A bizalomhiány növeli a tranzakciók költségeit.
Ígéretet teljesítettem, amikor nekiültem, hogy elolvassak egy közgazdasági szakkönyvet. Pontosabban egy bevezetést a közgazdaság-tudományba, egy egyetemi jegyzetet.
Politikai, közéleti vitákban ugyanis megkaptam, hogy hozzáállásom a problémákhoz nagyon bölcsészes, és hogy helyes volna legalább a közgazdaságtani alapfogalmakkal megismerkednem. Elfogadtam ezt az észrevételt; magam is úgy gondolom, hogy egy világ iránt érdeklődő embernek valamennyi lényegesebb tudományterületen meg kell értenie legalább az alapvető kérdéseket, problémákat, szavakat. A szakbarbárság nem tartható magatartás egy magát műveltnek látni vágyó ember számára.
Kapóra jött, hogy valamilyen rejtélyes okból megtaláltam a lakásunkban Bod Péter Ákos: Közgazdaságtan című könyvét, amelyik a Károli Gáspár Református Egyetem számára készült egyetemi jegyzet kifejezetten azok számára, akiknek meg kell alapozniuk az ismereteiket, hogy később közgazdászok lehessenek. Ez a tankönyv-jelleg — pozitív értelemben — a szöveg stílusán is meglátszik. A szerző tanár bácsis türelemmel, az élet valóságából kiindulva vezeti végig olvasóját e különleges tudományterület legfontosabb problémáin. A könyvet nem a képletek uralják, hanem a hétköznapokból is jól ismert problémák. A laikus olvasó így megérti, hogy a formalizálás sohasem önmagáért való: mindig egy életjelenség jobb, világosabb megértését szolgálja. A közgazdász egyáltalán nem használna képleteket, ha úgy tisztábban kifejezhetné, amiről szó van; de hát ugye nem ez a helyzet. A matematika ebben a tudományágban egyszerűen a tévedések kikerülésére való.
A szemléleti alapozást — ami szerintem minden hasonló könyv esetén a legfontosabb feladat — szinte már az első oldalak megteremtik, ahol kiderül, hogy a gazdasági szemlélet (vagyis hogy adott erőforrással a lehető leghatékonyabban gazdálkodjunk) az élet valamennyi területére jellemző lehet, ugyanakkor bizonyos életterületeken az ember tudatosan vagy ösztönösen kerüli az igénybe vételét. Egy baráti viszony például sohasem épülhet gazdasági megfontolásokra, és vannak egyéb életszférák, ahol kimondottan káros volna a gazdasági megközelítés.
Szóval, hogy ne is ragozzam tovább: le a kalappal a szerző előtt. Hogy mennyire kiváló közgazdász, azt nem tudom megítélni (bár az egyetemi tanári fokozat az én értékrendemben garancia a szakmai minőségre), de hogy kiváló pedagógus, azt megállapíthatom. Úgy érzem, sokkal jobban értem most már azokat a médiában itt-ott kerengő fogalmakat, amelyekkel hírfogyasztó agyunk folyamatosan megterhelődik.
Hogy mi mindent tanultam a könyvből, azt bajos volna összefoglalnom. Nyilvánvaló, hogy nagyon sok fogalom (talán a fogalmak többsége, sőt túlnyomó többsége) ismerős volt számomra eddig is. Némettanárként ezeket a fogalmakat olykor tanítanom is kell, nyilván volt már eddig is valamiféle képem róluk. Újságolvasóként jó ideje már csak a gazdasági híreket olvasom el, mert azokban érzem, hogy valamit meg is tudhatok a körülöttünk zajló folyamatokról. A gazdasági szakértők véleményét mindig figyelemmel kísérem, és ha meg kellene neveznem két portált, amely a napi betevőim közé tartozik, akkor az a portfolio.hu és a g7.hu, melyek a gazdasági életről látnak el hírekkel és elemzésekkel. Szóval a szavak számomra (túlnyomó többségükben) nyilvánvalóan nem voltak teljesen újak.
Ami új volt, az a szavak közötti összefüggés. Egyfajta rendszerbe kerültek a különálló jelenségek: egy gyár termelése, az államadósság és az infláció. Szóval hogy ezek egymással viszonylag szorosan összefüggnek. A gazdaságban törvények nem, de bizonyos törvényszerűségek léteznek, amelyeket badarság lenne bárkinek figyelmen kívül hagynia, aki résztvevője a folyamatnak (márpedig minden adófizető ember az).
