Az biztos, hogy minden konzervdobozon, üvegen és sokféle dobozon, amelyek ezt a fajta élelmiszert tartalmazzák, feltüntetik azt az időpontot, amely után a fogyasztásuk nem ajánlott, sőt bizonyos esetekben veszélyes is lehet, ám a népi bölcsesség eredményeképpen bekerült a köztudatba egy mindenképpen megcáfolhatatlan mondás, amely egybecsengett egy régen nem használt másikkal, ha a szem nem lát, nem érez a szív, mondták valamikor, most pedig, ha a szem nem lát, nincs baja a gyomornak, ezért esznek meg manapság annyi szemetet.
A világjárvány, illetve az ehhez kapcsolódóan itt-ott olvasható járványirodalmat bemutató listák egyike terelte figyelmemet a Nobel-díjas portugál író, José Saramago Vakság című regényére. A könyvvel már régóta szemeztem, már akkor is, amikor halvány fogalmam sem volt róla, miről szólhat. A tartalom fülszövegszerű, rövid összefoglalása viszont végképp meggyőzött róla, hogy engem ez a regény nagy valószínűséggel érdekelni fog.
Egy városban különös és félelmetes járvány terjed: az emberek szépen sorban elveszítik a látásukat. A hatóságok karantént hoznak létre a vakoknak: bezárják őket egy használaton kívüli elmegyógyintézetbe. Mivel azonban a vakság kiismerhetetlen módon fertőz, ápoló személyzetet nem biztosítanak a betegeknek, minek következtében az épületben szinte a szó szoros értelmében elszabadul a pokol.
Ismerünk pár nyomasztó disztópiát (magam is olvastam és bemutattam e blogon nemrég egyet a kitűnőbbek közül: Cormac McCarthynak Az út című regényét), de a Vakság talán valamennyinél nyomasztóbb. Meglehet, azért, mert még a legbrutálisabb disztópiákban is vannak bizonyos határvonalak, amelyeket a leírt világ törvényei nem sértenek meg: a testi szükségletek elvégzése vagy a halottak (akárhogyan is, de) eltemetése még a leggonoszabb világokban is lehetséges. Ahová Saramago vezet minket, ott nem. A vakságra kárhoztatott lények természetesen nem mindig találják meg a mellékhelyiségeket, így rövid idő elteltével mindent eláraszt a mocsok, a bűz és a rothadás.
És ez (mármint, hogy bokáig kell járni a szarban, húgyban) bár — számomra legalábbis — a legerősebb érv az ábrázolt világ elviselhetetlensége mellett, korántsem az egyetlen, és korántsem a legmélyebb. A regény elbeszélője ugyan (ha jól számoltam) két helyen is említi egy filozófus mondását, mely szerint a poklot legnagyobbrészt a bűz teszi kibírhatatlanná (ami azt jelenti, hogy nem pusztán higiéniai kérdésről van szó, sokkal inkább az emberi autonómia végletes, pórusokig hatoló ellehetetlenüléséről), a baj azonban még ennél is nagyobb: az elmegyógyintézet lakói szépen lassan mindenféle civilizációs álarcot levetnek magukról.
A regény kíméletlen következetességgel mutatja meg, hogy egyetlen tulajdonságunk (a látás) kollektív elvesztése hogyan sodorná az embert szükségképpen egy jóval alacsonyabb létszintre, nagyjából valahová a galandférgek és a piócák közelébe.
Mindez persze csak akkor érdekes, ha nem pusztán elmejáték egy fölöttébb valószínűtlen (bár teljességgel nyilván nem kizárható) jövőbeli eseménysorról. Egy regény akkor jó, ha föltár valamit arról a valóságról is, amelyben mi élünk. A Vakság pedig nagyon jó regény.
