"Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem,
Legalább te legyél az nekem!"
Hűséges olvasóim pontosan tudhatják, hogy 1981-ben születtem. Számomra a "nyolcvanas évek" a csodák, a gyönyörök, a boldog remények időszaka volt: ekkor voltam gyerek. Eléggé elkényeztetett gyerek méghozzá. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy mióta tudatomra ébredtem, ezt az időszakot próbálom megfejteni, igazából csak ez az időszak érdekel. Valahogy mintha minden utána következő kor már csupán másolata lett volna az eredetinek, mintha minden későbbi boldogságom csak nosztalgia, csak emlékezés lett volna arra az igazira.
Többekkel beszélgettem erről a témáról. Egyik legjobb barátomtól tudom, hogy ő is éppígy volt vele: a '80-as évek boldogságát a '90-es évek szörnyű kiábrándultsága váltotta föl. De vajon miért? Hiszen egyikünk sem volt (és most sem) híve a "létező szocializmusnak", a Kádár-kornak, mindketten hazug, elnyomó rendszernek tartottuk és tartjuk. Nosztalgiánk hangsúlyozottan nem a politikai rendszernek szól. Hanem — minek is?
Szerda éjjel adtak egy filmet a Dunán. Este tizenegy után kezdődött, és másnap korán kellett kelnem, mégis tudtam, hogy muszáj megnéznem. Látnom kell, mert valamire talán rájövök. Talán megfejtem gyermekkorom legmélyebbre süllyedt rejtélyeit.
A film címe: Szerelem első vérig. 1985-ben készült, Horváth Péter és Dobray György rendezték, és elképesztő közönségsikert aratott. Mintegy másfél millió ember (!) látta akkor a mozikban. Hogy ezt a számot kontextusba helyezzük, megnéztem egy 2017-es listát arról, hogy 1990 óta melyik magyar film mennyi nézőt vonzott: azóta alig volt film, amelynek nézettsége elérte volna a félmilliót.
A '80-as évek egyébként is a magyar filmgyártás egyik aranykora volt. Nemcsak több Oscar-díjas alkotás készült ekkor, de sok kifejezetten emlékezetes, gyönyörű film is, és nem utolsósorban: ez volt a csodálatos nagy magyar rajzfilmek időszaka is; ekkor készült a Vuk, a Szaffi és a Macskafogó! A '90-es években aztán a magyar film története egyik (ha nem a) legsötétebb korát élte meg, lényegében egészen a 2010-es évekig nem (vagy, legyünk engedékenyek: alig-alig) készült nézhető magyar mozi. A 2010-es évek hozták aztán el az újabb virágkort, újabb Oscar-díjakkal, Arany Medvével, kimondottan jól sikerült közönségfilmekkel — de az már egy másik történet.
A Szerelem első vérig voltaképpen "a magyar Házibuli". Amikor kivitték Franciaországba, több ottani kritikus is megjegyezte, hogy ez a film jobb, mint a Házibuli. De a rendszer sajátosságai folytán nem futhatott be külföldön semmiféle karriert. A hasonlóság nemcsak a tinédzser-tematikát érinti: miként a francia film Vladimir Cosma felejthetetlen slágereiről maradt emlékezetes, a magyar filmnek a zenéje is őrületes hatású volt: a mozikból kiáradó tömegek azonnal dúdolni kezdték, és ha a magyar zenei élet akkori teljhatalmú diktátora (a tanulságos módon a rendszerváltás után is komoly karriert befutó Boros Lajos) nem akadályozza meg, valószínűleg több százezres példányban keltek volna el a Demjén-Dés duó által készített frenetikus slágerek lemezei.
Én tegnapelőttig sohasem láttam ezt a filmet, legalábbis a leghalványabb emlékem sincs róla, hogy láttam volna — mégis minden olyan ismerős volt benne, mintha épp most történt volna velem.
Igen, ez a film a tömény, esszenciális "nyolcvanas évek". Ez a film a gyerekkorom.
Jó film?
Érdekes kérdés. A rendszer nagy hatalmú kulturális diktátorainak, cenzorainak, kritikusainak nem tetszett; de ebben nyilvánvalóan az irigykedés is benne volt (vagy talán leginkább csak az volt benne). Féltékenyek voltak az óriási közönségsikerre, és igyekeztek minden eszközzel értéktelennek, érzelgősen romantikusnak beállítani. Egyikük állítólag meg is jegyezte gúnyosan: nem egy Fellini.
Nem egy Fellini, az biztos. Ha most állítanék össze egy tízes listát a valaha készült legjobb magyar filmekről, biztosan nem tenném föl rá — mármint ha tisztán a művészi szempontokat vesszük figyelembe. Volnának érveim, hogy miért nem.
De most, immár teljesen távolról visszatekintve (hiszen tényleg, mintha földtörténeti korszakokkal ezelőtt lett volna a "nyolcvanas évek"), nagyon is izgalmas korrajz, társadalomrajz és lélekrajz vázlatai tűntek föl nekem. Mintha valóban nagyon sok minden benne lenne abból e filmben, ami később történt velünk, mintha máris jobban érteném, hogy miért lett a rendszerváltás olyan, amilyen, és miért olyan ma az életünk, amilyen. Mintha benne lenne a válasz mindenre, ha persze skiccelve, a felületen maradva, a tragikum mélységeibe nem leereszkedve is.
