A kereszténység ugyanis nem ismeri a rabszolgaságot és így a társadalom rétegeződésében lényeges változásnak kellett bekövetkeznie.

Azzal kezdtem az előző bejegyzésemet, hogy iskolás koromban nem szerettem a fizika tantárgyat. Nos, volt még egy tantárgy, amelyet soha nem tudtam igazán megszeretni: a történelem. "Humán" érdeklődésemre tekintettel ez nyilván meglepőnek tűnhet. Hiszen van-e, lehet-e érdekesebb kérdés, mint az, hogy mi történt a világban, mielőtt megszülettünk? Van-e, akit nem érdekel, hogy miért alakult olyanná a valóság, amilyennek a jelenben megmutatkozik? El lehet-e képzelni olyan embert, aki számára a múlt közömbös, aki nem kíváncsi rá, hogy megtörtént-e már korábban is, ami ma, és ha igen, akkor mi lett annak a következménye? A magam részéről nem tudok olyan embert elképzelni, akit mindez ne érdekelne. A történelem tantárgyat mégsem szerettem — igazából sohasem. Vajon miért?

Azt hiszem, az lehetett ennek az oka, hogy túlságosan belemerültünk a részletekbe, emiatt nem láttuk a fától az erdőt. Az ókori görög és római történelmet például egy egész álló éven át tanultuk gimnáziumban. Meg kellett tanulnunk Szolón törvényeit, az athéni demokrácia felépítését, a különböző hatalmi csatározások és háborúk részleteit, de az a kérdés eközben sohasem merült föl, hogy mindez a sok, meglehetősen heterogén dolog hogyan függ össze egymással, és hogy mi volt az értelmük. Süket és értelmetlen tények sorjáztak egymásra, ám hogy az egésznek valamiféle relevanciája lenne a saját életünkre vonatkozóan, hát azt csak nagyon-nagyon ritkán és nagyon haloványan éreztük.

Pedig a történelmi események mégiscsak követnek valamiféle logikát. Kell, hogy kövessenek. Az emberi történetet emberi akaratok alakítják, és ezek az emberi akaratok megérthetők. A logika persze nem olyan jellegű, mint a természettudományokban, ahol többnyire élettelen, akarattalan testek mozgásait vizsgáljuk. Az emberi akarat cikázó, következetlen, sokszínű és meglepő. A történelem tanulmányozása éppen azért érdekes, mert példáját mutatja ennek a sokrétűségnek. Rávilágít, mennyi minden rejtőzik az emberben — tehát önmagunkban is.

A lakásban, ahol fölnőttem, évtizedeken át ott figyelt rám a polcról egy titokzatos könyv. Lederer Emma írta, és Egyetemes művelődéstörténet a címe. Pici kis könyv, A5-ös méretű, és nincs 400 oldal az egész. Éppen ez volt benne a rejtélyes. Vajon hogyan férhet el az "egyetemes művelődéstörténet" egy ilyen kicsi könyvben? Mi csak az ókori görögökről és rómaiakról többet olvastunk a tankönyvünkben 15 évesen. A rejtélyt most oldottam föl, mert most jutottam el oda, hogy elolvassam ezt a csodálatos munkát.

A titok nyitja a lényeglátás. A szerző, aki — mint olvasom — középkor-kutató egyetemi tanár és levéltáros volt, egy-egy rövid mondattal helyére üt temérdek, számomra oly homályos és zavaros összefüggést. Új adattal alig találkoztam ebben az 1935-ben megjelent könyvben; új felismeréssel annál inkább. Megértettem például, hogy miért voltak a görög városállamok demokratikusak, és miért nem volt az a Római Birodalom. Megértettem, hogy a legnagyobb görög gondolkodóknak ez a demokratikus berendezkedés voltaképpen miért nem tetszett (mind Platón, mind Arisztotelész lesújtó véleménnyel volt a demokráciáról), és hogy a kulturális virágzás nem áll egyenes arányban a politikai cselekvőképességgel. Napestig sorolhatnám a meghökkentő felismeréseket, amelyek értelmet adtak számomra az oly összefüggéstelennek hitt tényeknek.

