Törtünk és zúztunk mindent, amit lehetett, míg csak vissza nem tértünk oda, ahonnan elindultunk, de nem volt megállás, és nem volt fék, a pusztítás vakító öröme újra és újra önmagunk felülmúlására kényszerített, s mi kielégíthetetlenül és még mindig szótlanul mentünk a hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok, gyógycipők, konzervek, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok törmelékeiben, hogy újabb és újabb rétegeket hordva az utcák roncsainak már-már az egész várost behálózó s egymásba érő szennyére, nekirontsunk a meghunyászkodás és a beletörődés ama kicsinyes s szánalmasan hazug mocsarának, mely azt védi, ami védhetetlen.

Rémisztő híreket olvashat az ember, ha kinyitja az internetet. Csak találomra néhány a legfrissebbek közül. Németországban és Belgiumban több mint száz halálos áldozata van már a napok óta tartó esőzések miatti árvizeknek, épületek ezrei dőltek romba, váltak lakhatatlanná. Dél-Afrikában disztópikus állapotok uralkodnak; megvadult tömegek fosztogatnak különféle városokban, a rendőrség képtelen rendet tartani, üzletek tömegei mennek csődbe, élelmezési válság, sőt akár polgárháború lehet kilátásban. Európában az EU Lengyelországgal és Magyarországgal egyre mélyebb konfliktusokba kerül, mely akár az egész unió széteséséhez vezethet. Magyarországon (a József körúton) be akartak törni egy lakásba ismeretlen banditák, mert az erkélyre szivárványszínű zászlót függesztettek ki. Észak-Koreában akkora lehet a nyomor, hogy már a kedves vezető is szinte teljesen nyíltan utalgat rá, hogy éhínség tombol. A koronavírus delta variánsa miatt újabb lezárásokat helyeznek kilátásba egyre több országban. És a legrémisztőbb: egyre valószínűbbnek tűnik az az 1972-es jóslat, miszerint a Föld népessége 2040-ig egészen drasztikus életszínvonal-összeomlás előtt áll.

Mindeközben a különböző internetes fórumokon, például a Facebookon az emberek közti társalgások és viták színvonala folyamatosan romlik. Az eltérő véleményre az egyetlen adekvát reakció a kiröhögés, vagyis az, hogy a másik fél álláspontja még vitára sem alkalmas. Ebben semmiféle eltérés nem észlelhető kormánypárti és ellenzéki kommentelők között, vagyis aki netán abban bízna, hogy az esetleges politikai változások akár e téren némi javulást hozhatnának el, annak reménye teljesen hiú. Ezzel párhuzamosan, tökéletesen igazodva a korszellemhez, a kormány emojis plakátkampányt indított, jelezve, hogy már célja sincs más, mint elemi érzelmi reakciók kiváltása.

Egyszóval: a körülöttünk lévő valóság egyre inkább valamiféle ijesztő disztópia körvonalait kezdi ölteni. Amiben a legfurcsább az, hogy mindeközben alighanem igaz az állítás, hogy az emberiség úgy összességében még soha nem élt ennyire jól, ekkora bőségben, soha nem fogyasztott ennyit, soha nem volt ekkora a kényelem. Mi az hát, amit érzünk? Kirobbanó vihar előtti feszültség? Vagy eluralta tudatunkat a virtuális világ, amely rettenetes képeket oszt meg velünk, hogy békés valónkra oda se tudjunk figyelni? Vagy ez a kettő együtt igaz?

Akárhogy is, nagy erővel rezonált általános hangulatomra a könyv, amelyet végre most elolvastam. A magyar irodalom egyik legnagyobb regénye (mely nem mellesleg komoly nemzetközi díjakat is nyert), Krasznahorkai Lászlótól Az ellenállás melankóliája.

