hogy megszerezze a Gyűrűt. Nincs más megoldás: a Gyűrűt meg kell semmisíteni. Ezt azonban csak a Sötét hatalom birodalmában, Mordorban, a Tűz-hegyen lehet megtenni. El kell hurcolni oda a Gyűrűt, és belevetni a tűzbe. Máskülönben valaki megszerzi magának, és pusztulást hoz el az egész világra.

Az ötlet, hogy Frodó vigye el a Gyűrűt Mordorba, Gandalftól, a bölcs és jóságos mágustól származik. Nem kevesen nézik miatta bolondnak. Egyebek közt Gondor uralkodója, Denethor is, aki természetesen inkább magának tartotta volna meg a Gyűrűt. Használni nem használta volna (na igen, a Gyűrű hatalma csak akkor nyilvánul meg, ha valaki az ujjára húzza, de ettől persze a kis hobbitok általában tartózkodnak), viszont sakkban tudta volna tartani vele Szauront. Rá is förmed a király Gandalfra, illetve tulajdon fiára, Faramirra, hogyan támogathattak egy ilyen eszement vállalkozást.

De épp ebben az órában egy kelekótya félszerzet kezébe adni és elküldeni vele egyenest az Ellenség földjére, mint ahogy te tetted és ez az én fiam itt, őrültség!

Őrültség! Pontosan így gondolkodik a "józan ész" a kereszténységről.

Frodó, a maga egy méteres termetével és átlagos képességeivel egyedül vágott neki Mordornak [valójában nem teljesen egyedül, hiszen vele ment hű barátja, Csavardi Samu], ahová még varázslók, mágusok, tündék, egész fölfegyverzett hadseregek sem juthatnak be, és legfőképpen nem távozhatnak el onnan élve! Olyan agyament ötlet, hogy tényleg csak egy őrültnek juthat ilyesmi eszébe.

És naná, hogy sikerül. (A könyv legelső lapjától kezdve szemernyi kétség sem lehet az olvasóban, hogy sikerülni fog, így ezt az információt senki sem veheti "spoilerezésnek".)

A félszerzet a józan ész szemében "kelekótya": nem érdeklik a nagy birodalmak hatalmi harcai, igazándiból csak két dolog érdekli: az evés-ivás és a danolászás. Normális ember soha nem gondolná, hogy éppen egy ilyen alak fogja bevenni Mordor félelmetes, fekete kapuit, és dönti meg a világ hatalmas főgonoszának évszázados rémuralmát.

Ez persze mese, és a mesében minden lehetséges. A mesékben szinte mindig a legkisebb és legmegvetettebb győz. Csakhogy itt többről van szó. Senki más nem is győzhetne. Még a hatalmas tudású, bölcs és jóságos Gandalf sem. A Gyűrű iránti vágy mindenkit maga alá gyűrne. Csak azt nem, aki igazából nem is tud róla, hogy mit tart a kezében. Szóval a győzelemhez tényleg olyannak, olyan tiszta szívűnek, naivnak, "kelekótyának" kell lenni, amilyenek a gyerekek.

Mi tehát a felebaráti szeretet értelme? Az, hogy mindenkiben ott szunnyad valamilyen érték. Lehet, hogy nem tűnik úgy. Lehet, hogy mindez ellentmond a józan észnek. De a csoda mégis megtörténhet.

A Gyűrűk Ura erről a csodáról szól. A Gonosz Erői ellen föl lehet vonultatni a világ összes számba vehető hadseregét, összefoghat mágus, varázsló, tünde, törp, harcos, király és hadvezér a valaha készített legnagyszerűbb fegyverekkel. A Gonoszt mégiscsak két "kelekótya" félszerzet fogja legyőzni, akik a fekete birodalom közepén, töksötétben, orkoktól és rettegéstől körülvéve, a szomjhalállal küzdve is tiszta szívből föl tudnak kacagni, amikor azon morfondíroznak, milyen nagy lesz már, amikor ezt a történetet a falujukban szájról szájra mesélik majd szószátyár hobbitunokáik.