Mert ha egy ország legfőbb célja a gazdasági növekedés, akkor az igazán előnyös összetétel nem a liberális demokrácia, és nem is a szocializmus leninista vagy demokratikus változata, hanem a liberális gazdaság és a politikai diktatúra párosítása, amit néhány megfigyelő "bürokratikus-diktatórikus államnak" minősített, s amit mi "piacorientált parancsuralomnak" nevezhetünk.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember című könyvéről még vagy húsz évvel ezelőtt, zsenge és lelkes egyetemistaként hallottam először. Annyira fölháborított az, amit akkor mondtak róla, hogy egy jó darabig eszem ágában sem volt elolvasni. Úgy tűnt ugyanis számomra, hogy ez a könyv egy merő ostobaság.

Amit hallottam róla, az valami ilyesmi volt: az emberiség a liberális demokráciával elért története végpontjára, elérte a legtökéletesebb államformát, és ennél már nem fejlődhet tovább. Azok az államok, amelyek jelenleg még nem liberális demokráciák, egyszer majd (vargabetűkkel vagy egyenes úton fejlődve) azok lesznek, hiszen szükségszerű, hogy mindenki rátaláljon majd erre a legnagyszerűbb berendezkedésre.

Azt persze a lelkem mélyén sejtettem, hogy a könyv ennyire buta nem lehet, mégsem volt kedvem elolvasni, hiszen korántsem csak a benne érzett naivitással volt bajom a cím alapján, hanem az egész történelem-felfogással is, melyet Fukuyama Hegeltől örökölt. Szóval már eleve az is problémásnak tűnt, hogy a történelemnek egyáltalán lehet-e vége (vagyis hogy célelvű, teleologikus folyamat), nem csupán azzal, hogy ezt a véget éppen a liberális demokrácia testesíti-e meg.

Aztán, amikor elolvastam Samuel P. Huntington nagyszerű, mélységesen realista munkáját a Civilizációk összecsapásáról, melyet a fülszöveg Fukuyama könyvével állított ellentétbe, a sejtésem, hogy A történelem végét nem érdemes elolvasni, újabb tápot kapott.

Ennek azonban már több éve, és a világ azóta is egyre többet változott körülöttünk. Megjelent a világpolitika színpadán Donald Trump, megbillentek Európában is a liberális demokrácia bizonyos alapvetőnek hitt tételei, és Fukuyama elmélete paradox módon éppen ezek miatt egyre érdekesebbnek tűnt föl számomra. Vajon mire alapozta a tézisét, és vajon mennyiben rendítették meg ezeket a legújabb fejlemények? Nem kellene elolvasni, hogy mit írt?

A végső lökést egy TGM-mel készült interjú adta, amelyben a marxista filozófus megemlékezett Fukuyama könyvéről is, emígy:

Pesszimista könyv? És senki sem olvasta?

Magamra ismertem. Csakugyan. Magabiztosan gondolok valamit egy könyvről és gondolatról, holott nem is ismerem. Elhatároztam, hogy nekiülök a szövegnek.

És most, hogy elolvastam, tanúsíthatom: messze nem olyan naiv munka ez, mint bármikor is képzeltem; messze nem igaz rá, hogy Fukuyama ne lenne tisztában a liberális demokrácia legsúlyosabb belső ellentmondásaival. Sőt bizonyos értelemben még látnokinak is nevezhető a szöveg, amelyet 2021-ban elolvasva az ember elcsodálkozik, hogy mindaz, ami ma van, már 1992-ben többé-kevésbé látható volt.

A könyv gondolatmenetét nem könnyű úgy fölvázolni, hogy ne legyen belőle hasonlóan otromba leegyszerűsítés, mint amit magam annak idején hallottam róla. Mégis megkísérlem, mert talán már egy alternatív leegyszerűsítés is hozzáadhat valamit ahhoz a képhez, amit a könyvről általában gondolni szokás.

Fukuyama három folyamatot emel ki a modernitás történetéből, amelyeket — különböző okokból — egyetemeseknek és nem visszaforgathatóknak gondol.

Az első a természettudomány. Ennek fejlődése egyenes vonalú. Minden egyes kor fejlettebb tudományos értelemben, mint a megelőző. Minél fejlettebb egy ország tudományos téren, annál nagyobb hatalma van a többi fölött. Következtetés: hosszú távon azok az országok fognak (illetve azoknak az országoknak az államrendszere fog) fönnmaradni, amelyek tudományossága a legfejlettebb.

