Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.

Megtörtént az, amit senki sem akart. (Mármint egyetlen "hétköznapi" állampolgár sem.) Európában ismét háború tört ki. A 90-es években volt ilyen legutóbb, akkor is itt a szomszédban, akkor is csatatérré vált egy (illetve akkor két) ország, amelyben magyarok laknak, és akkor is iszonyodva és aggódva figyeltük a híreket, igaz, akkor még nem az interneten, hanem a tévében vagy a nyomtatott sajtóban. Emlékszem, a családunkkal elmentünk annak idején rokonlátogatóba, anyukám unokatestvéréhez és családjához Szegedre. Elbűvölt engem akkor a város szépsége, beszélgettünk is róla, milyen jó és kellemes és békés hely ez. De anyukám unokatestvére megemlítette: igen, csak ne lennének ilyen közel a szerbek. Megmaradt bennem ez a mondat, mint a háborús pszichózis rémisztő mementója. Ma már, hála Istennek, senkit sem zavar Szegeden sem a szerbek közelsége, a két nép újra békében él egymás mellett, sőt a két ország viszonya emberemlékezet óta nem volt még annyira szívélyes, mint ezekben az években — köszönhetően az elmúlt ötven (vagy száz? vagy több?) év egyik legemberibb magyar (és szerb) politikai gesztusának.

A mostani háború, bár valamivel távolabb van tőlünk, mint a délszláv polgárháború, egy bizonyos szempontból azonban rémisztőbb, mint az akkori. Itt ugyanis az egyik fél atomhatalom. Ráadásul azt is tudjuk, hogy ez az atomhatalom nem ápol éppen barátságos viszonyt azzal a katonai szövetséggel, amelynek hazánk is tagja. Hogy magyarok élete most veszélyben van, azt tudjuk. De retinánkon föl-fölsejlik annak rémképzete is, hogy honfitársaink élete (beleértve rokonainkét, barátainkét) is akár veszélybe kerülhet, ha a dolgok elfajulnak. Ez az, amit Magyarországon egészen biztosan senki sem akar.

Az esemény természetesen mondatokat vált ki az emberekből. Ki-ki a maga tudása, érzelmei, félelmei, idegállapota, etikai elvei alapján nyilvánul meg. Vannak figyelemre méltó és vannak tanulságos mondatok, ijesztő és szívmelengető mondatok, okos és oktalan mondatok, és engem továbbra is nagyon érdekelnek ezek a mondatok, hiszen ők a mi mondataink.

A számomra legtanulságosabb mindazonáltal még a háború kirobbanása előtt hangzott el. Bayer Zsolt mondta a HírTV beszélgetőműsorában:

Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.

Nem azért érdekel ez engem, mert Bayer Zsolt tévedett. Mint arra a kormányközeli médiumok fölhívják a figyelmet, előfordult ez mással is. A legtöbb elemző, ha jól tudom, nem tartotta igazán valószínűnek, hogy valóban háborúra kerüljön sor. A történések sokakat megleptek azok közül is, akiknek nálunk jóval kiterjedtebb és megalapozottabb információik voltak a két ország működéséről.

Engem a mondat a "hülye" szó miatt érdekel.

Miért kell ilyen szavakat használni? Miért kell úgy gondolkodni, hogy ilyen szavak fejezzék ki azt, ami a lelkünk mélyén lakozik?

Korántsem csak Bayerről van szó. Ha csak róla lenne szó, a hír említésre sem volna érdemes. Ha azonban valaki elkezd az interneten kommenteket, véleményeket olvasgatni (különösen politikai hírek alatt), láthatja: az ilyesféle dehumanizáló megfogalmazás egyáltalán nem kivételes, sőt majdhogynem a sztenderdhez tartozik. Teljesen mindegy, hogy melyik politikai oldalon áll a kommentelő: lehülyézni a másikat a véleménye, nézetei, tapasztalatainak megfogalmazása miatt teljesen bevett szokássá vált.

Természetesen magam is megkaptam már a lehülyézést több fórumoldalon — olyan álláspontok miatt, melyekben amúgy igazam volt. Vajon miért?

Sejtem, miért. A másik lehülyézése alighanem minden esetben egy mély frusztráció kiütközése. Nagyon keveset tudunk a világ működéséről. Ismereteink erősen korlátozottak. Ebben az összevisszaságban minden olyan igazságmorzsához foggal-körömmel ragaszkodni szeretnénk, amit már megkaparintottunk (megkaparintani véltünk) magunknak. Ha valaki kételyt támaszt bennünk e birtoklás valódisága iránt, ellenségesen állunk hozzá, mint olyasvalakihez, aki meg akar lopni minket. Hát még ezt is el akarod venni tőlem? Vagy gonosz vagy, vagy hülye: nem tudod, mit cselekszel.

A baj mindezzel az, hogy a dehumanizáló beszédmód újabb és újabb frusztrációk forrása lesz. Nem, nem is én vagyok hülye: te vagy hülye! A támadás támadást szül. Immár nem is csak egy vélemény a tét, hanem az ép eszem megvédése. Érthető, hogy ebben elég nehéz lenne kompromisszumot találni. Ahol ledobják a "te hülye vagy" atombombáját, ott minden társalgás szükségképpen elmérgesedik. Megállapíthatatlan és lényegtelen, ki kezdte. Egyetlen megoldás lehet csak: az ilyen diskurzusokból ki kell lépni.

De ki lehet-e lépni ebből a diskurzusból, ha immár mindenütt jelenvaló? Alig lehet olyan politikai vitafórumot találni, ahol a felek az eltérő véleményekben ne veszélyt, ellenségességet látnának.

Sokat töprengtem rajta, mit lehetne tenni. (Túl azon, hogy mi magunk persze mindig tartózkodjunk a másik lehülyézésétől.)

Azt hiszem, az lehet a kulcs, hogy megértsük az alapigazságot: minden egyes ember más tapasztalatokkal érkezett a jelen időbe. Amit mond, és ami nekünk abban megütközést keltő, ennek az eltérő tapasztalatnak a kifejeződése. A cél az lenne, hogy föltárjuk e tapasztalat mélységeit, azaz hagyjuk beszélni a másikat önmagáról. Ne siessünk az ítélkezéssel, várjuk meg, amíg megértjük, mit miért mond úgy, ahogyan. Aztán kimondhatjuk esetleg, hogy az illető itt vagy ott téved, azaz tévúton jár, (szerintünk) rossz döntést hozott, és rossz irányba megy. De az is megtörténhet, hogy tapasztalata megváltoztat minket, meggyőz, és ha átvenni magunk nem tudjuk is, elismerjük, és tisztelni tudjuk.

Így, szépen türelmesen talán átalakítható ha nem is a teljes közbeszéd, de legalább az a kis része, ahol otthon éreznénk magunkat.

Az alternatíva egy egyre inkább elmérgesedő, egyre frusztrálóbb, egyre puskaporosabb, egyre háborúsabb közélet, melyet, meggyőződésem, igazából senki sem akar.