El is gondolkodtatott, hogy vajon a szerző milyen elméleti alapról írta meg ezt a könyvet. Elméleti fejtegetések ugyanis nem találhatók benne, az egészet mégis összefűzi valamiféle következetes szemlélet. Azt hiszem, ez a szemlélet — hasonlóan Szerb Antal vagy Babits Mihály ekkortájt írt nagy irodalomtörténeti összefoglalásaihoz — a szellemtörténeté. Az egyes művelődéstörténeti korokban Lederer Emma mindig valamilyen általános szellemiséget feltételez, amely az adott kor valamennyi eseményét megmagyarázza. Így lehet például — az alcímeket idézve — a görög kultúra "demokratikus-filozófikus", a hellenisztikus-római "arisztokratikus-tradicionális", az érett középkori "hűbéri-transzcendentális" és így tovább. A szellemtörténeti iskola volt az, amely a hegeli történetfilozófia Dilthey általi továbbfejlesztésére építve az egyes történeti korokban egységes szellem meglétét feltételezte, amely az emberi cselekvéseknek irányt adott. (Természetesen ezt a koncepciót a posztmodern tudományosság kritika tárgyává tette, és ma már nem tartható, mégis, ahogyan Babits és Szerb Antal könyvei, úgy Ledereré is mind a mai napig felüdítően izgalmasnak és elgondolkodtatónak hat.)

A legérdekesebbek nekem természetesen azok a részek voltak, amelyek a számomra legkevésbé könnyen elgondolható korokat érintették. Így például a Római Birodalom összeomlása körüli időszakot.

A Római Birodalom kora nagyon sok tekintetben hasonló lehetett a mi mostani korunkhoz. Ott is, akár ma, mindent globális egységbe foglalt egy hatalmas birodalom, amelynek nyelvét, szokásait és törvényeit a birodalom minden kis provinciájában ismerni kellett. Ma ez a birodalom valamivel jobban átfogja a glóbuszt, és persze egészen más technikai fejlettségen működik, de az alapelvek nagyon hasonlók az akkorihoz. A Római Birodalom hihetetlenül magas szintű, térben is nagyon kiterjedt, társadalmilag is mindent átfogó, káprázatosan szervezett civilizáció volt. Hogyan történhetett, hogy egy ekkora monstrum szinte nyomok nélkül pár évszázad alatt tökéletesen lehanyatlott?

Lederer Emma természetesen szellemi okokkal magyarázza ezt. A Birodalom (legalábbis annak nyugati része) az utolsó évszázadaiban teljesen elgermánosodott. Ezekben a már zavaros, multikulturális időkben a Birodalom népessége fokozatosan vette át a keresztény vallást, etnikailag pedig nagy mértékben átalakult. Az új szellem aláásta a réginek az alapjait.

A középkor első évszázadait hajlamosak vagyunk teljes szellemi pusztulásként értelmezni. És kétségtelen: a Római Birodalom hihetetlen fejlettsége, szervezettsége, technikai-tudományos színvonala után megdöbbentőnek tűnhet a barbárságba való visszazuhanás, ahol nemhogy birodalmakat, de még államokat is alig tudtak megszervezni az e századokban élt, civilizációs vívmányokat alig-alig fölmutató európai népek.

A könyv megvilágította számomra, hogy ez a beállítás hamis, vagy legalábbis nagyon egyoldalú. Ma persze Rómát csodáljuk, hiszen a mi korunk jóformán ugyanazokat az eszméket vallja, mint a római kor. De vajon mit szólhatott a római élethez egy akkor élt rabszolga?

A Római Birodalom elbukásával valójában nemcsak eltűnt, de létre is jött valami, valami, ami szellemi szempontból legalábbis értéknek tekinthető: egy soha addig nem látott egyenlőség ember és ember között.

A kereszténység ugyanis nem ismeri a rabszolgaságot és így a társadalom rétegeződésében lényeges változásnak kellett bekövetkeznie.

Kétségtelen, a keresztény szellemnek még a középkornak a kulturálisan legkevésbé termékeny időszakában is volt egy rendkívüli vívmánya: megszűnt Európában a rabszolgaság intézménye, illetve megszűntek a szegények és gazdagok közti égbekiáltó vagyoni különbségek.

Egy civilizációt gyakran ítélünk meg annak alapján, hogy a leggazdagabb tagjai milyen pompázatos építményeket készíttettek maguknak. Azt ritkán vesszük számításba, hogy ennek a pompának mi az ára. Az ára minden ilyesminek szinte kivétel nélkül a társadalom egy bizonyos rétegének brutális elnyomása, állati szinten tartása. (Ma sincs ez másképp. A globalista-kapitalista világbirodalomnak ugyanúgy megvannak az elnyomottjai, kizsákmányoltjai, még ha szeretünk is róluk, az afrikai éhezőkről, az éhbérért dolgozó ázsiaiakról, a fejlődés "áráról" nem is venni tudomást.)

