Az igazságot nem szabad csak úgy egyszerűen kimondani a mi országunkban.

Nem sok filmet láttam idén. A járvány megfagyasztotta a mozikat, és mintha a tévécsatornák sem igyekeztek volna maradandó klasszikusokkal táplálni a kultúraéhes filmbarátokat. Ezért aztán különösen örültem, amikor egy tanítványomtól kölcsönbe megkaptam a 2018-ban készült nagyszerű német Hőlégballonnak a DVD-jét.

A thriller — bármennyire is hihetetlen — valós történeten alapul. Két keletnémet család 1979-ben, a vérfagyasztó pártállami diktatúra idején úgy dönt, hogy saját készítésű hőlégballonnal szöknek át a német-német határon, kijátszva a mindenütt rájuk leső Stasi-tisztek éberségét.

Amikor először hallottam a történetről, nem is akartam elhinni, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges volt. Hiszen csak föltűnt volna a határőröknek a vasfüggönynél egy hatalmas hőlégballon? És ha már föltűnt, az is tudvalevő, hogy sokat a létező szocializmus funkcionáriusai nem gondolkodtak, ha szökevények lelövéséről volt szó. Hogyan sikerülhetett egy ilyen szökés? Sikerülhetett?

A filmet most néztem meg. Nagyon profi, nagyon szép, és nagyon izgalmas.

Két nagyon helyes családot ismerünk meg, közelebbről leginkább Strelzikéket. Ezermester apa, jószívű anya, egy hormonoktól megtámadott kamaszfiú, és egy kisfiú. A néző már akkor is drukkolna nekik, ha nem ismerné meg ellenfelüket: az NDK pártapparátusát és nemzetbiztonsági szolgálatát. Mint olvasom a kritikákban, ez utóbbiakról éppenséggel nem tudunk meg olyan nagyon sokat, és ábrázolásuk olykor kissé közhelyes. Ez csak félig-meddig igaz. Éppen annyit tudunk meg róluk, amennyit kell: ellentétben a szintén kitűnő Mások életével, a fókuszban itt nem a rendszer áll, hanem a főszereplő család hajmeresztő bátorsága, leleményessége és szabadságvágya. Ennek tétje persze nem volna érthető, ha egy-egy apró jelzés nem tenné világossá, miért és miből akarnak elszökni. Egy olyan rendből, ahol az embert bármikor letartóztathatják; ahol minden mozgást figyelő szemek kísérnek; ahol senkiről sem lehet biztosra venni, hogy nem ellenség-e; egyszóval: ahol nem lehet lélegezni.

Az első átrepülési kísérlet nem sikerül, és bár Strelzikék hatalmas szerencsével ússzák meg a lebukást (és annak jobb-nem-is-belegondolni-milyen-következményeit), pár nyomot mégiscsak hagynak maguk után, mire persze a Stasi (Staatssicherheit, az NDK titkosszolgálata) vad nyomozásba kezd. Főhőseink körül egyre jobban szorul a hurok.

Nagy értéke a filmnek, hogy a helyzetet valamennyi családtag szemével láttatni képes. A kisebbik fiú, Fitscher, akit a film elején éppen úttörővé avatnak, szemére vetni családjának, hogy folyton titkolóznak előtte. Hogy nem mondják el neki az igazságot.

Az apa válasza erre:

Az igazságot nem szabad csak úgy egyszerűen kimondani a mi országunkban.

Ezt a mondatot mindenki nagyon jól érti, aki valamennyit is élt a "létező szocializmusban". Ami ma valamennyiünk számára "természetes", hogy tehát ha valamit gondolunk, azt kimondjuk, és ami a kisgyerek Fitscher számára is az élet természetes közege volt, egy diktatúrában közel sem természetes. Íme a felnőtté válás pillanata. Nem, nem a "Jugendweihe" tette Fitschert érett emberré, hanem ez a felismerés: az ember természetes morális ösztöneit ki kell iktatni, amíg ebben az országban él. Ha nem így tesz, megfizet érte, talán az életével.

Elegendő pár ilyen elejtett mondat, hogy nagyon jól megértsük a menekülés motivációit, és megveszekedetten drukkolni kezdjünk a családnak.

Ha nekik sem sikerül, akkor tényleg vége a világnak...

Márpedig egyre inkább úgy tűnik, hogy nem sikerül. A boltban, ahol vásznat szeretnének vásárolni a ballonhoz, fölnyomják őket a Stasinál, és pár pillanaton múlik, hogy sikerül elslisszolniuk. Az egyik kisgyerek a Wetzel családból kikotyogja az óvónéninek, hogy a papa éjszakánként állandóan csak varr... A Stasi folyamatosan gombolyítja föl a szálakat, hogy elkapják a nép eme veszedelmes ellenségeit. Strelzikék szomszédja egy vérbeli Stasi-tiszt, aki az ablakból mindig láthatja, kik látogatják a családot, és hogy meddig ég a villany...

Sikerülhet?

A történet persze ma már közismert: muszáj sikerülnie. Hogy a néző nem is igazán azért izgul, mert fölmerülne benne, hogy nem sikerül, hanem azért, nehogy már elrontsa a rendező a történetet azzal, hogy mégse sikerül, egyáltalán nem hibája a filmnek. Épp ellenkezőleg: az, hogy ennyire elemi ösztönnel tudunk drukkolni ennek a két jóravaló családnak, azt jelzi, hogy pontosan vannak ábrázolva: embereknek. Mint ahogyan ellenfeleik is: egy embertelen, emberellenes gépezet alkatrészei. Nem győzhetnek azok, nincs az az isten.

A repülés gyönyörű szimbóluma a történetnek, évezredes toposz, hogy a repülés a szabadságot jelenti. A szabadság pedig itt elsősorban azt jelenti: szabad legyen igazat mondani. A film finom belső erejét a generációk (vagyis a gyerekek) színre léptetése adja. Ha csak felnőttek küzdelme lenne ez a Stasi gépezetével, nem hatna ennyire. Így viszont jobban látható, mi a tét: vajon elmondhatja-e az óvodában egy gyerek, hogy mivel foglalkozik esténként az apja. Kimondhatja-e ("csak úgy egyszerűen"), amit érez és szeret. Álmodozhat-e arról, hogy egyszer majd nyugatra repül, és örülhet-e, ha fölkapja a szél a papírsárkányát, miközben a szomszéd lánnyal csókolózik.