Ha a futball ér is valamit ezekben az elcseszett időkben (amikor emberek a kórházban fekszenek és a világ kifordulni látszik a négy sarkából), akkor legyen annak az üzenete, hogy senki ne adja fel, hogy küzdjünk az utolsó pillanatig!

Sok mindent tett tönkre radikálisan a koronavírus-járvány, így a futballt is. Az első sokk utáni enyhítések következtében ugyan újra pályára léptek a csapatok (legalábbis a legtöbb országban), közönség azonban csak limitált számban érkezhetett a lelátókra, márpedig a foci szurkolók nélkül pont annyira értelmetlen, mint a színház vagy a mozi nézők nélkül: épp a lényeg, a hely szelleméből fakadó érzelmi töltés hiányzik így belőle, a megismételhetetlen eseményjelleg, az élmény, a katarzis.

Így aztán a járvány idején egyáltalán nem néztem meccseket. Ha bele is pillantottam egybe-kettőbe, pár perc után rémülten-kiábrándultan kapcsoltam el.

Most vasárnap azonban két teljes órán át magával ragadott a foci.

Hogy mi történt? A Spíler2 csatornán a spanyol bajnokság utolsó fordulójából "körkapcsolásban" közvetítettek egyszerre hét mérkőzést. Vagyis amikor éppen elkapcsoltam volna, elkapcsoltak ők. Hiába voltak a meccsek zárt kapusak, mégis valahogy egyre jobban érdekelni kezdtek. (Itt kell megjegyeznem, hogy minden tiszteletem Matuz Krisztián kommentátoré, aki egyetlen baki kivételével kimagasló módon oldotta meg a nem könnyű feladatot, hogy 14 csapat játékosait fölismerje, és 7 meccs folyamatosan változó eseményeit kommentálja.)

Hajmeresztő dolgokat láttam: a Levante-Getafe meccsen (ugyan mikor néztem volna meg egy ilyet?) négy (!) meg nem adott gólt és összesen 18 (!!) perc hosszabbítást; az Osasuna-Mallorcán gólparádét; az Espanyol-Celta Vigón egy egészen bizarr módon anullált gólt; közben pedig végig összevissza fordult a helyzet azt illetően, hogy ki indulhat majd a nemzetközi kupákban (öt csapat is versengett két szabad helyért); és végig lehetett izgulni azon is, hogy ki lesz a harmadik, ki lesz a szerencsés bennmaradó, és ki a harmadik kieső.

Ez utóbbi végülis a Leganés lett. Nem tudták megverni a Real Madridot, bár tisztesen próbálkoztak, és az utolsó pillanatig volt erre esélyük. Bár nem drukkoltam nekik, sőt ellenük drukkoltam (hiszen a Celta Vigo bennmaradásának drukkoltam), úgy éreztem: ha az érdemeken múlt volna, ők maradnak benn. Hatalmasat küzdöttek, kétszer is fölálltak vert helyzetből, és a végén talán egy 11-est is kaphattak volna, ha vajszívűbb velük a játékvezető.

Szóval dráma volt ez ízig-vérig; régen élveztem már ennyire a focit.

Arról azonban csak ma értesültem, hogy mit nyilatkozott a Leganés játékosa, Unai Bustinza, a lefújást követően. [Köszönet érte a La Liga Loca Facebook-oldalnak.]

A videón jól láthatóan könnyeivel küszködő futballistának eszébe jutott (mint ahogy nyilván végig eszében is volt), miféle bizarr körülmények között került sor erre a meccsre és az egész záró fordulóra.

Ha a futball ér is valamit ezekben az elcseszett időkben (amikor emberek a kórházban fekszenek és a világ kifordulni látszik a négy sarkából), akkor legyen annak az üzenete, hogy senki ne adja fel, hogy küzdjünk az utolsó pillanatig!

Miért olyan gyönyörű ez a mondat?

Persze az üzenete miatt is, hogy szóval a sport mégsem egészen értelmetlen luxus és szórakozás (mint az a járvány berobbanása idején látszott, amikor igazán sokadrangú dolognak tűnt, hogy lejátsszák-e még az éppen aktuális bajnokikat), mert megtanít valamire, aminek éppen a kórházban fekvő betegek és hozzátartozóik is hasznát vehetik: hogy a küzdés akkor is megéri, ha nincs "eredménye", mert magunkat tesszük többé vele. Ez a gondolat már önmagában is nagyon szép; nem túlzás azt mondani rá, hogy madáchi.

De a mondatot a keresetlensége is naggyá teszi.

A focisták jellemzően egyszerű emberek, egyszerű szavakkal beszélnek. Bustinza is egyszerű ember lehet, és nem is tagadja meg magát. Az elcseszett idők jelzős szerkezet teszi a mondatot igazán emberközelivé. Itt vagyunk, ebben az abszurd helyzetben, egy hatalmas járvány közepén, amelyben emberek milliói betegednek meg, százezrek halnak meg, és az egész életünk fölfordult. És persze játszani kell, közönség nélkül, a futball valódi közege nélkül, és ráadásul még az az igazságtalanság is megesik, hogy nem az győz, aki többet tesz érte, hanem a szerencsésebb, a gazdagabb. Ezekben az elcseszett időkben is mégis: van az egésznek valami értelme.

És tényleg van. Tényleg volt. Most vasárnap hosszú idő után éreztem ismét, hogy meg tud érinteni ez a huszonkét ember által űzött merőben haszontalan labdakergetés.

Úgy is mondhatom: hosszú idő után váltott ki belőlem a futball ismét katarzist.

Köszönöm, Unai Bustinza.