A haladásba vetett hit ellenkezik az emberi méltósággal.

Pár héttel ezelőtt elolvastam egy nagyon fontos német regényt. Nagyon fontosnak nevezik, hiszen mindenféle irodalomtörténet megemlíti, és különösen a létező szocializmus idején számított a keleti blokk országaiban (és főleg persze az NDK-ban) alapvetőnek mint a német antifasiszta irodalom egyik legcsillogóbb gyöngyszeme. Anna Seghers írta, és a címe: A hetedik kereszt. Tekintve, hogy germanista vagyok, nem lehetek különösebben büszke rá, hogy csak most jutott el hozzám ez a könyv, és persze arra sem, hogy Thury Zsuzsa fordításában olvastam. Dehát nem is a büszkeség visz rá, hogy írjak erről az élményről.

A regény — némi meglepődéssel konstatáltam — csakugyan kitűnő. A hitleri Németországban, de még a világháború előtt játszódik, valamikor 1938-ban talán. (Pontosan is meg lehet határozni, hiszen a spanyol polgárháború bizonyos eseményeit igen akkurátusan számontartják szereplői.) Hét fogoly, akire előbb-utóbb amúgy is a biztos halál várna, elszökik a westhofeni koncentrációs táborból. Folyamatosan deríti föl őket a Gestapo, és hatot el is fognak, hatot, akikre a biztos kínzás és kínhalál vár. A regény arról szól, hogy megmenekülhet-e a hetedik, egy bizonyos Georg Heisler.

Miért kitűnő a regény? Egyrészt a szökés és menekülés lét- és lélekállapotának ábrázolása miatt. Milyen az, amikor az ember nem egyetlen bizonyos valakitől menekül, hanem az egész létező világból ki van tagadva? Bárki, de tényleg bárki ellenség lehet. Bárki föladhatja, elárulhatja őt, vagy azért (nyilván ez ritka, bár nem példátlan), mert egyszerűen gonosz; vagy azért, mert nagyon fél; vagy azért, mert olyan fizikai-lelki kínzásoknak vetik alá, amelyeket nem bír tovább. Vagy egyszerűen csak tudatlanságból, rosszul értett kötelességtudatból, akármiért is.

Heisler kommunista, az illegális kommunista mozgalom tagja volt, így harcedzett bujdosó; tudja, hogy kikkel találkozhat, és hogyan, és kik azok, akikkel semmiképp (pl. a szüleivel vagy feleségével). Végülis talál valakit, egy régi-régi barátot, egy egykori focis pajtást, akire talán nem gyanakszik senki. Paul Rödernek hívják az illetőt, aki nemhogy nem kommunista, de aktív fenntartója a náci rendszernek, egy fegyvergyárban dolgozik, sok kis utódot hozott létre a harmadik birodalomnak, akinek tehát a "rendszerváltás" inkább csak jót hozott — de aki mégis igaz barát. És életét, családja életét is kockáztatva segít, mégpedig olyan magától értetődő természetességgel, mintha ez még csak kérdés se lehetne.

És ez a másik ok, amiért a regény kitűnő. A konfliktus nem nácik és kommunisták (gonoszak és jók, feketék és fehérek) között bomlik ki, hanem minden ember bensőjében, legyen az náci, kommunista, teljesen átlagos polgár, gyári munkás vagy iskolás hitlerjugendista.

Mindenesetre nem tudott nem eszembe jutni a regény olvastán, hogy szerzője, Anna Seghers később egy a nácihoz sok tekintetben kísértetiesen hasonlító önkényuralmi rendszer aktív fenntartója lett, az NDK koszorús írója, írószövetségi elnöke, "élet-halál ura" a létező szocializmusban.

Vajon milyen mértékben érdemes vagy szabad különbséget tenni a két diktatúra között?

Amikor ezen elgondolkodtam, vágy ébredt bennem, hogy többet tudjak meg e rendszerek lényegéről. És eszembe jutott Hannah Arendt, akiről nagyon keveset tudok, de az a kevés valami olyasmi, hogy — párhuzamba állíthatóan Erich Fromm-mal — a gonosz gyökereit kutatta, és hogy alapvető műveket írt a totalitárius rendszerek természetéről. A nagy gondolkodók közül ő volt az egyik első, aki ráébresztette a világot nácizmus és kommunizmus mélységes hasonlóságaira. Nagyjából ennyit tudtam róla, de az ennyiből is világos volt, hogy többet is szeretnék.

Így aztán kezembe vettem végre azt a könyvet, amelyet még sok-sok évvel ezelőtt vásároltam meg azzal a jelszóval, hogy egyszer majd még elolvasom.

Ez a könyv A sivatag és az oázisok címet viseli, és Arendtnek a hagyatékában megmaradt, soha ki nem adott politikafilozófiai szövegeit tartalmazza. Egészen pontosan alapvetően kétféle szöveget. Az egyik egy tervezett, de végül nem megírt nagy filozófiai mű néhány elkészített fejezete. A mű a Mi a politika? címet kapta volna, és szándékai szerint bevezetés lett volna a politikafilozófiába. A másik szöveg 13 előadás Kant politikafilozófiájáról, vagyis amit Arendt annak gondolt. (Kant nem írt külön könyvet vagy tanulmányt a politikáról, de élete során mégiscsak sokat foglalkozott politikával, és Arendt szerint ebből a sok apró kis részletből kibontakozik egyfajta szemlélet, melyet az előadásai során igyekezett megmutatni.) A hagyatékban talált szövegeket aztán jóval a szerző halála után életművének egyik legkitűnőbb német értője dolgozta össze kötetté, ellátva az anyagot jegyzetapparátussal, valamint egy értelmező utószóval.

