A faji jellegű diszkriminációra vonatkozó legkisebb nyilvános mondat azonban olyasmit gerjeszt, amiről a történelem nemcsak Európában, hanem Afrikában és Örményországban már bebizonyította, hogyha egyszer kiengedjük a szellemet a palackból, az Úristen sem tudja újra visszazárni.
Hegedüs Zsuzsa létezéséről nagyjából a 2008-as válság óta tudok. Sokan már talán nem is emlékeznek rá, mekkora megélhetési gondokkal küzdött akkoriban a lakosság igen jelentős része, milyen mély létbizonytalanság alakult ki; olyan, amilyen talán csak a ’90-es évek elejéhez volt mérhető. Turbulens idők voltak, érezhető volt, hogy hatalmas változások vannak készülőben. Különféle pártok alakultak, nagyon sokféle ember mikrofonhoz jutott, és ötletelni kezdett, mi volna a teendő, mi lenne a kiút. Ma már jobban látjuk, mi volt ez: egy rendszerváltás előjátéka. 2010-ben megszűnt az 1990-től kialakult liberális demokrácia, és létrejött a romjain valami más, ami formailag és kívülről nézve nagyon hasonlított a megelőzőhöz, de picit a mélyére pillantva valami attól lényegileg is eltérőnek mutatkozik. Ezt egyébként az új rendszer létrehozói soha nem is titkolták; már a 2010-es választás előtt „fülkeforradalomról” beszéltek, a választás után pedig nevet is adtak képződményüknek: Nemzeti Együttműködés Rendszere, röviden: NER. Ennek kialakulásánál bábáskodott Hegedüs Zsuzsa is.
Be kell vallanom, mindig szimpatikus volt nekem. Két dolgot éreztem rajta, és mindkettő merőben atipikus volt (és most is az) a magyar közbeszédben: egyrészt hogy szavait csakugyan szociális érzékenység hatja át, másrészt hogy a megnyilvánulásai őszinték; nem azért mond valamit, mert valaki fizeti érte.
Utólag kiderült, hogy az ő kezdeményezése (is) volt az úgynevezett „szociális népszavazás”, vagyis a magyar egészségügyi rendszer fokozatos fizetőssé tételének megtorpedózása. Gondolhat erről sok mindenki sok mindent. Számomra nem volt kétséges, hogy Hegedüs Zsuzsa szociológusként mindezt nem pártpolitikai vagy hatalomtechnikai okokból, hanem a szegényekre tekintettel gondolta ki, erőltette.
Később aztán, a NER megalakulásakor pozícióhoz és pénzhez is jutott. A Minden gyerek lakjon jól! alapítvány kigondolójaként és elnökeként legfőbb és leglátványosabb tevékenysége az volt, hogy sok tízezer mélyszegény családnak haszonállatokat és vetőmagokat osztott szét.
Ezt a programot sok kritika érte. Úgy tűnt, hogy közel sem olyan hatékony, mint kigondolója képzelte. A szétosztott malacokat a szegény családok egyszerűen megették, a vetőmagokat elszórták, és a mélyszegénység végülis nem tűnt el a magyar falvakból.
Tulajdonképpen bizarr elképzelés is volt. Hegedüs Zsuzsa úgy vélte (ki is mondta), hogy a falusi embereknek vérében van a mezőgazdasági munka, tehát csupán egy lökés hiányzik nekik, és ha az állam megadja ezt, maguktól elkezdenek majd gazdálkodni, és kikerülnek a nyomorból. Azt hiszem, e ponton megnyilvánult az, hogy a szociológusnő élete nagy részét nem Magyarországon élte le, hanem Franciaországban. El tudom képzelni, hogy ott valóban igaz ez. Hogy ott a mezőgazdasági termelés hagyományai a legszegényebb családokban is jelen vannak. Itt ez biztosan nem igaz. Elveszett a tudás, a „know-how”, a legfőbb probléma éppen az, hogy ezek a mélyszegénységben tengődő emberek minden értelemben képzetlenek, tudatlanok. Fogalmuk sincs, mit kezdjenek egy malaccal vagy pár zacskó vetőmaggal.
A program lohadása után aztán már egyre kevesebb szó esett a hírekben Hegedüs Zsuzsáról. A NER másik irányba indult el, ő meg nyilván még fölvette a fizetését, és működtette az alapítványát, de meghatározó szerepet a NER szociálpolitikájában többé már nem kapott.
