Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Éjjel, Budapesten

2020. március 08. - Csöncsön

Te ma megmentettél egy életet.

Baráti beszélgetésből mentem haza péntek este. Ahogy szoktam, megittam éppen annyi vörösbort, hogy már érezzem a szesz miatti szédülést és ellazulást, de még egyébként egészen eszemnél legyek. Szeretem ezt az állapotot. Gondolatokat indít be, elérzékenyít, megláttat olyan összefüggéseket, amelyeket a józan nappalok elburkolnak előlünk.

Mindazonáltal a bor föl is savasította a gyomromat, és éhessé tett. Elhatároztam, hogy bekapok útközben valamit. Akármit. A Boráros téri aluljáróban nyitva van ilyenkor egy szendvicses; vettem egy hotdogot.

Utálatos szokásnak tartom, hogy valaki étellel szálljon föl a buszra, vagyis ne legyen képes elpasszolni egyet, és szépen nyugodtan az utcán befalni az utcai kaját; mintha katasztrófa történne, ha negyedórával később ér haza. Valamiért úgy képzelem, léteznek ennél nagyobb tragédiák is. Miért ne tudnék várni?

Alig kezdtem volna meg hát föl-le sétámat az aluljáróban, megszólított egy ember.

A Boráros téren mindig sok a hajléktalan, a részeg, a kétes, gyanús egzisztencia. Valahogy a félig fedett aluljáró, az olcsó kocsmák közelsége, a terület viszonylagos védettsége szinte mágnesként vonzza oda azokat, akiknek az élete valahol (talán már a legelején) félrecsúszott.

Nem pénzt kérek.

Ez megtetszett. Mire is menne egy hajléktalan a pénzzel? Pár óráig egy picit könnyebb neki tőle, de aztán újrakezdődik az egész. Feneketlen zsákba megy a pénz, és ezt maga is tudja. Mert amire igazán szüksége lenne, az valami más. De ezt senki sem érti. Vagy csak nagyon kevesen értik.

Látom rajtad, hogy értelmes ember vagy. Szeretném, ha meghallgatnál.

Kíváncsian fordultam hozzá. Amint jobban megnéztem a férfit, láttam, hogy nem tipikus hajléktalan. Öltözéke még egész jó állapotban volt. Tekintete is viszonylag tiszta, bár persze messze lerítt róla a részegség és a kétségbeesés. Látszott rajta, hogy bár még nem süllyedt bele a csövesek szokványos életmódjába, pillanatnyilag a legjobb úton van afelé.

Úgy gondoltam, hogy semmi jobb dolgom nincs most — miért ne hallgatnám meg?

Elmondta a történetét.

Három napja van az utcán. Előtte boldog családi életet élt. Van egy gyönyörű felesége, akit 14 éves korában ismert meg, és egy még gyönyörűbb lánya, aki imádja őt. Nemrégen tudta meg, hogy a felesége megcsalta őt az ő főnökével. Úgy érzi most, hogy darabjaira tört a világ. A lakás, minden, a gyerek nevén van már. Ő viszont nem tud már ott élni együtt a nővel. Szereti, jóban van vele, de nem bírja ezt a fájdalmat. Eljött egy sporttáskával, és nappalait egy kocsmában tölti, éjszakáit pedig itt, az utcán. Azért jött a Boráros térre, mert van itt a közelben egy extrém olcsó kocsma, ahol akár egész nap ellehet.

És a gyerekre nem gondol? Hogy neki ez most milyen?

Dehogynem, imádja a gyerekét, csak rá gondol.

Beszélgetni kezdtünk.

Próbáltam fülelni, figyelni, megérteni ezt az abszurd történetet. Arra gondoltam közben, hogy voltam már én is így; voltam már ennyire kétségbeesett. Volt már olyan, hogy semmi másra nem vágytam volna, csak arra, hogy valaki meghallgasson és megértsen. Volt olyan, hogy minden össze volt törve, és hogy mindent szétmart belül valami irtóztató fájdalom. Én ne érteném meg őt?

Leültünk egy padra a borárus szobra mellé. Elővette a mobilját. Némi iróniával állapítottam meg magamban, mennyivel jobb telefonja van neki, mint nekem. Mutatott pár képet a feleségéről és a gyerekéről. A vörös diplomáról beszélt; hogy neki vörös diplomája volt, és mutatta a lányát, amint épp kitűnő bizonyítványát mutogatja.

