Mondom a futballanalfabéta barátomnak, hogy persze szigorúan kell megítélni, mi hangzik el a lelátóról, de azért figyelembe kell venni a genius locit.
Régóta nem frissítettem ezt a blogot. Valami általános tespedtség és motiválatlanság telepedett rám, csak vonszolom magam, és alig haladok önkéntesen vállalt vagy mások és az élet által előírt feladataimmal.
Összetett okai vannak ennek. A világjárvány hosszú hónapjai alatt fölhalmozódott pszichés elfáradás kiütközése; a hűvös tavasz után hirtelen ránk szakadó kánikula; a közösségi média figyelemforgácsoló hatása; az ösztönös érzés, hogy nyáron nem kéne dolgozni, csak belelógatni lábunkat a langyos vízbe, és merengeni az élet gyönyörűséges mulandóságán; no és persze a foci Eb.
Az Eb-k és vébék mind a mai napig teljes intenzitással képesek lefoglalni az időmet. Jó lenne egyszer mélyen belegondolni, hogy mi ennek az igazi oka. Miért olyan érdekes nekem, hogy mit játszik egymással mondjuk Ausztria és Észak-Macedónia? Talán a kultúrák összeütközését látom ebben? (Hogy a futball, illetve egyáltalán az élsport a háborúk szublimációja, és mint ilyen nagyon hasznos jelenség, az egy szinte közhelyes gondolat, és magam mindig osztottam. Azért nincs háború, mert van foci.) Netán csupán valami régen elfeledett gyerekkori emléket ások így elő újra javíthatatlan nosztalgikusként? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egy-egy Eb vagy vébé nyitómeccse olyan, mintha ünnepelne a világ.
Kár, hogy az idei eseményekbe a politika több oldalról is belenyújtotta mocskos mancsait.
Hogy ez a belenyúlkálás hol kezdődött, azt nehéz volna egzaktul megmondani. Országon belül nyilván már a kormány sajátos sportpolitikájával, azzal, hogy adófizetői pénzből iszonyatos összegekkel tömi ki a magyar futballcsapatokat. A "stadionépítések" mértéke érthető neheztelést váltott ki azokból, akik gazdasági szemlélettel közelítettek a kérdéshez. Nem arról van szó, hogy fölépült újra (sokkal korszerűbb formában) a Népstadion, hogy méltó pályát kapott a Fradi vagy a Debrecen; de amikor egy-egy város belerokkan a stadionépítésbe, és százmilliárdok mennek el kisvárosi stadionok építésére, akkor még a kevéssé demagóg állampolgárban is okkal merül föl a kérdés: nem lehetne ezt a temérdek pénzt valami jobban megtérülő dologba fektetni?
Akárhogy is, a stadion-kérdés és az egész futball-kérdés Magyarországon erősen átpolitizálódott, olyan erősen, hogy egyesek már azt is megkérdőjelezték, szurkolhat-e egy ellenzéki szavazó a magyar válogatottnak, illetve kormánypárti oldalról fölmerülhetett: maga Orbán veszít-e, ha a magyar válogatott veszít; és ő nyer-e, ha nyer?
Ebbe az eleve beteges helyzetbe sikerült aztán az Eb során két újabb ocsmány sárbombát bedobni.
A BLM mozgalom által elterjesztett térdelés-ügy volt az első. Erről (illetve egy, még az Eb előtt kirobbant kisebb botrányról, hogy tudniillik a magyar szurkolók egy része kifütyülte a térdeplő ír focistákat) a privát Facebook-oldalamon leírtam a véleményem, de mivel értelemszerűen nem mindenki olvashatta, ideidézem a legfontosabb sorokat belőle:
1. A rasszizmus-ellenességet úgy is ki lehet fejezni, hogy az ember térdepel, és úgy is, hogy a mezén a Respect föliratra mutat. Nekem az utóbbi megoldás két okból is szimpatikusabb. Először is hiányzik belőle egy szakralitásból átemelt gesztus; inkább megőrzi az embert egyenrangúnak, akár fehér, akár fekete. (A rasszizmus elleni tiltakozásnak az eszmei lényege pedig éppen ez: nem a bőrszín dönt egy ember értékéről.) Másodszor: a térdeplés közvetve-közvetlenül egy olyan politikai mozgalomhoz kapcsolódik (BLM), amelynek számos gondolatával és gesztusával (pl. a szobordöntögetésekkel) magam egyáltalán nem értek egyet. A Respect föliratra mutatásból hiányzik ez az aktuálpolitikai mozgalomhoz kötődés. Nem aktuálpolitikai, hanem erkölcsi nézőpontból közelíti meg (és ítéli el) a rasszizmust.