Bod Péter Ákos fontos figurája volt 1990 körül a rendszerváltozásnak. Az Antall-kormányban ipari és kereskedelmi miniszter volt, majd három éven át a Magyar Nemzeti Bank elnöke. Ha valaki, akkor ő átláthatta, hogy milyen folyamatok zajlottak le akkor, ezekben a magyar társadalom számára kijózanítóan válságos években. Ír is ezekről. És szabatosan, pontosan, hitelesen ki is fejti, hogy miért járt ez az átalakulás akkor annyi áldozattal, a munkanélküliség és az infláció brutális felfutásával, az ipar összeomlásával, a bérek megzuhanásával. A szocializmusként ismert rendszerben ugyanis ezek a problémák a reálgazdaság szintjén mind léteztek, ám mesterségesen (de fenntarthatatlan módon) szőnyeg alá voltak söpörve. Akkor is volt infláció, csak kígyózó soroknak és áruhiánynak hívták (most értettem meg, hogy a kettő között mi az összefüggés); akkor is volt munkanélküliség, csak bevitték az üzembe; akkor se volt (versenyképes) ipar, csak külföldi kölcsönökből megfinanszírozták, mintha lett volna. De ez a szőnyeg alá söprés nem volt ingyen. Jórészt éppen a '90-es évek elején fizettük meg az árát, amikor felszínre kerültek az igazságok.
Igen, most kissé másképp nézek arra a folyamatra, mint olvasás előtt. Minden hibája, hiánya és esetlensége mellett a rendszerváltozás a magyar történelem egyik nagyszerű eseménye volt. Egy teljesen fenntarthatatlan, embernyomorító rendszert sikerült lerázni magunkról, amely nemcsak azért volt embertelen, mert addig soha nem látott mértékben korlátozta az emberi szabadságot, hanem gazdasági értelemben is. A gazdaság ugyanis etika is, nagyon szorosan összefügg az erkölccsel.
Éppen ezért szeretném ezt a mondatot kiemelni a könyvből:
A bizalomhiány növeli a tranzakciók költségeit.
Hogy miért van az egyik országban nagyobb jólét, magasabb életszínvonal (miért pörög jobban a gazdaság), mint a másikban, az nyilván sok tényezőtől függ; de alighanem semmitől sem jobban, mint egy merőben etikai mozzanattól: létezik-e bizalom a gazdasági élet szereplői között? Ahol ugyanis van bizalom, ott előbb-utóbb lesz tőke is, hiszen a potenciális befektető azt fogja látni, hogy abban az országban érdemes befektetni. Ahol a jogi intézmények bizonytalanok, az állam korrumpálható, a szerződéseket megszegik, az áru nem érkezik meg, persze ott is be lehet éppenséggel fektetni a tőkét (már ha ezt törvények nem tiltják), csak ennek nagyobb lesz a költsége. Adott esetben olyan nagy, hogy már nem éri meg. Nemcsak az idő pénz; a tisztesség is az.
Gyönyörű formalizált megfogalmazása ennek a mondat, amit idéztem.
A '90-es években elterjedt Magyarországon az a vélekedés (és máig hat ránk), hogy gazdaság és erkölcs külön területei az életnek. Hovatovább ellentétei egymásnak. Aki sikeres, az nem lehet etikus; aki etikus, az nem lehet sikeres. Ennek a vélekedésnek a gyökere szintén a "létező szocializmusra" nyúlik vissza, amikor eltagadták azt az egyszerű törvényszerűséget, hogy ha valamit az ember kap, akkor annak valamilyen ára is kell hogy legyen. Lehet, hogy nem pénzbeli ára, de valamilyen ára biztosan. (Ez még a kifejezetten nem gazdasági alapon működő életszférákra is érvényes. A barátság ára például az életidőm.) Ha a piaci versenyből kiszabadított vállalatok nem hatékonyan (mert munkaetika nélkül) működnek, és nem termelik ki a jóléthez szükséges javakat, ezt elfedve pedig az állam külföldről finanszírozza magát, akkor azt előbb-utóbb meg kell fizetni, mert a végtelenségig nem fenntartható. Ez a visszafizetés jórészt a '90-es években történt. Az ekkor élt polgárok azonban mindebből annyit láttak, hogy temérdek befizetett adójukból az állam kevesebb szolgáltatást oszt vissza, mint akár csak az előző rendszerben is. Következtetés: a gazdaságot gazemberek irányítják.
A közgazdaság tudománya — mint most megtudtam — az etikából fejlődött ki. Hatékony működés (akár egy vállalatban, akár egy országban) és etikai szemlélet elválaszthatatlanok egymástól. A tisztességtelenség ugyanis drága. Egyszerűen nagyobb költségei vannak egy olyan dolgozónak, vállalatnak, rendszernek, államnak, amelyik hazudik; szóval amelytől nem azt kapja az ember, amit megígér.