A második egyetemesnek látott folyamat a modern gazdasági rendszer, vagyis a kapitalizmus kialakulása. Az érv megint hasonló. A kapitalizmus rendszere a leghatékonyabb, tehát ha háborúra kerülne sor egy alternatív gazdasági berendezkedésű országgal szemben, a kapitalista rendszerű diadalmaskodna. Következésképp hosszú távon minden állam kapitalista lesz. (Az alternatív gazdasági rendszer, a szocializmus csődöt mondott, látványos vereséget szenvedett, így feltámadása nem képzelhető el.)

Mindezt jelenleg nehéz volna cáfolni. Kétségtelen, hogy mindenütt ezt látjuk, a tudományosság és a kapitalizmus diadalmenete töretlennek látszik. Az olyan zárványok, mint Észak-Korea, senki számára sem vonzóak, és fennmaradásuk (államrendszerük fennmaradása) hosszú távon valószínűtlennek tűnik.

Igen ám, de Fukuyama nem csak annyit állít, hogy a történelem iránya a tudományosság és a kapitalizmus felé mutat. Lát egy egyetemes harmadik tendenciát is, melyről maga is tudja, hogy a leginkább vitatható: azt mégpedig, hogy a fejlődés a liberális demokráciák irányába tart. Az országok törekvése nemcsak a gazdasági fejlődésre irányul, hanem valami másra is.

Mert ha egy ország legfőbb célja a gazdasági növekedés, akkor az igazán előnyös összetétel nem a liberális demokrácia, és nem is a szocializmus leninista vagy demokratikus változata, hanem a liberális gazdaság és a politikai diktatúra párosítása, amit néhány megfigyelő "bürokratikus-diktatórikus államnak" minősített, s amit mi "piacorientált parancsuralomnak" nevezhetünk.

Igazából ettől a gondolattól kezdve válik Fukuyama könyve igazán izgalmassá.

A demokrácia létét nem indokolja meg a gazdasági hatékonyság. A tudomány is virágozhat olyan rendszerekben, amelyek nem demokratikusak. Nemhogy nem kényszerszerű a liberális demokráciák előretörése, de Fukuyama gondolatmenetét olvasva szinte valószínűtlennek is tűnik. Mi az, ami a demokráciát (hangsúlyosan a liberális demokráciát) olyan vonzóvá teszi, hogy hosszú távon nem marad versenyképes alternatívája? Mi Fukuyama érve?

Az érv Hegel történelemfilozófiájában gyökerezik. Eszerint a történelem folyamata tézisek és antitézisek láncolatán át szintézisek története. A történelmet pedig alapvetően három dolog mozgatja: az emberek értelme, vágyai, illetve thümosza. Az első kettőt értjük, de mi az a thümosz?

A thümosz egy Szókratésztől származó fogalom. Valahogy úgy fordíthatnánk le: önérzet. Nem lehet boldog és megállapodott egy olyan rendszer, amely nem elégíti ki az embernek mind a három törekvését: az értelmét, a vágyait és az önérzetét.

A kapitalizmus egyértelműen az ember vágyait veszi célba. A termelés hatékonnyá válásával az embereknek egyre több vágyuk tud teljesülni, és a termelés egyre újabb és újabb vágyakat is teremt. Ez mehet így tovább a végtelenségig, vagyis amíg a Föld erőforrásait ki nem merítjük. Mindenesetre a vágyak kielégítésére hatékonyabb módszert ennél még nem találtak.

A tudományosság az embernek az értelem iránti vonzódását elégíti ki. Az emberiség talált egy olyan módszert (a modern természettudomány módszerét), amely teljes mértékben képes kielégíteni ezt a késztetést. Mindenki beláthatja, hogy ennél jobbat nem fognak a célra találni; legalábbis nehéz lenne azzal vitatkozni, aki szerint elképzelhetetlen ennek alternatívája.

Igen ám, de sem a természettudomány, sem a kapitalizmus nem elégíti ki önmagában az embernek az önérzetét. Egy olyan kapitalista rendszer, amely politikai elnyomásra épül, és az embereket kvázi rabszolgaságban tartja, olyan belső ellentmondással bír, amelyet előbb-utóbb föl kell oldani. Az elnyomott emberi önérzet utat keres magának. És pontosan ez történt a polgári forradalmaknak nevezett történéssorban, amikor megszűnt a klasszikus rendi társadalom, és az emberi együttélésnek merőben új alapja keletkezett: az, hogy minden ember egyenrangú, jogilag egyenlő.

Ez utóbbi gondolat a liberális demokráciák alapvetése. Hegel maga 1806-ban írta le, hogy a történelem vége elérkezett, hiszen megszületett a liberális demokrácia. Most már nem az a kérdés, hogy fejlődhet-e még tovább az emberiség, hanem az, hogy megvalósul-e az, ami az eszmék körében már megtörtént.

