Nem érted, hogy úgy hívják?

Vajon melyik volt életem első könyve?

Ezt a kérdést tette föl Amál a legutóbbi Karakter-posztban, és írása engem is gondolkodásra késztetett. Meg tudom én ezt a kérdést válaszolni?

Kommentben persze kísérletet tettem rá. Ezt írtam:

Hogy mi volt a legelső könyv, amit olvastam, azt nem tudnám megmondani, de hogy mi volt a legelső regény, arra már tudok válaszolni: ez a Tüskevár volt.

Emlékszem, valamilyen kisebb nyavalya döntött le a lábamról, harmadikban, amikor az a könyv kötelező volt. Így lehetőségem nyílt rá, hogy szinte az egész napot ágyban töltsem, és olvassak. Az elején nehezen boldogultam a könyvvel, de aztán az utolsó 100-150 oldalt jóformán egyhuzamban olvastam végig, és máig vissza tudom idézni azt a zsongó állapotot, amelybe kerültem utána. Éreztem, hogy valami rendkívüli történt velem, valami olyasmi, amit még sokszor szívesen átélnék.

Az olvasáshoz mindig kell türelem és önfegyelem, hiszen még a leglebilincselőbb szöveg is koncentrációt, csendet, odaadást igényel. A rohanó, gyors lájkok learatására nevelő (illetve az elménket erre kondicionáló) világban ezek a tulajdonságok nem népszerűek, ezért nagyon fontos, hogy mindenki legalább egyszer-egyszer átérezze, mennyire megér a végén minden fáradságot az az érzés, hogy valami egyedülálló tapasztalattal gazdagodtunk egy hosszabb könyv elolvasása révén. Olyasféle dolog ez, mint a hegymászás: kimerítő és sokszor talán még unalmasnak is nevezhető. De a végén az elénk táruló látvány meg az érzés, hogy az egész világ alattunk van, kárpótol azokért a részletekért is, amelyek nem evidensen önjutalmazók.

Szóval az első regényem a Tüskevár lehetett, harmadikban, azaz 8-9 éves koromban. Ez elég valószínűen hangzik. De az bizonyos (és a kommentben is jelzem), hogy az első könyvélményem nem a Tüskevár volt. 

Hanem?

Ezt is leírom a kommentben: "nem tudnám megmondani".

A választ mégsem szeretném megkerülni ilyen könnyen, hiszen a probléma már régóta foglalkoztat. Olyan régóta, hogy a pontilyen blogomon annak idején (majdnem pont tíz éve) külön posztot szenteltem a témának. Ott két mesekönyv hatását neveztem meg: a Micimackóét és a Csipikéét. És miközben a Csipike hatását szépen ki is elemeztem, tettem egy ígéretet, hogy a Micimackóról esetleg majd később írok. (Mennyi efféle ígéretet tettem már magamnak, mennyi terv zsong bennem folyamatosan, és mennyire nehéz olykor arra gondolnom, hogy minden tervem megvalósításához kevés lesz az életidőm!)

Itt van viszont az alkalom, hogy rátérjek a Micimackóra. Mit is írtam tíz éve?

El sem tudom képzelni, mennyire más ember volnék, ha gyerekkorom két kedvenc ("rongyosra" olvasott) meséje nem az a kettő lett volna, ami. Vagyis nem a Micimackó, és nem a Csipike. E két könyv mély rokonságára csak most, véletlenül figyeltem föl, amikor újraolvastam Fodor Sándor meseregényét, melyről egyik kedves ismerősöm fogalmazta meg igen találóan, hogy "a négyszögletűkerekerdő tizenketteskarikás változata". Bizony az. Felnőtt könyv, mélyen filozofikus könyv. (Persze melyik mese nem az?) Nem is az a lényeg, hogy filozofikus könyv (a Micimackó és a Csipike is), és hogy filozofikus alkatot csinált belőlem, hanem hogy miféle filozófia ez.

(Milyen szépen fogalmaztam, nem? Szinte semmire sem vagyok hiú a valóságban, és semminek sem tulajdonítok különösebb jelentőséget, de a mondataimra, bekezdéseimre máig hiú tudok lenni. Ha valaki tényleg meg akarna bántani, íme fölfedtem gyenge pontomat.)

Szóval Micimackó.