Miféle őrültség az, hogy ez az ember most itt csontrészeg alkeszek között csövezik és koldul?

Odajött hozzánk pár másik hajléktalan is a térről. Két cigány csávó. A fiatalabbik is mesélni kezdett. Utoljára akkor éreztem ennyire népszerűnek magamat, amikor tizenegy-két éves gyerekek között voltam. Olyanok voltak ők is, mint a gyerekek: kapaszkodtak volna bármilyen piciny kis emberségbe, szeretetbe, figyelembe. Nem tehetek róla, meghatódtam. Hát csak ennyit akarnak? Hiszen megmondtam nekik az elején, hogy pénzt nem fogok adni...

A kerek képű cigány fiú talán még fiatalabb is volt nálam. Jézusról kezdett mesélni kissé zavarosan. Hogy őt apácák istápolták. Ki is kérdezte tőlem a Miatyánkot. Én derekasan elmondtam ott, éjfélkor, a borárus szobra mellett; de volt egy olyan érzésem, hogy kihagytam belőle két sort. (Utólag jöttem rá, hogy melyik kettő volt az: "ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a  gonosztól".) Aztán fölajánlotta, hogy jósol nekem. Azt mondta, látja a szememen, hogy hiszek Istenben. Aztán azt, hogy valamikor ért engem egy nagy csalódás, látja a szememben. Meg hogy az apámmal gondjaim vannak. Hát ezeken azért inkább csak mosolyogtam. Így én is tudok jósolni. Kikre nem igazak a fönti mondatok? Persze talán nem is más a jóslás lényege: megragadni azt, ami mindig, mindenkire igaz, és amiről mindenki magára ismerhet. Szeretettel néztem a cigány srácra.

Eredeti "barátom" elrángatott tőlük: hadd beszélgessek most kicsit én is vele...

Útnak indultunk. Tovább mesélt, újabb részleteket fedett föl. Éreztem, hogy mennyire fontos ez most neki, és mekkora bűn volna magára hagynom, míg mindent ki nem beszél.

Megpróbáltam elképzelni, mit tennék én az ő helyében.

És hát kézenfekvő, hogy mit tennék. Mi mást is tennék? Odafordulnék a legjobb barátaimhoz, a rokonaimhoz, azokhoz, akik közel állnak hozzám. Képtelenség, hogy ne segítenének.

El is merengtem. Hány ember volna, aki nem hagyna belezuhanni a semmibe... Mennyi kedves barát, mennyi jótékony lélek... Biztos, hogy húsz fölött lenne a számuk.

Ki is böktem. Miért nem fordulsz a barátaidhoz?

Azt mondta, hogy neki nincsenek barátai.

Az ő barátai akkor voltak barátok, amikor jól ment neki. Most sorra csapják be az ajtót előtte.

Ezen nagyon megdöbbentem. Egyszersmind el is gondolkodtam. Hogyan lehet úgy leélni negyven évet, hogy az embernek ne legyenek igazi barátai? Hát mi másba érdemes energiát fektetni, ha nem a barátokba?

De hát mit mondhattam volna?

Ültünk az egyre csípősebb hidegben, és arról beszélgettünk, hogy akkor most hogyan tovább. Mentek el sorra az éjszakai buszok, de nem akartam otthagyni őt, amíg legalább valamire nem jutunk.

Ám nem jutottunk semmire. Mire juthattunk volna?

Azt mondta, fölvesz a nadrágjára még egy nadrágot, és az alsó zsebébe teszi az értékeit, a pénzét. Így nem tudják kirabolni. És talán fázni sem fog annyira. Én már rendesen vacogtam. Mondtam, hogy másnap (már aznap) reggel dolgozom, a következő busszal mindenképpen elmegyek. Szóval búcsút intettünk egymásnak.

De a mondat, amit mondott, azóta is a fülemben cseng.

Te ma megmentettél egy életet.

Mert ő már azon volt, hogy a Dunának megy, de most megint hisz a jövőben.

Mit mondhatnék erre?

Talán tényleg nem kellene több soha, semmikor: egyszerűen meghallgatni egymást, meghallgatni a másikat.

Nehezen aludtam el utána; úgy éreztem, csontig vannak fagyva a talpaim.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr1515510786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása