A testvériség kikerült a diskurzusból.

Megtekintettem a héten a Nádas Péterről készült Saját erdő című portréfilmet. 

Nádas Péter az egyik legjelentősebb kortárs író, és nem is csak magyar viszonylatban. Rendszeresen szóba kerül a neve a Nobel-díj-esélyesek között, legutóbb pedig az egyik legismertebb élő filozófus, Byung Chul Han vallotta be, hogy Nádas a kedvenc írója. Én is megkerülhetetlenül nagynak látom őt. Két monumentális regénye, az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartoznak. 

Mindezt a sok szuperlatívuszt azért írtam le, hogy érzékeltessem, mennyire érdekes számomra, ha egy ilyen ember bő egy órán keresztül mesél nekünk. Nem lett volna akármilyen élmény meghallgatni mondjuk Dosztojevszkijt, Goethét vagy Arany Jánost...

Nádas Péter már hosszú évtizedek óta egy kis Zala megyei faluban, Gombosszegen él. A film ezt a természetközeli miliőt mutatja be, a hatalmas (legendássá vált) körtefával, bagollyal, bogarakkal, futónövényekkel. 

Látjuk a képeket, és közben Nádas beszél, akit nem látunk.

Miről beszél? Mindenről. Gombosszeg történetéről, demokráciáról és kapitalizmusról (hogy a kettő két nagyon különböző dolog, sőt valamiképp egymás ellentéte), depresszióról, arról, hogy mindig kísértette az öngyilkosság gondolata, arról, hogy sohasem ragaszkodik tárgyakhoz, bár szereti őket, az emberekről és a növényekről, arról, hogy miért suta szerinte minden filozófia, amely nem számol az ember antropológiai realitásaival, mértéktelenségével, bírvágyával, és persze írásról, arról, hogy miért az első ötven oldal minden regényben a legnagyobb munka, hogy mit akar megtudni írás közben, és hogy miért olyan unalmas befejezni egy regényt.

Legjobban engem az ragadott meg, amit Nádas az ökológiai katasztrófa és demográfiai összeomlás felé őrülten rohanó jelenkorunkról mondott. Mi jellemzi szerinte ezt a kort? A felvilágosodás és francia forradalom három nagy eszméje közül a szabadság (legalábbis politikai értelemben) megvalósult. Az egyenlőségről kiderült, hogy nem reális cél: ellentmond az ember antropológiai adottságainak. De vajon mi történt a testvériséggel?

A testvériség kikerült a diskurzusból.

Több okból is mélyen megragadott ez a gondolat.

Először is a szociális igazságtalanságokat és a kapitalista társadalmi-gazdasági rend szemmel látható diszfunkcióit legtöbbször az egyenlőség szempontjából ítélik meg. Nem mindenkinek egyenlők a körülményei, esélyei, nem jut mindenki egyenlően hozzá az anyagi és kulturális javakhoz, és így tovább. De vajon nem siklatja-e félre az egész diskurzust az, hogy egy olyan igénnyel óhajtunk föllépni, amely nyilvánvalóan megvalósíthatatlan? Amikor egy ember megszületik, eleve olyan körülmények közé kerül, mint addig soha senki más. Olyan géneket hordoz, amilyenek addig senkiben sem fordultak elő éppen ugyanabban a kombinációban. Olyan időbe, korba születik, amilyen minden addigitól különböző volt. Ennélfogva olyan képessége és vágyai lesznek, mint addig soha senkinek. Ha azt akarjuk elérni, hogy képességei és vágyai tökéletesen megegyezzenek mindenki máséival, ez ellen szükségképpen fel fog lázadni, egy ilyen akaratnak ellen fog szegülni. Ettől még élhetnénk vele testvéri közösségben. De ki beszél ma erről? Senki. Talán egyedül az egyházak diskurzusában él még ez a fogalom, de az egyházak tekintélye összeomlott, így ma már valamely egyház aktív tagjának lenni afféle szubkultúrává vált, de nem társadalommozgató erővé.

De azért is megragadott ez a gondolat, mert ma már mintha elképzelni is nehezen tudnánk, milyen az a testvériség. Annyira megrontotta az egyenlőség hamis eszméje a gondolkodásunkat, hogy nem is értjük, miféle más viszonyunk lehet szerencsétlen helyzetben lévő embertársainkhoz, mint az, hogy viszonyainkat megpróbáljuk kiegyenlíteni. Szóval aki szegény, annak pénzt adjunk; aki beteg, annak orvosságot; aki (bőrszíne, nemzetisége, identitása, szexuális orientációja vagy akár neme miatt) másmilyen, annak pont ugyanazokat a funkciókat, mint a többségnek. Mintha el sem tudnánk képzelni, hogy ezek az emberek alapvetően nem több pénzt, több orvosságot, több funkciót szeretnének, hanem több szeretetet (ha úgy tetszik: több testvériséget). 

Hova lett ez a szó? És miért veszett el?

És nem lehet, hogy egész jelenünk megjavításának kulcsa abban lenne, hogy visszahozzuk társalgásainkba ezt a fogalmat? 

Egyelőre csak kérdéseim vannak. Nádas kategorikus állítása, mely szerint "a testvériség kikerült a diskurzusból", mindenesetre eszembe juttatta, hogy miféle szellemi energia lehetett még abban a mozgalomban, amely ezt a szót zászlajára tűzhette, és hogy miért olyan dögletes egy olyan társadalom, amely csak a szabadság és egyenlőség egymással amúgy kibékíthetetlen fogalmain képes késhegyre vagy világháborúkig menő vitákat folytatni, és megfeledkezik arról, hogy minden ember testvér, a gazdag is, a szegény is, a férfi is, a nő is, a keresztény is és a muszlim is. 

Nem homogenizálni kellene az embereket, hanem szeretni.