Fukuyama állítása sem az, hogy már minden állam liberális demokrácia, azt sem állítja, hogy a jövőben államok sora nem veszítheti el ezt a rendszert; pusztán csak annyit, hogy "ennél jobbat nem tud senki", mert nincs másik rendszer, amely az embernek mindhárom alapvető antropológiai késztetését (az értelmét, a vágyait és a thümoszát) kielégítené.

A kérdés nem az, hogy az alternatív rendszerek képesek-e erre (mindegyik kipróbált alternatív rendszerből hiányzik valamelyik emberi alaptörekvés; a szocializmus például teljesen elnyomta állampolgárai thümoszát), hanem az, hogy a liberális demokrácia csakugyan kielégíti-e ezeket.

A kapitalista liberális demokráciát balról és jobbról is támadják. Balról azért, mert jól láthatóan az emberek csak jogilag egyenlők benne, ténylegesen nem. Nagyon nagyok a szociális különbségek, egyáltalán nem mindenki azonos eséllyel indul neki bennük az életnek. Fukuyama ismeri ezeket a kritikákat, ellenérve azonban meglepő, lényegében megegyezik Harari érvével, melyet a Sapiens könyvében fogalmazott meg. Az egyenlőség fogalmát nem lehet és nem is szabad szó szerint érteni, ez kizárólag az emberek egyenrangúságára vonatkozhat; a szó szerint vételnek logikus következménye ugyanis az lenne, hogy nem tulajdonítunk ember voltunknak kitüntetett státuszt, és következetesen nem harcolhatunk sem vírusok, sem katasztrófák, sem semmilyen más természeti jelenség ellen.

Sokkal mélyebbnek (ezért a demokráciára veszélyesebbnek) érzi Fukuyama a liberális demokráciát jobbról érő kritikákat, melyek legnagyobb erejű megszólaltatója Friedrich Nietzsche volt. Ezek szerint ez a rendszer valójában nem elégíti ki, csak elfojtja az embereknek a thümoszát. Azzal, hogy mindenki egyenlő és egyenrangú, kihúzzuk a talajt az emberek azon természetes törekvése alól, hogy a többieknél jobb legyen. Fukuyama érvel ugyan amellett, hogy a liberális demokráciák a gazdaság, a sport és a tudományok területén kínálnak föl ilyen lehetőségeket, de nem tud meggyőzően szólni amellett, hogy ezek csakugyan egyenrangúak lennének a premodern ember önérzetének kielégülésével, amelyet például egy hódító háború megnyerése alkalmával érzett. (Vagy akár amelyet egy kis falusi közösségben érezhetett; hiszen akkoriban az elismerés transzcendens is volt.)

Nagyon izgalmas 2021-ben úgy olvasni Fukuyama 1992-es könyvét, hogy Donald Trump neve többször is előkerül benne. Mint olyan vállalkozóé, aki a gazdasági életben kielégítheti thümotikus késztetéseit, amit a politika terén (premodern elődeivel szemben) nem tehet meg.

Ha jól olvassuk Fukuyama könyvét, megjósolható belőle, hogy a liberális demokráciákat az emberek thümotikus késztetései feszíthetik szét, amelyek voltaképpen nem elégülhetnek ki azzal, hogy valaki olimpiai aranyérmet szerez, vagy milliárdos vagyonokra tesz szert. Miközben balról egyre erősödni fognak azok az eszmék, amelyek az egyenlőséget immár nem a szociális viszonyok kiegyenlítésében, hanem a különféle alternatív identitások és életformák egyenjogúsításában keresik (őőő... nem ezt látjuk ma az USA-ban?); jobbról egyre inkább az önérzet sérelmére hivatkoznak majd, a nemzeti, kulturális és vallási identitások elnyomására, melyeket a liberális demokrácia nem enged teljes valójában kibontakozni.

Ez nem egy naivan optimista könyv. És amikor Fukuyama két évvel ezelőtt a következő mondatot mondta:

azzal voltaképpen nem nagyon mondott mást, mint harminc évvel ezelőtt megírt könyvében. A történelemnek létezik vége, mert tézisek és antitézisek állandó egymásra épülése végül elvezet egy szintézishez. Ám hogy ez a szintézis valóban a liberális demokrácia lesz-e (vagy valami ahhoz kicsit hasonló, de attól kissé különböző rendszer), abban a lelke mélyén, úgy fest, már 1991-ben kételkedett.