2. Az, hogy nekem a magyar labdarúgók gesztusa szimpatikusabb volt, nem jelenti azt, hogy az írekét ne tolerálnám. Mindenkinek szíve joga (kell hogy legyen), miként fejezi ki tiltakozását a rasszizmus ellen. Ha az ír focisták a térdeplést választják, én ezt ugyanúgy tiszteletben tartom, mint a magyar futballisták döntését. Nem azért, mert liberális vagyok, hanem mert konzervatív, és hiszek a pluralizmusban. (Erről többször írtam már. Teljesen fals elképzelés, hogy a különböző nézetek elfogadása kifejezetten liberális gondolat volna; a konzervativizmusnak ez legalább ennyire fontos alapelve.)
3. Az előbbiekből elég logikusan következik, hogy a fütyülő magyar szurkolók viselkedése számomra elfogadhatatlan. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy a fütyülés okvetlenül rasszizmust jelentene. A térdeplés (mint írtam) egy politikai mozgalom szimbólumává vált; van egy olyan sejtésem, hogy a fütyülő magyar szurkolók egy jelentős része ez ellen a politikai mozgalom ellen tiltakozott. (Természetesen az is valószínű, hogy vannak köztük valódi rasszisták is, olyanok, akiknek maga az egyenjogúsági gondolat sem tetszik; ennyire nem vagyok (ál)naiv. Futballszurkolói körökben nagy hagyományai vannak a rasszizmusnak.) Általánosítani itt sem helyes. A fütyülést tehát nem azért ítélem el, mert tudható lenne, hogy motívuma rasszizmus, hanem mert kulturálatlan, civilizálatlan dolog egy pozitívnak szánt gesztusra így reagálni.
A térdepeljünk vagy ne térdepeljünk kérdése körüli viták eleve rossz felhangot adtak az Európa-bajnokságnak, de a java még csak ezután következett...
Hozott az Orbán-kormány egy szerintem rettenetesen ostoba törvényt, amelyben szerepel egy olyan kitétel, mely szerint 18 éven aluliaknak tilos a "homoszexualitás megjelenítése". A törvény teljesen érthető tiltakozást váltott ki az LMBTQ-szervezetek részéről, de a politikai paletta legkülönfélébb oldalairól is bőszen támadták. Magam is különböző oldalakon hosszú munkaórákat fecséreltem el az életemből, hogy a törvény elfogadhatatlan voltára rávilágítsak — teljesen hasztalanul. Hasztalanul és értelmetlenül. A törvény célja ugyanis éppen ez volt: a botránykavarás, a "Brüsszellel" vívott kormányzati csata újratematizálása, amelyben a kormányzat az európai értékek megmentőjeként pozicionálhatta magát, bezsebelve néhány százaléknyi plusz szavazatot, amely a jövőre prognosztizálható kiélezett választási küzdelemben jól jöhet még neki. (Hogy közben pár ezer homoszexuális tinédzsernek megnehezíti önmaga elfogadását, és jó eséllyel devianciák felé tereli, az járulékos veszteség. Tény, vannak ennél nagyobb problémák is az országban.)
A törvény eredménye az Eb-re nézve a "szivárvány-háború" lett. Mindenkinek be kellett állnia a sorba. Orbán ellen vagy, vagy Orbán mellett? Kitűzöd-e magadra a szivárványos zászlót? Átváltod-e a Facebook-profilodat? Mersz-e még egy ilyen homofób ország válogatottjának drukkolni?
A tébolyító légkör teljesen rátelepedett a német-magyar meccsre, és az ember némi kárörömmel nyugtázta, hogy a fölkavarodott viharban a szelet vető magyar miniszterelnök nem nézhette élőben a magyar válogatott utóbbi harmincöt évének legnagyobb meccsét. Ennyi kijárt neki.
A mellékzajok nem ültek el mostanra sem, bár a magyar kiesés után kétségkívül valamelyest csillapodtak.
