Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A lepra, a koronavírus és a bolondság

2020. március 29. - Csöncsön

A lepra eltűnik ugyan s a leprás alakja szinte teljesen kitörlődik az emberek emlékezetéből, ám ezek a struktúrák érintetlenek maradnak.

A koronavírus-járvány valamennyiünk életét — legalábbis átmenetileg, és legalábbis bizonyos mértékig — megváltoztatta. Időnk nagy részét a lakásunkban töltjük, és a külvilággal jórészt csak az internet médiumán keresztül érintkezünk. Sok hátránya van ennek. A legnagyobb hátrány mindenképpen gazdasági. Vannak ugyan olyan ágazatok, ahol az online munkavégzés viszonylag csekély veszteséggel megoldható; de közel sem mindegyik ilyen. A termelés bezuhanása emberek százezreit löki az utcára, cégek mennek csődbe, egész iparágak működése lehetetlenül el. A gazdaság számára ez a járvány egy katasztrófa. Hogy mekkora és milyen hosszan tartó, azt egyelőre még senki sem tudja megmondani; mint ahogyan azt sem, hogy kit mennyire fog érinteni, és mindez hogyan csavar majd a világ menetén.

De vajon csak hátránnyal jár egy ilyen válság? Bizonyára nem. A napi robotból való kivonódás új lehetőségeket nyújt, hogy egy kicsit magunkba mélyedve átgondoljuk, mi az, ami az életben igazán értékkel bír. Amennyire kényszer, épp annyira esély is ez. Hiszen megtettük volna-e egyébként, hogy pár hónapra gyökeresen megváltoztatjuk az életmódunkat?

Egy tanítványom rendszeresen válogat videókat a németóránkra. Legutóbb például egy német filozófusnővel, Svenja Plaßföhlerrel készült beszélgetést hozott. Egy filozófusnővel! És miért is ne? Miért ne mondanának nekünk éppen egy ilyen helyzetben nagyon is releváns igazságokat a filozófusok? Bizonyára egy társadalom civilizáltságáról is sokat elmond, hogy érdekli-e egyáltalán azok véleménye, akik távolabb tekintenek, mint a napi megélhetés harcai.

Mit mondott ez a filozófusnő? Említette, hogy amit a filozófusok mindig is mondani szoktak, az most mindenki számára nyilvánvalóvá vált: van valami esszenciálisabb, lényegibb az ember számára, mint a termelés világa; és ha az előbbi veszélybe kerül, akkor még a termelést, a fogyasztásra épülő kultúránkat is képesek lennénk beáldozni érte. És csakugyan. A gazdaság is csak az emberért van. Az emberi élet maga fontosabb, mint bármi, amit megtermelünk a kényelméért.

Aztán beszél arról is a videóban, milyen különös módon különbözik ez a vészhelyzet a klímaváltozás miatti vészhelyzettől. Az valami távoli veszély, amely a fiatal generációt érinti leginkább; ez egy jelenlevő, amely legnagyobb arányban az öregeket sújtja. Annak kezelése hosszan tartó, folyamatos cselekvést igényelne; ez gyors reakciót kíván. Különböző veszedelmek, mégis van bennük valami hasonló: föl kell áldoznunk valamit fogyasztói magatartásunkból. Meg kell változtatnunk életünket.

És említi a filozófusnő az interjúban Michel Foucault francia filozófus nevét is, aki az elzárásban és kirekesztésben többet látott, mint puszta járványügyi, orvosi jellegű, ily mód átmeneti intézkedést. Foucault szerint kultúránk alapstruktúrája az, hogy bizonyos embereket a társadalom elkülönít, hogy a bennük rejlő vélt vagy valós veszélyt elhárítsa magától. Mindennek Foucault szerint egészen káprázatos variációi jöttek létre, és mindegyik valamiképpen összefüggésben van azzal, ahogyan egy társadalom a tudást (a tudható dolgokhoz való hozzáférést) elgondolja.

Michel Foucault par lui-même (2003) — The Movie Database (TMDb)

Nem titkolom, hogy rám annak idején hatalmas, szinte beláthatatlan hatással volt Michel Foucault filozófiája. Különösen két könyv: A szavak és a dolgok, illetve A bolondság története.  Ez a két elképesztő mű arra ösztönzött, hogy az igazságot, tudást, valóságot mindig egy adott társadalom tudásról alkotott képe függvényében lássam elgondolhatónak. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek objektív, társadalomtól független (például fizikai) tények. Hanem azt, hogy az ezekhez való hozzáférés sohasem lehet független bizonyos hatalmi struktúráktól, amelyeket egy adott társadalom alakít ki. A bolygók ellipszis pályán mozognak. Jó. És igaz. De mit kezd egy emberi társadalom azzal, aki ezt nem így gondolja? Bezárja egy elmegyógyintézetbe? Vagy királyt csinál belőle? Mi dönt az ilyen kérdésekben? Foucault elkezdett ásni, mint egy régész, hogy nyomára bukkanjon azoknak a gondolati sémáknak, amelyek kijelölik tudás és nemtudás határait. Úgy is nevezte módszerét: a tudás archeológiája. És eközben hajmeresztő felfedezéseket tett...