A földeket Rómában rabszolgákkal műveltették. Az új korszakban eltűntek a rabszolgák, a földjét mindenki maga művelte, vagy legalábbis szabad emberekkel, kölcsönös szerződés jegyében műveltette. A szerződés lényege ez volt: te megműveled a földemet, én cserébe megvédem azt. Kifejlett formájában ez a rendszer a hűbériség, a feudalizmus. A hatalmas vagyonok eltűntek, a pompa megszűnt. Ha épült valami, ami túlmutatott az egyének pillanatnyi szükségletein, akkor az közös tulajdon volt, és az ég felé mutatott: a templom.

Micsoda elementáris szemléletváltás lehetett ez! Milyen nehéz ezt mai fejjel megértenünk, elfogadnunk! Mégse mondhatjuk azt, hogy itt hanyatlás történt. Ez nem hanyatlás volt, hanem valami vadonatúj dolog. Európa mind a mai napig táplálkozik ebből a szellemből, még ha azóta sok egyéb réteg rá is rakódott, amely eredeti színét, szellemi újszerűségét elhomályosítja is.

Fölvethető persze, hogy nevezhető-e egyáltalán szellemnek, ami ennyire tagadott minden tudományosságot, minden művészetet, minden evilági pompát, anyagiságot, mindent, amiért ma az emberek megőrülnek? Tagadhatatlan, a kora középkori ember élete sokkal kevésbé lehetett "érdekes", mint a római korié (a mairól nem is beszélve). Egész álló nap a földet túrta. A művelődés egyetlen tere a templom lehetett. Olvasni, írni jóformán senki sem tudott. Az emberek élete lerövidült. De semmi okunk nincs feltételezni, hogy azokat az embereket nem hatotta át egy ma már szinte elképzelhetetlen vallásos hit, transzcendens erők munkájában való megnyugvás. Mi a szellem, ha nem ez?

Persze, mint minden egyoldalú szellem, ez sem maradhatott fenn sokáig, hiszen az ember sokrétűbb lény, és ha szembesül vele, nem tagadhatja meg a földi, anyagi pompát sem. Lederer Emma szerint a középkori világkép akkor kezdett el fölbomlani, amikor a keresztes hadjáratok során — melynek szellemi indíttatását nincs okunk kétségbe vonni — a lovagok szembesültek Bizáncban egy szemkápráztató anyagi kultúrával. Ekkor ébredt föl a vágy a pompára, ekkor lépett be a naiv középkori ember világába a kétkedés: csakugyan muszáj megvetni mindazt, ami evilági, ami testi? Csakugyan nem lehetséges egy másfajta élet?

Mindaz, amit ma középkorinak hiszünk, voltaképpen a legkésőibb középkorra jellemző. Az a kor már meghasonlott volt. Oda már beférkőzött anyagi és szellemi ellentéte. Ott már nem volt olyan erős és egyértelmű a hit, hogy csak a túlvilág a lényeges.

És ahogyan bomlott föl a középkori keresztény világkép, úgy tért vissza Európába egy rég elfeledett ellentét: gazdagok és szegények különbsége, sorsának különbözősége.

Ám a művelődéstörténetnek van egy hatalmas tanulsága: ugyanúgy a történelem már sohasem ismételheti önmagát, hiszen így vagy úgy minden szellemi áramlat nyomot hagy rajta. A kereszténység szelleme, amely megvetett minden evilági pompát és gazdagságot, nem tűnhetett el teljesen nyomtalanul, mint ahogyan sok elemében a Római Birodalom kora is visszatért a jelenünkben. Ma, amikor egyre többen hívják föl a figyelmet a világban meglévő és ráadásul növekvő egyenlőtlenségekre, előttünk lebeghet a példa: lehetséges berendezni úgy a világot, hogy ezek a hatalmas vagyoni különbségek szinte teljesen eltűnjenek. Vissza persze senki sem szeretne térni a kora középkorhoz, de ha megértjük a szelleméből mindazt, ami valóban előremutató volt, talán nem látjuk alternatívátlannak jelenkorunk globális kapitalizmusát sem. Az ennek fenntarthatóságát illető egyre fokozódó kételyek legalábbis indíthatnak minket arra, hogy az erről való gondolkodás szükségességét belássuk.