A könyv nem egyszerű olvasmány, és bár rendkívül gondolatgazdag, viszonylag keveseknek ajánlanám tovább. Az ilyen szövegek élvezetéhez szükséges egyfajta "filozófusi véna", egy sajátos szellemi beállítottság. Van egy olyan sejtésem, hogy Arendt népszerűvé vált könyvei (A totalitarizmus gyökerei vagy az Eichmann Jeruzsálemben) nem ennyire töményen filozofikusak.

Ám a kötethez írt magyar utószó éppen ezt emeli ki: ezekben a szövegekben mutatkozik meg igazán, milyen mélyen megalapozta filozófiailag Arendt a politikaelméletét.

Nagyon sok mindent érint a könyv, amiről vagy írtam már korábban, vagy ha nem írtam, mindenesetre nagyon régóta érdekel. Például a csoda és determinizmus viszonyáról; arról, hogy miért van olyan rossz híre az emberek (sőt filozófusok) körében a politikának; de arról is, hogy miért nem kellene ennek így lennie. Érinti Arendt a preszókratikusoktól fogva Platónon és Arisztotelészen át Marxig vagy Jaspersig sok nagy gondolkodónak a nézeteit, és temérdek elgondolkodtató dolgot megfogalmaz, melyek aktualitásán az azóta eltelt idő semmit sem csorbított.

De ha a bennem legmélyebbre hatoló mondatot kellene kiemelnem, akkor azt a kötetnek a legvégéről venném; az utolsó Kant-előadás egyik utolsó mondata lenne az:

A haladásba vetett hit ellenkezik az emberi méltósággal.

Hadd szögezzem le mindjárt: ez nem ennyire egyszerű.

Arendt itt ugyebár Kantra hivatkozik, őt értelmezi. A mondat tehát legalábbis amolyan szabadfüggő idézetként (is) olvasható.

De az igazi probléma nem is ez. A "haladás" gondolatát az egész filozófiai érvelésbe Kant hozta be. Mint ahogy persze az "emberi méltóságét" is. Nem arról van szó tehát, hogy Kant a haladást ellenezné az emberi méltóság megsértése miatt, hanem arról, hogy fölfedezett egy feloldhatatlan dilemmát.

Miről is van szó? Az emberiség történetét vagy valamilyen cél felé való haladásként képzelhetjük el, vagy hanyatlástörténetként, vagy pedig mint teljesen esetleges történések véletlenszerű sorát. Kant szerint, miután csak ez a három választásunk van, gondolkodóként csak a haladást fogadhatjuk el, hiszen máskülönben semmi értelme nem volna annak a törekvésnek, hogy javítsunk az emberek sorsán. (Ez így nyilván leegyszerűsítő megfogalmazás, melybe számos ponton bele lehetne kötni, de Kant nyilván kellő pontossággal és logikai következetességgel fogalmaz; szóval akinek ez így nem tetszik, lapozza föl a vonatkozó passzusokat Kant történetfilozófiai írásaiból.)

Nekem ez sohasem tetszett, valami ösztönös idegenséget éreztem ezzel a "fejlődéselvű" gondolkodással szemben, bár sohasem tudtam volna pontosan megfogalmazni, hogy miért. Valami olyasmit kapisgáltam, hogy ez a gondolat "szemétség" (szóval morálisan, etikailag elfogadhatatlan) azokkal szemben, akik régen éltek.

Szerencsére Kant saját maga hozza föl a legkomolyabb ellenérveket.

A kanti etika egyik legfontosabb és legátütőbb gondolata ugyanis az, hogy az ember nem használható eszközként, hiszen ő maga minden cselekvés célja. Hadd idézzem picit hosszabban Arendtet:

Íme ez egy feloldhatatlan dilemma. És ha megértettük, miért mond ellent a végcél felé haladás annak, hogy minden ember önérték, úgy fest, rákényszerülünk, hogy a kettő közül valamelyik mellett lándzsát törjünk. Tehetjük azt, hogy kiállunk a haladás gondolata mellett; ebben az esetben a ma és akármikor élt embereket ennek a nagy közös célnak a szolgálatába állítjuk, mintegy beáldozva őket egy elképzelendő nagy összboldogság vagy a "történelem vége" érdekében. (Kant szerint ez a végcél az volna, hogy az emberiség egésze kibontakoztatja a benne rejlő valamennyi képességét.)

Illetve tehetjük azt, hogy az emberi méltóság mellett állunk ki, és azt mondjuk, nem érdekel minket, mi lesz százezer év múlva egy eljövendő boldog korban, mert számunkra minden jelenben élő ember élete ugyanolyan értékes. Ebben az esetben viszont el kell vetnünk a haladás eszméjét.

Kantnál mindez még dilemma volt; Hegel és Marx viszont választottak, éspedig a haladást választották.

Hogy ennek aztán volt-e köze az emberiségre szabadított XX. századbeli iszonyatos szenvedésekhez és tömeggyilkosságokhoz, ezt a kérdést most hagyjuk a levegőben. Az emberi méltóságot oly magasra helyező, illetve azt elméletileg oly gyönyörűen meghatározó Kant egy olyan dilemmába ütközött, amelytől valójában azóta sem tudott senki sem megszabadulni, aki egyáltalán elgondolkodott az emberiség vagy a világ jövőjéről.