Horthy kormányzó alakja hol totemként szolgál, hol madárijesztőként, aszerint, hogy melyik tábor használja fel.
Kevés megosztóbb alakja van a magyar történelemnek, mint Horthy Miklós. Szinte nincsen olyan (pozitív vagy negatív) jelző, amelyet ne használtak volna már vele kapcsolatban.
Engem a figura már — talán éppen ezért — nagyon régóta érdekel. Azt is be kell vallanom, mindig éreztem iránta bizonyos rokonszenvet; mint mindenki iránt, akiről úgy éreztem, mértéktelenül vagy igazságtalanul gyalázzák. De hogy pontosan ki volt ő, azt mindeddig nem igazán tudtam.
Most azonban, hogy elolvastam Catherine Horel, francia történész magas színvonalú, mértéktartó és szélsőségektől mentes monográfiáját, sokkal jobban és pontosabban el tudom helyezni a kormányzót a magyar történelemben. Arra gondoltam olvasás közben, milyen jó volna, ha ezt a könyvet minden magyar elolvasná, és tanulna belőle, akár nemzetrontónak, akár nemzetmentőnek tekintette korábban Horthyt, aki valójában egyik sem volt (vagy ha igen, akkor mindkettő).
Talán valóban egy külső szemlélőnek kellett eljönnie, hogy megtisztogassa a Horthy-képet a rá rakódott sok hazugságtól, amely az utóbbi száz évben merőben torzzá alakította a megítélését. Az egypártrendszerű diktatúra idején egy fasiszta diktátor képét igyekeztek kialakítani róla, aki pedig sem fasiszta nem volt, sem diktátor. Ennek ellenhatásaként a jobboldali emlékezetkultúrában egy homlokegyenest ellenkező kép alakult ki Horthyról; mintha szükségképpen csak az ellenkezője lehetne igaz annak, amit addig terjesztettek. (Nagy tanulság lehet ez minden történelemhamisító számára: akit nem a valóság érdekel, az nemcsak annak saját kedve szerinti, de az ellenkező irányú torzítását is elősegíti.) Mindez azt eredményezte, hogy mind a mai napig erősen meghatározza a magyar emlékezetkultúrát egyfajta szabad és vallásos jellegű bánásmód a tényekkel.
Horthy kormányzó alakja hol totemként szolgál, hol madárijesztőként, aszerint, hogy melyik tábor használja fel.
Ez a mondat Horel könyvében az utolsó, összegző fejezetben található, ahol a francia történész Horthy utóéletét elemzi. Pontosabb helyzetleírással még nem találkoztam.
De vajon miért nem lehet Horthy egy tudományos vizsgálódás után sem totem, sem madárijesztő? Ki volt ő valójában?
Horthy Miklós Ferenc József egyik szárnysegédje volt, ami egyfajta személyi titkárt jelentett. Nemcsak szoros kapcsolatban állt a császárral, de mélységesen tisztelte és szerette is őt. Elmondása szerint sem addig, sem azóta nem találkozott senkivel (pedig amikor ezt 1952-ben írta, már nagyon sokféle országvezetővel találkozhatott), aki annyira méltó lett volna az uralkodói címre, mint Ferenc József. Részben ez a katonai pályából is adódó tekintélytisztelet, részben Horthy családjának társadalmi helyzete magyarázza, miért vált az ifjú tengerésztiszt a régi rendszer odaadó hívévé.
És éppen ez magyarázza meg Horthy személyiségét: ő azért nem lehetett fasiszta vagy náci, mert történetileg ez a két mozgalom pontosan a régi rendszer radikális átalakítására tört, és nem konzerválására. Ami pedig az erénye (hogy nem volt náci, sőt ameddig csak lehetséges volt, ellenállt a nácizmusnak), éppen az a hibája is: konzervatív, sőt sok tekintetben reakciós szemléletével képtelen volt megérteni a kibontakozó új világ merőben új problémáit.
Hadd tisztázzak itt zárójelben két fogalmat. Konzervatív és reakciós szavakat én abban az értelemben használom, ahogyan azokat John Kekes konzervativizmusról szóló könyvében megtanultam. Reakciós az, aki vissza akarja forgatni az idő kerekét, és újra akar építeni egy már elmúlt, következésképpen anakronisztikus világot. Konzervatív pedig az, aki minden változást csak annyiban támogat, amennyiben az nem jár valós értékek szétrombolásával. Horthy sok tekintetben inkább reakciós volt, mint konzervatív; egyebek között ezért sem lehet ideális alakja egy jobboldali kultuszteremtésnek. Ha a jobboldal hősöket szeretne magának, sokkal inkább érdemes például Bethlen István vagy Kállay Miklós, esetleg Tisza István alakjaira koncentrálnia.