Hogy mennyiben van szó mirólunk, a mi vakságunkról, azzal kapcsolatban a szöveg elrejt néhány nyíltabb és rejtettebb utalást. Amikor például arról tudunk meg valamit, hogy a vakok mindenféle törvények híján hogyan keresik ki a magukra hagyott élelmiszerboltokból az ehető tárgyakat, kapunk egy reflexiót a konzervdobozokról, amelyek ebben a látását vesztett világban különösen nagy értékké váltak. Ennek a reflexiónak a végén olvassuk:
Az biztos, hogy minden konzervdobozon, üvegen és sokféle dobozon, amelyek ezt a fajta élelmiszert tartalmazzák, feltüntetik azt az időpontot, amely után a fogyasztásuk nem ajánlott, sőt bizonyos esetekben veszélyes is lehet, ám a népi bölcsesség eredményeképpen bekerült a köztudatba egy mindenképpen megcáfolhatatlan mondás, amely egybecsengett egy régen nem használt másikkal, ha a szem nem lát, nem érez a szív, mondták valamikor, most pedig, ha a szem nem lát, nincs baja a gyomornak, ezért esznek meg manapság annyi szemetet.
Ebben a nagyon saramagós mondatban a "manapság" szón akadt meg a szemem. Nem ismerem az eredeti szöveget, bizonyára gyürkőzött ezzel a szóval a fordító. Így, a magyar verziót olvasva nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a manapság az nem pusztán a regénybeli szövegvilág idejére utal, hanem a mi fikción kívüli időnkre is, és hogy az elbeszélő e helyt egészen nyílt társadalomkritikát működtet. (Hozzáteszem: a kétértelműség miatt, és mert ritka pillanat a regényben, ez nem válik a szöveg kárára.)
De ha társadalomkritika, akkor mit mond tulajdonképpen ez a mondat?
Valami ilyesmit: ha nem tudjuk, mit eszünk meg, nincs is bajunk tőle. Így gondolkodunk ma, az "elvakult" világban.
Ebből könnyen kisodorható, hogy miféle vakság sújtja az emberiséget "manapság". Az eszközöket, amelyeket használunk, az ételeket, amelyeket megeszünk, a társadalmat, amelyikben élünk: nem ismerjük. Elvesztettük az élő kapcsolatot azokkal a struktúrákkal, amelyek létfenntartásunkat biztosítják. És mondani sem kell, hogy ez miféle veszélyeket rejt magában. Elég egy hekker, egy őrült, egy nagyhatalmú diktátor, a klíma megváltozása vagy egy világjárvány, hogy az egész ismeretlen katyvaszt magára borítsa az emberiség. Hiszen a belső erkölcsi iránytűk hiányoznak.
Miért mondtam, hogy a fönti mondat saramagós (de legalábbis "vakságos")? A regényben számtalanszor történik utalás különféle (portugál?) közmondásokra. Ezek a kollektív bölcsességek jórészt azt mutatják meg, hogy létezik az emberiségben egyfajta közös tudás, valami mélyen rejtező erkölcsi mag, és ezt a mély tudást a közmondások egyrészt közvetítik, másrészt el is torzítják. (Érdekes tanulmányt lehetne írni róla, hogyan működnek a Vakságban ezek a közmondások; azt gyanítom, nem egyértelmű, hogy gúny tárgyát képezik-e inkább, vagy afféle mutatóujjak, amelyekből megtudjuk, hogyan kellene viselkednünk.) A fönt idézett mondatban mindkétféle működést láthatjuk. A "Ha a szem nem lát, nem érez a szív." mélyértelmű igazságnak tűnik, a "Ha a szem nem lát, nincs baja a gyomornak." alig leplezetten szarkasztikus.
A Vakság nem meglepő módon rólunk szól, akiknek ugyan a szeme (nagyrészt) ép, de az erkölcse fölöttébb zavaros. Nem arra vagyunk beállva, hogy a valóságot keressük, sem a fizikai, természeti törvények terén, sem pedig ott, ahol az emberi motivációk szövevényes területére érünk. Ez pedig egyenes úton sodorja az emberiséget valamilyen katasztrófa, kataklizma felé.
Mégis: ez a könyv nem csupán kíméletlen ítélet rólunk, melyet olvasva az ember mélyen szégyelli, hogy ember. (Szerb Antal írta ezt a Gulliverről.) Egy-egy pillanatra előbukkan a regényben a jóság, az emberség, a mélyen elrejtett, közmondásokba burkolt, de még nem elpusztított erkölcsi iránytű, a tisztaság vágya. Ilyenkor érzi azt az olvasó, hogy ezt a regényt igazából egy nagyon jó ember írhatta. Meg azt, hogy talán mégis van más lehetőség is bennünk, mint a galandféregé. Azzá is válhatunk, de ezt a meccset még nem játszották le.