A 2022-es tusványosi Orbán-beszédet követő megnyilatkozása tökéletesen váratlanul érkezett.
Kapott érte hideget-meleget, méghozzá mindkét nagy politikai platformról. Mindkét kemény mag a lehető legnegatívabb jelzőkkel illette. Az Orbán-híveknél „árulóvá” vált, az ellenzékieknél pedig „süllyedő hajóról menekülő patkánnyá”.
Engem viszont a lemondása és főképp lemondása indoklása úgy megérintett, mint kevés dolog az utóbbi években a magyar közéletben.
A NER-t már nagyon sok híve elhagyta. A Fidesz választóközönsége 2010 óta valószínűleg döbbenetes cserélődéseket mutathatott. Volt pár igen látványos hátat fordítás is (a leghíresebb eset természetesen Simicska Lajosé), de nyilván sokkal-sokkal többen voltak a csendesen elfordulók.
Egyébként én is köztük voltam. 2010-ben teljes mellszélességgel támogattam az új berendezkedést, és 2014-ben sem láttam semmi okát, hogy elpártoljak tőle. Az új alkotmányozás persze nagy vihart kavart, és sok morgás támadt a közmédiumok elfoglalása miatt is; de mindez a „rendszerváltás” szükségszerű velejárójának tűnt. Kétségtelen, hogy a médiaviszonyok 2010 előtt aránytalanok voltak (az összes nagy elérésű médiumot „balliberális” szellemiség uralta). Számomra a NER különös módon akkor vált elviselhetetlenné, amikor sokakat viszont megnyert magának. Az, hogy 2015-ben a rendszer ellenállt a tömeges bevándorlásnak, még rendjén való volt számomra. De az azt kísérő, egyre rémesebbé, infantilisabbá és önjáróbbá váló „Soros-kampány”, mely a CEU teljesen értelmetlen elüldözésében csúcsosodott ki, nekem már elfogadhatatlan volt. Semmit sem viselek nehezebben, mint amikor valaki idiótának néz; márpedig ezek a kormányüzenetek éppen ezt tették. (Ahogyan Puzsér akkoriban fogalmazott: egy kultúrember számára ez a kampány megalázó, egy olvasott ember szekunder szégyent érez, amikor meglátja ezeket a plakátokat.) És semmit se gondolok károsabbnak, mint a rombolást, vagyis egy már meglévő, működő intézménynek a tudatos elsorvasztását, márpedig a CEU esetében éppen ez történt.
Hogy Hegedüs Zsuzsának miért pont most érkezett el a pillanat, az nyilván családja múltjával magyarázható (és válaszlevelében ezt szépen meg is magyarázta). A „fajkeveredésről” szóló nézetek rémes tettek kiindulópontjaivá válhatnak. Ha nem akarunk keveredni, az azt implikálja, hogy nem tartjuk teljesen azonos értékűnek a másikat, akivel keverednünk kéne.
A faji jellegű diszkriminációra vonatkozó legkisebb nyilvános mondat azonban olyasmit gerjeszt, amiről a történelem nemcsak Európában, hanem Afrikában és Örményországban már bebizonyította, hogyha egyszer kiengedjük a szellemet a palackból, az Úristen sem tudja újra visszazárni.
Ez a mondat a maga kristálytiszta logikájával megrendített. Íme egy ember, aki ezer szállal kötődik a NER-hez, személyesen Orbán Viktorhoz is, és mégis képes kiállni a nyilvánosság elé, hogy kimondja: ezt ő nem nyeli be soha. Bátorságot és emberséget éreztem ebben a mondatban, és megdöbbentett, hogy sokan ezt képtelenek meglátni; hogy sokan ott is helyezkedést, érdekkeresést, kicsinyességet kerestek (és találtak maguknak), ahol pedig teljesen nyilvánvalóan egy mélyről jövő emberi hang szólalt meg.
Mindazonáltal szükséges itt tenni pár megjegyzést.
Alapvetően egyetértek TGM-mel. Orbán tusványosi beszédét többnyire olyan emberek támadják, akik annak lényegi mondanivalójával egyetértenek, csak a szóhasználat nem tetszik nekik. Nyilvánvaló, hogy Orbán a „faj” szót nem biológiai értelemben értette, hanem kulturálisan. A „faj” szónak a magyarban van egy ilyen jelentése, és e jelentés használatának nagy hagyománya van a magyar irodalomban és publicisztikában. Amit Orbán mondani akart, az ennyi: Magyarország nem szeretné, ha népessége idegen kultúrákból tömegesen érkező népességgel keveredne. Igaza van TGM-nek: ezt nemcsak Orbán gondolja így, de így gondolja ma (már?) az európai mainstream is, az Európai Unió, illetve az egész magyarországi ellenzéki értelmiség is (csekély kivételtől eltekintve).