Bizonyos szempontból valóban megható Horthy ragaszkodása a Monarchia világához, amely nemcsak felszínesen fejeződött ki, de a monarchia népeihez való viszonyában is. Ferenc Józsefhez hasonlóan a birodalom szinte valamennyi nyelvét kitűnően beszélte (ezen kívül folyékonyan társalgott angolul és franciául; olaszországi útja során pedig beszédeit minden gond nélkül megtartotta olaszul). A délszlávokat különösen szerette, fiumei működése során számos horvát barátra tett szert. Valójában sohasem értette meg, hogy miért kellett egy szerinte jól működő struktúrát szétrobbantani; és ez az értetlenség egész működésére rányomta bélyegét.
Horthy pályájának csúcsa alighanem az 1938-as év volt. Ekkor rendezték meg Magyarországon az Eucharisztikus Világkonferenciát. Budapesten ez az ünnepségsorozat hasonlóan nagyszabású volt, mint annak idején 1896-ban a milleniumi emlékév. Magyarország ekkorra már jóformán maga mögött hagyta a gazdasági világválság időszakát, kezdett kilábolni a nemzetközi elszigeteltségből; és úgy tűnt, megtörténhet a csoda is: úgy visszaszerezni elcsatolt területeket, hogy ennek nem lesz vérontás a velejárója. Az Eucharisztikus Konferencia — ezt érdemes hangsúlyozni — egyfajta új pogányság (azaz a nemzeti szocializmus) elleni erődemonstráció is volt. Nem véletlen, hogy Goebbels kategorikusan megtiltotta a német és osztrák papoknak, egyházi személyeknek az azon való részvételt. Úgy tűnt tehát, hogy Magyarország nemcsak jól taktikázik, de erkölcsi szempontból is a helyes oldalon áll.
Kép az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszusról
És éppen ez az 1938-as év indította meg az országot a lejtőn. A csúcspont pillanatnyi illúzió volt csupán. Az év az első zsidótörvény éve, valamint Imrédy Béla beiktatásáé, aki a német megszállásig terjedő egész korszak leginkább nácibarát szellemiségű miniszterelnöke volt. Horthy személyi döntései innentől kezdve egyre gyakrabban elhibázottak, az irányítás egyre inkább kicsúszott a kezéből.
A kormányzó 1938-ban 70 éves volt, de minden szemtanú (és a fennmaradt felvételek) szerint bámulatos egészségi állapotnak örvendett. Mindennap lovagolt, nagyon sokat edzett, úszott, sportolt, tartása egyenes volt, nem úgy nézett ki, mint egy magatehetetlen aggastyán. Szelleme azonban még valahol a századforduló világában ragadt. Vakon megbízott katonái engedelmességében, a náci veszély mértékét pedig még mindig félreismerte. Szálasiékat ugyan betiltotta, de ekkorra már az egész közhivatali rendszerbe tömegével szivárogtak be az antiszemita, nácibarát elemek. Éleslátása össze sem hasonlítható Bethlen Istvánéval.
Az utolsó hat kormányzói év 1938 és 1944 között már tragikus csúszás a lejtőn, melyet 1942-ben Kállay miniszterelnök és saját, németellenes fia kinevezésével igyekezett fékezni. A katasztrófa aztán eléri őt is és az országot 1944-ben.
Magam úgy gondoltam sokáig: lényegében nem lehetett volna másképp. Az egész térségben legalább 1938 (az Anschluss) óta lényegében az történt, amit a nácik akartak. Akármit akart volna Horthy (vagy bárki), nagyjából ugyanaz történt volna itt (csak esetleg már hamarabb), mint ami 1944-ben.
Horel könyve meggyőzött róla, hogy ez nem feltétlenül igaz. Horthynak elképesztő tekintélye volt az országban, és ezt felhasználva talán lehetséges lett volna ellenállási mozgalmat szervezni a német megszállás ellen. Ami pedig ezt alapjában megakadályozta, abban közvetve maga a kormányzó is ludas volt: a közvélemény és a tiszti kar egyre szélsőségesebbé váló antiszemitizmusa, lappangó rokonszenve Hitler személyével és birodalmával.
Horthy tehát nem volt hős, így nem lehet totem; de semmi esetre sem volt nácibarát, így ilyen értelmű madárijesztőként sem volna szabad használni, ha az igazság érdekelne minket. Hibái, tévedései és súlyos mulasztásai pontosan abból fakadtak, amiből náciellenessége is: idealizált egy elsüllyedt világot, amelynek belső strukturális gondjaival és fenntarthatatlanságával sohasem volt képes vagy hajlandó keményen szembenézni.