Mert miről is van szó? A társadalom, melyet a film ábrázol, mintha már elemeire esett volna szét. A főszereplőnek, a vidéki városban (Szegeden) élő tizenéves Fügének, nincs családja. Szülei elváltak. Anyja negyven-egynéhány évesen halálos beteg. Színésznő, de már túl van azon, hogy bízzon bármiféle kiugrásban; egy vidéki kis színházban kap még megalázó szerepeket. Az apa hídmérnök, ő negyvenhárom éves, de legalább egy tízessel többnek néz ki. Ő is túl van már élete zenitjén. A fiú nem a szüleivel lakik, hanem egy kollégiumban, és éli a fiatalság boldog életét: zenél, csajozik. Szerelmes.
A fiú perspektívájából ez egy boldog, felhőtlen, gyönyörű állapot. Nincs semmi kötöttség. Élhet annak, amit és akit szeret. Ez a "nyolcvanas évek" boldogságának kulcsa. A rendszer és az egész társadalom ugyanis már bomlik, oszlik, erjed; talán még lélegzik, de már legyek szállnak rá. Belül már mindenki érzi (ha magának megfogalmazni nem tudja is), hogy vége van ennek az egész "szocializmusnak" nevezett elmebajnak. De még nem lépett a helyébe a másik elmebaj, a kapitalizmus. Ez egy kegyelmi állapot, egyfajta holtpont. A "már nem" és a "még nem" pillanata. Ami volt, az már nincs; ami jön, azt még nem látjuk, éppen ezért bármilyennek el tudjuk képzelni. És ha már szabadon képzelődhetünk, hát persze, hogy a lehető legszebbnek képzeljük. A gyerekkor fantáziavilágában élünk. Még az öngyilkosságot is úgy képzeljük el, amilyennek a mesékben láttuk: fölkötjük magunkat egy kötélre, és mindenki majd jól megsirat minket, hogy pedig milyen derék gyerekek voltunk, micsoda hősszerelmesek. A fiú az egyik legemlékezetesebb jelenetben ki is mondja: "soha nem akarok felnőni!"
Csakhogy fel kell nőni.
A rendszerváltás traumája a szembesülés traumája.
Talán erőltetettnek tűnhet, hogy egy 1985-ös filmbe ennyire belelátom a rendszerváltást, amelyről sok emlékező azt állította, hogy még '88-ban sem láttak semmit előre, és úgy gondolták, hogy a szovjet birodalom még száz év múlva is állni fog. Én erről azt gondolom, hogy a visszaemlékezők nem arra emlékeznek vissza, ami történt, hanem arra, amit gondoltak közben. Mert ami történt, az szükségszerű, egyre gyorsabb tempójú rohanás volt a rendszerváltás felé. A rendszer összeomlott fenntarthatatlansága súlya alatt. És ha ezt a tudat szintjén kevesen láthatták is, a tudattalan mélyeiben nagyon sokan érzékelhették.
Máskülönben hogyan is íródhatott volna meg ez a csodálatos főcímdal a maga refrénjével?
"Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem,
Legalább te legyél az nekem!"
Az "annyi minden változik" már a bomlás és erjedés másik aspektusát érinti. Ha szétrepedezik körülöttünk a világ a maga börtönbe záró szabályaival és szigorával, az egyfelől természetesen nagyon is boldogító, hiszen érezzük a bőrünkön a szabadságot. Másfelől azonban éppen ezért szorongató is. Mi lesz velünk család, szülők nélkül, megingva identitásunkban, biztos alapok és fogódzók nélkül? Mi marad nekünk, ha minden átalakul?
Csak te. Csak a másik fél szerelme. Vagyis: a privát boldogulás, az individuális révbe jutás.
Hát nem ez történt?
Azok, akik ott, akkor tinédzserek voltak, az elmúló, szétkorhadó világ romjain kialakították az individuális boldogulás szép új világát, amelyben lemaradt, aki kimaradt, akinek derogált használni a könyökét, vagy aki talán úgy hitte: valami mégiscsak "biztos", a létet lehet elvekre, eszmékre is alapozni. Létrejött a '90-es évek velejéig nyomasztó világa, melyben mintha mindenki mindenki ellen harcolni kezdett volna, nem kímélve sem Istent, sem embert. Ha a '80-as évek alapfilmje a Szerelem első vérig, a '90-es éveké a Szomszédok: az össznépi depresszió filmje, amelyben mindenki megtámadottnak, vesztesnek, kitaszítottnak érzi magát, és a nagyvonalúságot, nagylelkűséget, a nagy eszméket (egyáltalán: létünk történeti dimenzióját) senki hírből sem ismeri.
Napok óta dúdolom magamban a Demjén-Dés-slágert, mint amely pontosan azon a magaslaton áll meg, ahonnan még nem kezdődött meg a zuhanás. "A tények szürke tengerétől elfutunk." Ez még az idealizmus hangja. Már túl vagyunk a Kádár-kor szürke betontömbjein, áporodott mentalitásán, kicsinyes ürességén, de még nem vontuk le döntésünk konzekvenciáját, azt, hogy az új világ, amit visszatérve építünk, másfajta bugyraihoz hasonlít majd a pokolnak.
A boldogság természetesen csak illúzió volt. Ám mivel egyszer már pontosan éreztük, milyen egy illúzióban élni, soha többé nem fogadhatjuk el, hogy csak a tények szürke tengere létezik.
