Amikor az emberek eszmék rabságába kerülnek, lehetetlen felbecsülni erejüket.

A konzervativizmus politikai filozófiájáról nagyon sok félreértés él a közvélekedésben. Sokan úgy képzelik, hogy a konzervatív gondolkodás lényege egy dicsőbb múlt visszasírása, kísérlet az idő visszaforgatására. Mások azt hiszik, konzervatív az, aki semmiféle változást nem akar, akit tökéletesen kielégítenek a jelen viszonyai, a meglévő problémákra és anomáliákra érzéketlen, ezért minden újításban csak a rontás lehetőségét látja. Megint mások pedig úgy vélik, hogy a konzervativizmus szükségképpen a győztesek, a szerencsések, a gazdagok filozófiája, akik így próbálják védeni privilégiumaikat.

Természetesen mindebből egy szó sem igaz.

Hogy voltaképpen mi a konzervativizmus, annak kiderítéséhez érdemes mindenekelőtt konzervatív szerzőket olvasni. Persze igaz, van itt egy sajátos ellentmondás. A konzervatív filozófia ugyanis nem úgy elmélet, ahogyan például a liberalizmus vagy a szocializmus az. Nincsenek lefektetett elvei, dogmái, sőt egyik lényege éppen az elméletellenesség. Értelmetlen lenne például olyat állítani, hogy a konzervatív szerzők általában a monarchikus vagy a köztársasági államformát részesítenék előnyben, sőt még az egyes, közvéleményt foglalkoztató kérdésekben (például a homoszexualitáshoz való viszony, a drogliberalizáció vagy az abortusz) sincs egységes, dogmatikus álláspontjuk. Leginkább ez a kifejezés jellemezhetné őket: "attól függ".

De vajon hogyan alakult ki a konzervativizmus, miért jött létre, mi a gyökere, és mi az a mag, amelyből kicsírázik?

A legfontosabb nevek egyike a "konzervativizmus atyjának" tekintett Edmund Burke-é.

Edmund Burke whig párti (tehát, mondjuk így, "baloldali") képviselő volt a brit parlamentben a XVIII. században. Tevékenysége leginkább a királyi hatalom túlkapásai ellen irányult, szorgalmazta a nagyobb parlamenti kontrollt, és például az amerikai függetlenségi háborúban elítélte a kormányt, amiért az mereven elzárkózott az amerikaiak követeléseitől, túlfeszítve a húrt. Az 1780-as évektől kezdve Burke egyre jobban elmagányosodott, pártját egyre radikálisabbnak és szélsőségesebbnek látta, mígnem elérkezett a francia forradalom.

A francia forradalom eseményei mélyen felháborították Burke-öt, és szellemi tevékenysége ezt követően szinte kizárólag arra irányult, hogy rámutasson a veszedelemre, amelyet ez az esemény magában hordozott. Több igen fontos esszében kifejtette álláspontját, mellyel szinte minden párttársával szembe került. 1797-ben halt meg; ekkor a kor már érettebb volt szavai befogadására, a királygyilkosság és a jakobinus terror láttán egyre többekben rezonált Burke kritikája, igazi hatása azonban később érkezett el, a XIX. században, sőt utána is, amikor a konzervativizmus a brit politika fő sodrává vált.

Engem személy szerint már nagyon régóta izgatott, hogy vajon milyen érvek mentén támadta Burke a francia forradalmat, de csak most jutottam el oda, hogy el is olvassam egyik legfontosabb írását, a Fellebbezés az újaktól a régi whigekhez címűt, mely 1791-ben látott napvilágot.

Talán mondanom sem kell, hogy az esszének, bár látszólag valami aktuálpolitikai kérdéssel foglalkozik, messze nem csupán történelmi jelentősége van, és mai emberként olvasva 230 évvel később is úgy érezhetjük, mintha korunk kérdéseiről lenne szó benne.

Nem célom itt bemutatni a szöveget; hála Istennek új kiadásban is elérhető a Századvég Kiadó gondozásában Burke néhány más fontos írásával együtt. Magam a könyvhéten kaparintottam meg ezt a kötetet, nevetségesen alacsony áron, 2000 forintért. Ajánlom mindenkinek, akit a politika a napi pártharcok felületi szintjénél mélyebben is érdekel.

Most csak egy mondatot emelek ki, mely számomra valamiképpen összesűríti a gondolatmenet lényegét, egyszersmind a konzervatív gondolkodás működését is megvilágítja. A mondat így hangzik:

Amikor az emberek eszmék rabságába kerülnek, lehetetlen felbecsülni erejüket.