Erőltetett taoista és egyéb értelmezések persze már napvilágot láttak e könyvről. A magam részéről az ilyesmit komolytalan belemagyarázásnak tartom. Egy könyv filozofikussága sohasem azt jelenti, hogy valamilyen meglévő filozófiai rendszert közvetít. Ha egy könyv csak ennyit tudna, akkor semmi értelme nem volna megírni. Akkor sokkal helyesebb lenne az eredeti rendszer kulcsszövegeit elolvasni. A fikció, a szépirodalom mindig önmagának teremt filozófiát, éppen azért alkotás, mert valami új dolgot hoz létre, nem egy már meglévőt kopíroz.

Hogy mi ez az új (ami számomra persze nagyon régi, mondhatni ősrégi), azt éppen azért nagyon nehéz megfogalmaznom, mert olyan mélyen belém ivódott, annyira természetesnek érzett részévé vált idegrendszeremnek, gondolkodásomnak. Hiszen a Micimackót tényleg nagyon sokszor elolvastam, számos részletét fejből tudom, attitűdje, humora, valósághoz való viszonyulása szinte kibogozhatatlanul a sajátom is lett. (Gyerekkoromban írtam és rajzoltam egy meseregényt, Brumi kalandjai címmel. A történeteken csak az nem vehette észre a Micimackó hatását, akinek kimondottan ez volt a szándéka.)

Tegyünk egy próbát a "cseppben a tenger" általam kedvelt módszerével. Emeljünk ki egy mondatot, és mutassuk meg, hogy mi benne a "micimackós".

Szerencsére a könyv könnyen megtalálható a neten, két kattintás után meg is van, és ha hármat kattintunk, megtaláljuk mind a két kötetet, a Micimackót és a Micimackó kuckóját is Karinthy Frigyes fordításában. (Természetesen nekünk ez egyetlen kötetben volt meg, kemény fedéllel, kék színű borítóval. Rongyosra már csak emiatt sem lehetett olvasni. Meg egyébként is vigyázni szoktam a papírra, nagy becsben tartom, sohasem gyűröm.) Hogy Karinthy Frigyes a fordító, az korántsem lényegtelen mozzanat. Közhelyszerű megállapítássá vált, hogy a fordítás egészen kitűnő, sokak szerint jobb, mint az eredeti. Ezt én ugyan nem tudom megállapítani, de azt feltételezhetjük, hogy az általam olvasott szövegben nemcsak Milne, de Karinthy lénye, nyelve is benne van, és ha filozófiáról van szó, az talán éppannyira Karinthyé is, mint Milnéé. Már csak azért is, mert nem lehet véletlen, hogy éppen ez a zseniális humorista, író, költő, nyelvművész vállalkozott a könyv lefordítására.

A bevezető fejezetben Róbert Gidával társalog az elbeszélő, és feltűnik neki Micimackó neve. Hogy az egy lánynév, holott Micimackó nyilvánvalóan fiú. Hogyan lehet lánynévvel illetni egy fiút? Miért hívod Micinek? Miért nem adtál másik nevet neki, egy fiúnevet?

Róbert Gida nem érti a kérdést. Micimackó nevét nem ő választotta. Őt "úgy hívják".

Nem érted, hogy úgy hívják?

Vajon mit jelent ez a mondat, illetve mit jelent Róbert Gida felháborodása? Miért érezzük, hogy Róbert Gidának igaza van, és miért érezzük, hogy beszélgetőpartnere "nem ért semmit"?

Azért, mert mi már részesei vagyunk a fiktív világnak, egy birodalomnak, amelynek saját törvényei vannak. A hétköznapi logika szerint persze a fiúk nem kapnak lánynevet; de Róbert Gida már nem a hétköznapi logika keretei között mozog, ő már benne él a mese külön terében és idejében. A mesében a nevek adottak. A kitalált történeteket nem egyetlen ember találja ki. Az önkényességnek itt nincs tere.

Csak a felnőtt hiszi, hogy a mese önkényesen kitalált történet. De ő is csak addig, amíg el nem kezd mesélni, és át nem veszi ezt a belső logikát.

Rendben, de ez minden mesében így van. Az egérről azonnal elhisszük, hogy tud beszélni, a juhászról, hogy csillagszeme van, és a sárkányról, hogy hét feje. Ha valaki akadékoskodna, hogy mindez nem lehetséges, és hogy a fizika és biológia törvényei az ilyesféle jelenségeket kizárják, azt mindig játékrontónak gondolnánk. Mi az, ami a Micimackóban ehhez képest újszerű?