Úgy szoktam kezdeni az ilyen olvasmánynapló-bejegyzéseket, hogy elmondom, mi volt az első (még jóval olvasás előtti) ismerkedésem a könyvvel. Erre most nehéz válaszolnom. Irodalmár vagyok, és irodalmári körökben Krasznahorkai neve a levegőben van. Nem lehet teljesen nem ismerni. Olyasmiket én is hallottam róla, hogy világa fantasztikus, szürreális, disztópikus, hogy ő a magyar mágikus realista, és más hasonló dolgokat. (Nem mellesleg: szerintem már eljutottunk arra a pontra, hogy nem volna szabad használni irodalmi művekre a "mágikus realista" kifejezést; miután gyakorlatilag mindenre ráhúzzák, a fogalom totálisan kiüresedett. Hasonló volt a helyzet mintegy húsz-harminc éve a posztmodernnel is.)

Csak pár éve olvastam először Krasznahorkaitól, a Sátántangót. Be kell vallanom, csalódás volt. Valami hasonlót csinál, mint Bodor Ádám, de Bodor Ádám sokkal jobban csinálja — ezt állapítottam meg a sokat váró csalódottak igazságtalanságával. Úgyhogy újra évek teltek el, hogy ismét kezembe vegyem egy könyvét.

Az ellenállás melankóliája cím egyébként már igen régóta vonzott. Csodálatosabb regénycímet nem nagyon láttam még. Miféle "ellenállás"? Minek áll ellen, és ki? Tudtam, hogy ezt a regényt egyszer úgyis elolvasom. Egy ilyen című könyvet muszáj. Nagyon lassan olvastam, hetekig tartott, pedig nem vastag könyv. Nem azért, mintha nehéz lenne olvasni. A mondatok ugyan kilométer hosszúságúak, és a szöveget (mint általában a szerző könyveiben) nem tagolják bekezdések; de azt semmiképp sem lehet állítani, hogy zavaros lenne a szöveg. Minden nagyon jól követhető, és amikor neki tudtam ülni, akkor 50-60 oldalas blokkokban haladtam is. Csak éppen nehezen tudtam nekiülni. Ez rajtam múlt, nem a könyvön.

A regény maga sokkal jobban tetszett, mint a Sátántangó, sőt hasonlítani sincs kedvem semmihez. Lenyűgöző, magával ragadó, összehasonlíthatatlanul elmebeteg az egész. Abszurd és szürreális, mégis szinte pontosan meghatározhatók a történések GPS-koordinátái (bár nincs megnevezve, a helyszín nyilván Gyula), és miközben a dolgok, amiket leír, persze nem történhetnek meg, voltaképpen minden nap éppen ilyesmik történnek a világban.

Most megnéztem, mit ír a Wikipédia a regényről, és kifejezetten tetszik a rövid összefoglalás. Azért tetszik, mert teljesen abszurd maga az ötlet is, hogy ennek a regénynek a szüzséjét ilyen szép egyszerűséggel összefoglaljuk. És azért is merem ideidézni, mert aki nem olvasta a könyvet, az nyugodtan elolvashatja ezen összefoglalás után is, annyira nem maga a cselekmény a lényeg, hanem az a szürreális nyelvi világ, amelyben mindez kibontakozik.

De mégis, mi a regényben olyan rendkívüli?

Azt hiszem, az, hogy a rend sehol sem ragadható meg benne. Vannak látszatrendek, például az egyik főszereplő, egy bizonyos Pflaumné, egy hatvan év körüli özvegyasszony, egy ilyen látszatrendet valósít meg a maga környezetében. Berendez és otthonossá tesz egy első emeleti, belvárosi lakást, kibéleli szép bútorokkal, porcelándíszekkel, nippekkel és szobanövényekkel, és esténként beburkolózik a foteljébe, elővesz az éléskamrájából egy meggybefőttet, és elropogtatja, miközben operetteket néz a televízióban. Íme a tökéletes elzárkózás a külső világ egyre rémesebb zűrzavara elől. De már a szöveg legelejétől világossá válik, hogy ez egy látszatrend, az igazi nyugtalanság ugyanis nem kívülről jön, hanem magából Pflaumnéból fakad. Önmaga elől pedig senki sem menekülhet el.

A világnak a rendetlenség, a zűrzavar, a háború, a pusztítás nem valamiféle anomáliája, hanem az alapállapota.

