A magyar politikai pártokat tehát az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban politizálásra kapható, de korrupt és selejtes elemeknek a közreműködését kapja meg, az ország többsége pedig egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak a tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek a közös ügyei, és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyek eme közösségével mindenki tisztában is legyen.

Gyakran gondolkodom manapság arról, hogy mi a demokrácia. Mitől lehet működő demokráciának lehet nevezni egy társadalmat, és hol van az a pont, amelyen túl valami más van; ha nem is éppen diktatúra, de a demokráciának valamifajta eltorzult, beteges formája.

A magyar gondolkodók közül leginkább Bibó István volt az, akinek munkássága elsősorban erről a kérdésről szólt, így természetes, hogy elkezdtem olvasni Bibó tanulmányait.

Jelenleg nincs olyan átfogó jogszabály az EU-ban, amely garantálná az őshonos nemzeti kisebbségek jogait.

Különös világ a politizálás. Nemzetek sorsát évszázadokra befolyásoló döntéseket egyetlen párt sem, egyetlen sajtótermék és médium sem tart érdemesnek megtárgyalni, a súlyán kezelni; de az, hogy mit mond egy hódmezővásárhelyi ember Bécsről, az (minden politikai oldal — persze rövid távú — érdekeivel megegyezően) egyből a világsajtó címlapjaira kerül. (Hogy aztán a vihar a biliben pár nap alatt elüljön, és jöjjön egy újabb, amelyik mélyen fölforgatja érzelmeinket.)

Ez az írásom kérés minden olvasóm irányába, célja ugyanaz, ami ebben a cikkben Borbás Barnáé.

Én nagyon szépnek látom magát.

Órák óta hallgatom újra és újra ezt a számot, nem tudok betelni vele. Újra és újra fölidézi azt az érzést, melyet a Testről és lélekről című film váltott ki belőlem.

Ha azért gondolkodom, írok és beszélek, hogy hassak, már elindultam azon az úton, hogy elfogadjam a valótlanságot, miszerint: igazság az, ami hat.

2017. augusztus 29-én, azaz éppen fél éve (és egy napja) vágtam bele ebbe a blogba. Emlékszem, hogy történt. A déli órákban utaztam haza a 23-as busszal, és a már hónapok óta érlelődő, erjedő, buzgó vágy, hogy írjak, egyszeriben formát öltött. Mondatok. Mindig csak egy-egy mondat. Ez volt az ötlet. Minden mondatban benne van az egész valóság; egy írónak vagy gondolkodónak minden mondata olyan, mint a többi, nem is lehet ez másképp. Elég tehát, ha egyetlen egyet kiemelünk, alaposan megnézünk, és visszatükrözve látni fogjuk benne az egész valóságot.

Két migráns olimpiai aranyat nyert Magyarországnak.

2018. február 22-én, csütörtökön, közép-európai idő szerint valamikor délelőtt 11 óra tájban négy magyar fiú sporttörténelmet írt: megszerezték Magyarország első téli olimpiai aranyérmét. A rövidpályás gyorskorcsolyaváltó 5000 méteres számában sikerült ez a bravúr, és a sikert elérők megérdemlik, hogy nevüket én is kiemeljem: Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Knoch Viktor, Burján Csaba.

Akárcsak a magyar gazdaság produktumai, a pop is összeszerelő üzemekben készül, minimális hozzáadott értékkel.

Minden évben élénk figyelemmel kísérem A dal című műsort, mely elsődleges funkciója szerint az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatója, voltaképpen azonban több ennél: az egyetlen olyan nagy nézettségű tévéműsor, ahol a legújabb itthon készült dalok nyilvánosságot kapnak. A dalok (a slágerek) társadalmi szerepe, hatása pedig mindig is izgatott, tessék csak elolvasni, hogy mit írtam a témáról nyolc évvel ezelőtt.

Ne értsünk bár egyet szemléletével, lássuk is bár éles megvilágításban tévedéseit, vegyük is bár bonckés alá szigorú tárgyiassággal elsiklásainak okait — ez esetben sem csak java szépírói művei tartoznak mindig gondosan őrzendő s mindig megkérdezendő örökségünkhöz, hanem minden csalútja ellenére esszéisztikája is, amelyből az erkölcsi vállalás felelőssége, a szellemi jelenlét állandósága, a gondolati nyitottság folytonossága nemcsak a napi divatok hódolóinak szól ki intően, hanem saját, apologetikus rajongóinak is, akik bibliává, katekizmussá merevítik, ahelyett, hogy tévedéseiből tanulnának, legalább annyira, mint ő maga utolsó szakaszában.

Említettem egy korábbi bejegyzésemben, hogy Németh G. Béla tanulmányait olvasom. Rákérdezhetne bárki, hogy miért. Én magam is rákérdeztem magam előtt.

Biztos azért, mert mi, magyarok már eleve mindent tudunk.

Már napok óta gondolkodom Tóta W. Árpádnak a hvg.hu portálon megjelent írásán a magyarországi sajtóviszonyokról. A szöveg annak apropóján íródott, hogy Dudás Gergely, az Index egykori főszerkesztőjének kísérlete, hogy egy tisztán az olvasók által fönntartott újságot hozzon létre, dugába dőlt.

Nincs már olyan történeti esemény vagy személy, ami, vagy aki minden magyar számára ugyanazt jelentené.

Fölöttébb érdekes interjúra bukkantam a pestisracok.hu oldalon. (Nem, nem vagyok rendszeres olvasója a "Pesti Srácoknak"; a mandiner.hu oldalon szoktak mindenféle cikket szemlézni, és ott akadtam rá a beszélgetésre.)

Az interjú Farkas Attila Mártonnal készült, aki —mint olvasom a Wikipédián — egyiptológus, kulturális antropológus, publicista. Leginkább, azt hiszem, azt kell vagy lehet tudni róla, hogy a magyarországi értelmiségiek azon (meglehetősen szűk) csoportjába tartozik, akik nem sorolhatók be sem a "balliberális", sem a "jobboldali" jelzőkkel fémjelzett véleményformálók közé; nyilván mert mindkét oldali emberek gondolkodásában túl sok elfogadhatatlan elemet talált, így igyekszik függetlenedni tőlük. (Ez a törekvés egyébként fölöttébb méltánylandó, és alighanem az egyetlen helyes út, amelyet egy közéletről komolyan gondolkodó ember választhat.)

S teszik ezt a szellemi világban elfogadhatatlan öntelt, naiv magabiztossággal.

Próbálok visszalépdelni a betegségből a valóságba, és ismét rávetni magam annak sokszínű burjánzására. Ismét megnyitogatom a hírportálokat, ismét igyekszem tájékozódni róla, hogy mi történik a nagyvilágban. Ismét úgy működöm, mint akit minden érdekel, és legszívesebben befalná az egész világot.