A legújabb hír mindenesetre újabb követ dobott az elcsendesülő hullámok közé. A magyar válogatott három meccses büntetést kapott szurkolóinak viselkedése miatt. Mert hogy állítólagos megfigyelők szerint állítólag rasszista és homofób bekiabálások hangzottak el a szurkolói tömegben.
Nos, szerencsére viszonylag sok ismerősöm is kint járt az Eb-n a stadionban; mindegyikük fergeteges és békés hangulatról számolt be. Az alaphangulat egyébként a képernyőn is átjött: békés, ünnepi, kulturált benyomást keltett.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne hinném el az UEFA állítását. Biztos vagyok benne, hogy voltak rasszista és homofób megnyilvánulások is. Minden stadionban vannak. Miért? Mert egy futballstadion a még meglévő nagyon kevés demokratikus hely a világon, vagyis egy olyan hely, ahol összejön a nép. A népben pedig kétségkívül mindenféle ember van. Korántsem csak kifinomult, művelt, szofisztikált emberek, hanem nagyon sok olyan is, aki az érzelmeit nem képes kulturált módon kifejezni. (Készséggel elismerem, hogy nyugaton a thatcheri reformok óta arányaiban is lényegesen kevesebb ilyen ember teszi tiszteletét egy stadionban, de ez nem azt jelenti, hogy a népi rasszizmust vagy homofóbiát ott kiirtották volna; egyszerűen csak kevésbé demokratikus hellyé vált egy futballstadion. Aminek persze lehet éppenséggel örülni is, de az árát nem észrevenni öncsaló naivitás.)
Ugyanakkor ezekről az elfogadhatatlan szurkolói megnyilvánulásokról mindig eszembe jut egy Esterházy Péter-idézet az Utazás a tizenhatos mélyére című nagyszerű focis könyvéből.
Mondom a futballanalfabéta barátomnak, hogy persze szigorúan kell megítélni, mi hangzik el a lelátóról, de azért figyelembe kell venni a genius locit.
A "genius loci" a hely szelleme. Egy adott hely viselkedési normáit nem szabad megítélni anélkül, hogy megvizsgálnánk, az adott helyen minek mi a jelentése.
Így folytatódik az idézet:
Hogy értem ezt. Hát például amikor annak idején nekem mint a Csillaghegyi Munkás Torna Egylet csatárának azt kajabálták, hogy verem a tülök orrodba a zsidó izé anyád – akkor ez sem édesanyámra, sem a szintén hányatott sorsú zsidó népre vonatkozóan nem tartalmazott semminemű állítást. A mondat nagy örömöt nevezett sportolóból nem váltott ki, de jelentése csupán ennyi: ó, nemes arcélű ifjú, be kár, hogy nem a mi kis kollektívánkat erősíted!
A futballanalfabéta gyanakodva néz rám. Biztos? Majdnem biztos.
Érthető, ugye? Ugyanaz a mondat egészen mást jelent egy futballstadionban, mint egy akadémiai vitában. Kétségtelen, szurkolás közben az érzelmek nyersen, már-már (sőt sokszor) artikulálatlanul áradnak. Hogy a nép egyszerű fiának miféle szókészlet akad a szájára, az egy dolog; hogy mit akar kifejezni vele, az meg sokszor egy egészen másik.
Persze rendben, értem magam is, Esterházy is: szigorúan kell megítélni. Érdemes büntetéseket alkalmazni, lehetőleg célzott büntetéseket, arányos büntetéseket.
Az UEFA büntetése se nem célzott, se nem arányos. (Az eredménye amúgy újabb fix pár százalék lesz Orbánnak, tehát még azt sem zárom ki, hogy direkt Csányi intézte el; hiszen a legtöbb magyar pontosan érzi ezt, és minden a döntést támadó véleménnyel komoly népszerűségre lehet szert tenni.)
Újra a politikáról kell beszélni tehát. Pont arról, amiről egy futball-vébé vagy Eb idején a lehető legkevesebb kedve volna az embernek. Pedig ha egy picit jobban értenénk a genius locit, kevesebbet kellene.
Azért — hála Istennek — volt futball is. Hadd zárjam ezt a posztot végül azzal a képpel, ami számomra ebben az Európa-bajnokságban (és így eddig ebben a nyárban) a legfelemelőbb volt, és ami, remélem, mindig eszembe fog jutni róla, előbb, mint a térdelés, a szivárvány vagy Orbán Viktor. Íme, ő a hely szelleme, ez a svájci úriember.