A vita tehát nem tartalmi, csupán szóhasználati.
Nekem úgy tűnt, hogy mindezzel Hegedüs Zsuzsa is tisztában van, és éppen ezért is tetszett számomra a megnyilvánulása. Nem azt állította, hogy Orbán náci lenne, hanem azt, hogy náci mondatot mondott (nyilván ilyen-olyan politikai érdekből).
Én mindehhez hadd fűzzem hozzá azt, hogy miért fontos szerintem is a szóhasználat. Lehet azt mondani, hogy a „kulturalizmus” (vagyis hogy igazából nem is azért nem tetszenek nekünk a szír bevándorlók, mert más a bőrük, hanem mert más a „kultúrájuk”) lényegében a fasizmusnak egy domesztikált, szalonképessé tett formája, szerintem azonban van egy lényegi különbség: a kulturális megkülönböztetés senkire nézve sem jár hátránnyal. Dönthet valaki úgy, hogy odahagyja saját kulturális közegét. A rassz alapú megkülönböztetés esetén ez nem lehetséges. Nem mondhatja senki, hogy én mostantól nem vagyok negrid vagy mongoloid. A rassz alapú megkülönböztetés (figyelembe vétele politikai döntéseknél) tehát egyértelműen korlátozza az ember döntési szabadságát; a kulturális alapú megkülönböztetésnél nem ez a helyzet. Éppen ellenkezőleg: minél több kultúra marad életben, annál nagyobb lesz az ember döntési szabadsága, hogy melyiket válassza. Én ezen okoknál fogva vagyok magam is amellett, hogy a tömeges bevándorlás más kultúrákból veszélyeztetheti az európai kultúrát, ezért ezt lehetőleg meg kell akadályozni.
Nyilván Orbán is erre gondolt, de valamilyen okból (mégpedig teljesen tudatosan élve félreérthető szóhasználattal) nem ezt mondta. Elítélni én nem azért ítélem el, amit gondolt, hanem amit mondott.
Ilyeténképpen teljesen „okafogyott” az azon való csodálkozás, hogy Orbán személy szerint nem rasszista vagy antiszemita (és nem is homofób; hogy egy másik hasonló kampányt idézzünk ide). A magam részéről én sem kételkedtem ebben soha. Nyilván nem az. A vétke nem is ez. A vétke az, hogy politikai haszonlesésből bedob a közbe rasszista (illetve homofób) módon is értelmezhető mondatokat (nyilván teljes tudatában annak, hogy lesznek, mégpedig sokan, akik így is fogják azokat értelmezni), roncsolva ezzel nemcsak a közbeszéd minőségét, hanem (mindenekelőtt) az ember és ember közti szolidaritást.
Éppen ennek okán volt számomra hatalmas csalódás, hogy Hegedüs Zsuzsa később visszatáncolt, és kritikáját (saját kritikája lényegét teljesen félreértve) okafogyottnak nevezte.
Orbán nem „véletlenül” fogalmazott úgymond „félreérthetően”. Éppen a félreérthetőség volt mondata lényege. Éppen ezt kritizálta Hegedüs Zsuzsa is.
Miért táncolt vissza?
Persze megint megjelentek a szokásos, sekélyes érvek. Jellemző módon mindkét acsargó táborban szó szerint ugyanazok (igen éles fényt vetve arra, hogy ezen táborok kemény magjai valójában mit gondolnak az életről): kell neki a pénz. Én ezt kizártnak tartom. Mit számítana egy 76 éves, sír szélén álló öregasszonynak a pénz? Van egy sokkal kézenfekvőbb és valószínűbb magyarázat: Hegedüs Zsuzsa számára Orbán Viktor amolyan fiú-figura. Családtag. Pótléka megroncsolt, tönkretett, kisemmizett családjának. Nem szeretné elveszíteni semmi áron. A morális reflex kihozta még belőle az utóbbi évek egyik legemberibb magyar közéleti megnyilvánulását; de aztán mégis győzedelmeskedett az animális kötődés.
Attól tartok, túlságosan sokakkal van ez így ebben a szerencsétlen sorsú hazában.