Az újszerű az, hogy ez a történet váratlan módon tematizálja, illetve színre viszi ezt az ütközést. A felnőtt logika beleszól, és vitába bocsátkozik. Na, ez volt az, ami számomra a Micimackóban olyan roppant mód izgalmasnak tűnt mindig is.

Ne higgyük, hogy ez a kiszólás a kezdő fejezetnek volna valami egyedisége csupán azért, mert ennyire explicit módon később csak ritkán jelenik meg az elbeszélő. A szöveg későbbi részeiben a felnőtt logika szólamokként működik. Ha csak egy picit görgetünk lejjebb, láthatjuk, hogy Micimackó a szövegben tudományos magyarázatot szolgáltat arra, hogy ahol méhek vannak, ott miért kell méznek is lennie. "Ami pedig azt illeti, ha valaki már méh, ezt a minőségét arra szokta felhasználni, hogy mézet készítsen." Talán nevetségesnek hat, ha ezt a mondatot "tudományosnak" nevezem; mégis éppen arról a logikáról van szó, amely a tudományos gondolkodást jellemzi. Biológiai fajtameghatározás: a méhek fajaira jellemző, hogy mézet készítenek. Ennek a gondolkodásnak a mesébe szivárgása nagyon is lényegi eleme Milne szövegének. Természetesen a bocs "csekélyértelmű", ezért a tudományos igazságból levonható következtetés számára mindössze annyi: "A mézkészítésnek egyetlen értelmes okát és célját pedig abban látom, hogy én a mézet megegyem." Ez már a gyermeki öntörvény. A mese törvénye, a "nem érted, hogy úgy hívják?" szólama.

A méz persze nem azért készül, hogy Micimackó azt megegye, de vajon hány ember van, aki ezt érti? (Például képes úgy gondolni a természetre, mint amely nem az ő javára és érdekében létezik.) A Micimackó már a legelső fejezetében fölvázolja ezt az elméleti összeütközést a felnőtt logika tudományának hűvös igazságai, és a történetmesélés önző, de nem önkényes törvényei között.

Mi ez? Irónia?

Nyilván irónia is. De önmagában keveset mondunk azzal, hogy egy szöveg ironikus, tekintve, hogy minden jó szöveg ironikus.

Az irónia itt abban áll, hogy Róbert Gidát és Micimackót már gyerekként is gyerekesnek ismerjük föl, nevetségesnek, miközben nyilvánvalóan azonosulunk velük (főleg a mackóval).

Ez a nevetségesség azonban a tudás körüli nevetségesség. Arra döbbenünk rá, hogy viselkedésünk ellentmond annak, amit a világról egyébként egy értelmes ember tudhat, beláthat. Csak egy bolond próbál meg léggömbbel méhekre vadászni. Csak éppen ezek a bolondok — mi magunk vagyunk!

Csupán most, hogy leírom ezeket a szavakat, döbbenek rá, miért volt számomra mindig is ellenszenves műfaj a paródia, a gúny, a stand-up comedy, szóval a másokon nevetés. Hát azért, mert a Micimackóból megtanultam, hogy nevetni mindenekelőtt önmagunkon kell, sőt talán csak önmagunkon szabad. Aki másokon nevet, az nem érti meg a mesék öntörvényűségét, az úgy jár el, mint a Micimackó elején az elbeszélő (az apa?), aki nem érti, hogyan hívhatnak egy fiút Micinek.

Előbb értsük meg ezt, előbb fogadjuk el a mese szabályait, előbb váljunk magunk is csekélyértelmű medvebocsokká; és ha ez megvan, elkezdhetünk nevetni. Magunkon.

A Micimackó a nevetés könyve. A felnőttek magabiztos tudását a dolgokról a szubjektum, a gyermek, a mese igazsága nevében veti el: Mici csak szerintük kell hogy lány legyen; a gyermekeknek a felnőttek logikáját elvető önző törvényeit, meggondolatlanságát viszont azok sikeressége (vagyis tagadhatatlan sikertelensége) alapján neveti ki: Micimackó lufiját a méhek gond nélkül kipukkasztják.

De vajon ki nevet? Honnan szólal meg ez a nevetés? A gyerek neveti ki magát vagy a felnőtt a gyereket, netán a felnőtt magát, és a gyerek a felnőttet? Azt hiszem, a lényeg éppen az, hogy mindenki kinevet mindenkit. A gyerek kineveti a felnőttet, a felnőtt kineveti a gyereket, és mindkettő kineveti önmagát. Ha valamit, akkor ezt örökre megtanultam a könyvből. Azt hiszem, életem első  könyvéből.