Íme, így írnak a várost szétzúzó őrjöngők:

Törtünk és zúztunk mindent, amit lehetett, míg csak vissza nem tértünk oda, ahonnan elindultunk, de nem volt megállás, és nem volt fék, a pusztítás vakító öröme újra és újra önmagunk felülmúlására kényszerített, s mi kielégíthetetlenül és még mindig szótlanul mentünk a hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok, gyógycipők, konzervek, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok törmelékeiben, hogy újabb és újabb rétegeket hordva az utcák roncsainak már-már az egész várost behálózó s egymásba érő szennyére, nekirontsunk a meghunyászkodás és a beletörődés ama kicsinyes s szánalmasan hazug mocsarának, mely azt védi, ami védhetetlen.

A pusztítás vakító öröme valamiféle törvény itt, méghozzá természeti törvény. Az ember alapvető tulajdonságáról van itt szó, amely a pusztításban mindig önmagunk felülmúlására kényszerít. Nem egy adott város vagy ország adott történelmi helyzete a lényeges, hanem az, hogy ez a pusztítás mindig és mindenhol bekövetkezik, ahol az ember megveti a lábát.

A többes szám első személy első jelentésében a mindent szétverő csőcselékre vonatkozik; nem szükséges komoly absztrakció azonban ahhoz, hogy valamennyiünkre vonatkoztassuk. Az ember maga ezt teszi a környezetével, amikor újabb és újabb rétegeket hord elhasznált és tönkretett "hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok gyógycipők, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok" törmelékeiből egymásra.

A szemét a regény egyik kulcsfogalma. És amikor sok olvasója a szövegnek megjegyzi, a regény aktualitása egyre nagyobb és mellbevágóbb, az egyik ok bizonyára éppen ez. Kevés szöveg van, amely ennyire kardinális jelentőséget tulajdonítana a mindent elárasztó szemét problémájának.

Jelenet a regény alapján készült Werckmeister harmóniák című Tarr Béla-filmből.

A mondat mindenesetre mond még valami mást is. A rombolásnak mintha lenne valamiféle erkölcsi oka és magyarázata is. A hazug mocsárnak rontunk neki, mely meghunyászkodásból és beletörődésből áll össze. Kétségtelen, ezek a modern ember alapvonásai. Harcolni nincs miért; ami van, azt el kell fogadni. Megvédeni a saját kis világunkat, amennyire az megvédhető. Legtöbbünk kétségkívül olyan, mint Pflaumné.

Ez persze hazugság, hiszen a háborúnak mindenki részese. A pusztító csőcselék csak hevességében különbözik azoktól, akik a környezetet túlfogyasztásuk által pusztítják. A harcból senki sem vonhatja ki magát. Aki azt hiszi, hogy igen, a végén azt éri a legkeserűbb csalódás.

Hát akkor mit lehet tenni?

Van a regényben egy igazi győztes is. Tagadhatatlanul a regény egyik legemlékezetesebb alakja. Egy bizonyos Eszterné. Ő egy túlsúlyos, agresszív, elég primitív gondolkodású, minden finomabb érzéstől mentes, de bámulatosan céltudatos és hatalomvágyó asszonyság, aki úgy rendezi a dolgokat, hogy az egész felfordulásból és pusztulásból ő kerüljön ki győztesen. A regény végén átveszi a hatalmat a város (tehát a világ) fölött, és magához korrumpálja a csőcselék tagjai közül mindazokat, akiket céljaira (ami a hatalom) legeredményesebben föl tud használni.

Íme, Eszterné a győző, ő korunk hőse. Elvei nincsenek, az együttérzés teljesen hiányzik belőle, az erkölcsi világ létét tagadja, de hatalomtechnikusnak ő a legnagyszerűbb. Hamarosan az egész várost az ujjai köré csavarja.

De ez persze nem megoldása a problémának, hogy a világ menthetetlen hely. Csak azt mondja el, hogy ezen a menthetetlen helyen is vannak és lesznek győztesek. Üdvözlet a győzőnek, írja Ady Endre az utolsó versében, amelyben egy apokalipszisbe süllyedt világból kikiabálva jelzi: jön majd, aki ezt a világot is irányítani fogja.

Eszterné az, aki nem védi már, ami védhetetlen. Megértette a világ működését, és e működés élére áll.

Iszonyodunk tőle?

Jól tesszük.

De tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez a mese nem rólunk szól.