Most, hogy említette a filozófusnő, ismét elővettem A bolondság történetét. Miről is szól ez a könyv? Azokról a módszerekről és gondolati sémákról, amelyek alapján a késő középkori és újkori nyugati társadalmak kijelölték, mi alapján tekinthető valaki bolondnak.

A könyv azzal kezdődik, hogy a középkor végére a lepra eltűnt Európából. A leprásokat a középkorban karanténba zárták (milyen ismerőssé vált ismét ez a fogalom!), azaz elrekesztették őket, hogy megakadályozzák a járvány továbbterjedését. Ezek a karanténok a városok szélén amolyan "leprakórházak" voltak, amelyek a járvány megszűntével funkciótlanná váltak. Ürességüket mégis betöltötték: a leprások helyére a bolondok kerültek.

A lepra eltűnik ugyan s a leprás alakja szinte teljesen kitörlődik az emberek emlékezetéből, ám ezek a struktúrák érintetlenek maradnak.

A dolog természetesen nem olyan egyszerű, hogy a leprások társadalmi funkcióját minden további nélkül átveszik a bolondok; Foucault finoman kielemzi azokat a gondolkodásbeli változásokat, amelyek a XVII. században végbementek, és amelyek alapján a bolondság értelmezése Európában radikálisan megváltozott. (Mindez nyilvánvalóan egybecseng Descartes filozófiájával és sok egyéb fejleménnyel, amely a bolondságot új fénybe állította, és végül az elzárását eredményezte.)

A bolondság története tartalmát itt nyilván még nagyobb vonalaiban sem tudom, és nem is akarom fölvázolni; az olvasás utáni állapotomat kísérlem csak meg fölidézni: szédültem attól a felismeréstől, hogy a bolondság mennyivel mélyebb és feldolgozhatatlanabb probléma annál, mint amilyennek előtte képzeltem. Nem pusztán arról van szó, hogy aki rendelkezik tudással, az okos; aki meg nem, az bolond. A bolondság sokkal inkább valami szükségszerűen megképződő dolog, amelytől megszabadulni elvi síkon sem lehet. Nincs az a racionalitás, amely ki tudná küszöbölni. Örök jelenvalóság, örök probléma, amelyet csak ide-oda tologatni lehet, kívülre, belülre, de lényegét tekintve integrálhatatlan marad az értelembe, és pontosan ezért nem tud az uralkodni fölötte.

Vajon van-e Foucault csodálatos művének, illetve ennek a fönt idézett mondatnak valamiféle jelentősége vagy aktualitása a mostani járvány idején?

Amit ki akarunk rekeszteni, arról tudni véljük, hogy micsoda: a koronavírus, a COVID19. Ugyanúgy járunk el mi is, mint a középkori emberek; igyekszünk izolálni a fertőzést, tiszták szeretnénk maradni.

Azt azonban nem fogjuk tudni megtenni, hogy a vírust magát, még tágabban értve: testünk biológiai környezetét kirekesszük életünkből. A karantén elérheti célját azzal, hogy mérsékli a járvány katasztrofális hatását, melyet például az idős, beteg, elgyengült szervezetekre gyakorol. De a helyzetet magát, vagyis azt, hogy az emberiségnek vírusokkal kell együtt élnie, melyek időről időre meghekkelik a gazdasági rendszerét, semmilyen járványügyi intézkedés nem szünteti meg. Ez egyszerűen egy állapot, egy emberi állapot, amelyről időről időre ugyan megfeledkezhetünk, vagy amelyet felszínre törésekor hatékonyan vagy kevésbé hatékonyan kezelhetünk; de amelyet véglegesen megváltoztatni nem tudunk.

A bolondság és a vírus tehát némiképp hasonló dolgok. Felfuvalkodott korunkban ezek a jelenségek alázatra tanítanak. Örök figyelmeztetések arra, hogy nem vagyunk mindenhatók; hogy létünk valami hatalmasabb valamibe van beleágyazva. Ha van igazi előnye a mostani járványnak, akkor az nem is más, mint hogy újra megvilágítja ezt a túlságosan sokszor elfelejteni akart igazságot.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr3615568630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.