Az esszében ez a mondat egy (egyébként ma is gyakran hangoztatott) érvre adott válasz. Az érv valami ilyesmi: a hirdetett eszmék ugyan nagyon általánosak és radikálisak (pl. minden uralkodó bűnöző, minden nemest ki kell irtani, a rendszert alapjaiban föl kell forgatni stb.), de amikor a megvalósításukra sor kerül majd, veszíteni fognak radikalitásukból. Nem kell annyira félni tőlük.

Burke válasza az, hogy nagyon is kell félni tőlük — éppen azért, mert eszmék. Ha a francia forradalmat a valós elégedetlenség hajtotta volna, hamar lecsillapodik. De nem így volt. Valami más hajtotta. Egy mérgező eszme. A valós elégedetlenség csakugyan addig tart, amíg az adott problémára (pl. adóztatási ügyek, élelmezési válság stb.) megoldást nem sikerül találni. A megoldást természetesen olykor csak hosszadalmas tárgyalások, sőt adott esetben az adott rendszer mélyenszántó reformja hozhatják el. De akárhogyan is: a konfliktusnak van nyugvópontja, és lehetséges megoldást találni rá. Az eszmékkel egészen más a helyzet. Ha valaki azt az eszmét vallja, hogy a magántulajdon bűn, az soha nem fog olyan világban élni, amely a megelégedésére működne. (Az esszében van egy nagyon szórakoztató, ironikus részlet, amely rávilágít Burke humorára is; a szerző kifejti, hogy ha ő most Franciaországban földet vásárolna, és kijelentené, hogy ez a föld nem francia tulajdon, akkor a fennálló francia állam ez ellen semmilyen alapon nem tiltakozhatna — már amennyiben következetes. Hiszen a fennálló hagyományokra, a francia történelemből vett példákra éppen nem hivatkozhatna. A forradalom eleve fölfalja gyermekeit, és szükségképpen brutalitásba és káoszba torkollik, nem tehet másképp.)

Egy terjedésben levő kártékony eszmével szemben tehát aktívan föl kell lépni. Nem lehet csak úgy annyiban hagyni, hogy "ez ostobaság", és kész. Mindazoknak, akiknek szavára a közvélemény hallgat, ki kell fejteniük, hogy egy adott eszme miért veszélyes, miért kártékony, miért dönt romlásba.

Olvasva Burke írását, nem tudott nem eszembe jutni Churchill és a nácizmus viszonya. A párhuzam helyenként egészen döbbenetes. Igazi konzervatívként Churchill ugyanazt ismerte föl, amit Burke: amíg az adott eszme jelen van, addig Európának nem lehet nyugalma és békéje. Aktív föllépésre, sőt háborúra van szükség ellene.

Ezen a ponton tisztázandó egy nagyon fontos félreértési lehetőség. Burke-nek természetesen nem a felvilágosodás eszméivel volt problémája általában. Nagy tisztelettel beszél Locke-ról, Montesquieu-ről, az 1688-89-es angliai dicsőséges forradalmat pedig egyenesen mintaképének tekinti, az egész írása arról szól, hogy az miért volt valóban dicsőséges eseménysor, és a francia forradalom miért nem az, és miért nem állítható párhuzamba vele. Burke-nek azokkal az eszmékkel volt problémája, amelyek a kor Franciaországában és szerte Európában terjengtek, és amelyek szélsőséges replikái voltak a XVIII. század nagyszerű szellemeinek. Burke voltaképpen e nagyszerű szellemekhez föllebbez az általános tébolyban. (Érdekes kérdés, hogy mondjuk Voltaire mit szólt volna a forradalomhoz, de ebbe itt ne menjünk bele; Burke sem teszi.)

Az eszmék, amilyen tiszteletre méltók, annyira veszedelmessé válhatnak, ha nem egyensúlyozza ki őket valami belső realitásérzék, harmóniaigény.

Nem véletlen, hogy a szépség, azaz a harmónia szeretete az egyik legfontosabb vonása mindenféle konzervativizmusnak. Nem lehet igaz, ami csupán eszmeileg igaz, de szemmel láthatóan nem szép. Nem lehet igazuk azoknak, akik ezrével pusztítják el a francia középkor hatalmas és csodálatos alkotásait, a katedrálisokat és a főúri palotákat.

Visszatérve hát az írásom elején fölvetett kérdésekhez. A konzervativizmus gyökere valamiféle antropológiai harmóniaigény, és a mag, amelyből kicsírázik, az ellenállásé. Ellenállás mindennel szemben, ami pusztán eszmei alapon akar fölforgatni sok száz éve (jól-rosszul) működő szokásokat, rendszereket, hagyományokat. Nem azért, mert a változás eleve csak rossz lehet, hanem azért, mert a puszta eszme nem szabadabbá teszi az embert, hanem ellenkezőleg: elméletek rabszolgájává.