Itt, ha tiszta időben, nyári éjszakán az égre néz az ember, látja a csillagokat.

Nagy örömömre komoly társalgás alakult ki az előző írásom alatt. 54 hozzászólás érkezett, és a túlnyomó többségük a szöveg figyelmes elolvasásáról tanúskodott. Kurziválnom kell a kifejezést, mert az ilyesmi manapság ritka. Belemélyedni egy irományba, mely nem csupán egyetlen mondatból áll: erre se időnk, se energiánk. Sokkal jellemzőbb, hogy hívószavak alapján kategorizálunk. Van a "bölcsész", a "technokrata", a "balos", a "jobbos". Sőt már ez is kifinomult kategorizálás. Sokak fejében már csak a "fideszbirka" és a "libsibolsi" létezik. Ezen két kategórián túl a világunkról való gondolatoknak helyük nincs, következésképp mindegyiket ezen kettő valamelyikébe kell beszorítani. Mármint általában. Hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hajlandó (és hajlamos) olvasni.

A másik előnye a sok kommentnek, hogy én magam is kaptam bennük olvasnivalót. Changemynamekukac nevű vitatársam például egy roppant izgalmas újságcikket osztott meg velem (és mindenkivel, aki megnyitotta a hozzászólásokat). Ez az újságcikk az Alföldön élő holland családokról szól. Egészen pontosan egy Csemőn élő holland közösségről. Igen, vannak hollandok, akiknek jobb itt, Magyarországon, mint Hollandiában, tökéletes bizonyságaként annak a felszabadító felismerésnek, hogy a világ dolgai viszonylagosak. Számomra a cikk legérdekesebb részei azok, ahol holland szemmel látjuk a magyarokat. A fénypont pedig ez a mondat, mely olyan szép, mint egy költemény:

Itt, ha tiszta időben, nyári éjszakán az égre néz az ember, látja a csillagokat.

Igen, ez volt az a mondat, mely tényleg elgondolkodtatott arról, hogy mi érték, és mi nem az. Hogy tulajdonképpen miért él az ember, mi a célja a pénzkeresésnek, a küzdésnek, a lehetőségek tágításának, a szabadságnak. Hogy mit jelent az a fogalom, hogy "jó élet", és mit az, hogy "boldogság".

Miért ne lehetne valaki számára az a legfontosabb életcél, hogy lássa a csillagokat?

Hallom magamban az ellenérveket, a materialista emberek örök ellenérveit. Hogy tudniillik neki könnyű. Neki van pénze, ő nyugodtan bámulhatja a csillagokat, de mi itt meggebedünk a sok munkától éhbérért. Majd ha teljesül ez meg az, akkor majd mi is nyugodtan bámulni fogjuk a csillagokat. Az olvasottabb fajta materialista ilyenkor szokta megemlíteni a Maslow-piramist is.

Nekem ezek az ellenérvek mindig hamisan csengtek a fülemben. Meg is mondom, miért. Azért, mert a materialista, ha össze is gyűjtötte már az anyagi biztonságához szükséges feltételeket, akkor sem nézi meg a csillagokat. Ezt honnan tudom? Onnan, hogy a csillagok látványa ingyenes. Tiszta éjszakán bárki fölpillanthat rájuk. Egy materialista azonban sohasem pillant föl a csillagokra. Különben nem volna materialista.

A csillagok azt fejezik ki (mindig is azt fejezték ki), hogy törpék vagyunk. Sőt: porszemek vagyunk. Alighogy megpróbáljuk magunk elé képzelni azokat az irdatlan távolságokat, amelyek elválasztják őket tőlünk, a milliószor millió kilométereket, kénytelenek leszünk belegondolni egész valóságunk kicsinységébe. A Föld még a mi saját naprendszerünkben is egy aránylag jelentéktelen bolygó, és hát mennyi, de mennyi naprendszer van, milyen hatalmas nagy a világ. És ezen az apró Földön vannak olyan izgága porszemek, akik azt hiszik, hogy befolyásolnak valamit, ha pár mikrométerrel arrébb költöznek. Milyen nevetséges rátartiság.

Olvassuk tovább, mit mond holland barátunk:

Amikor ezt újra meg újra átélem, még véletlenül sem érdekel, ígéretével ellentétben mikor ér ide Holnap Zsolti, vagy hogy a hivatalban hatszáz pecsétet kell szereznem olyan ügyekben is, amelyek nagyjából tíz perc alatt elintézhetők lennének.

Csodálatos bölcsesség. Csodálatos, hogy léteznek ilyen emberek.

De be kell látnunk, hogy kevesen vannak. És talán nem véletlen, hogy Hollandiából kell jönnie valakinek, hogy ilyen mondatokat kimondjon.

Hollandiában sokkal-sokkal fejlettebb minden, az az ország jóval előrehaladottabb állapotában van a civilizációnak. Éppen ezért talán jobban látható onnan az is, hogy a növekedés őrülete, melyre egész értékrendünk épül, valóban őrület. Akármerre nézünk, minden a növekedésről, a gazdagodásról, a profitról, a nyereségről, a jólétről szól. Mindenkinek ez a célja, ezért költöznek az emberek Hollandiába. De hol van ennek a növekedésnek a vége? A célja? A több után még többet kívánunk. Aki eljutott egy bizonyos színvonalra, előbb-utóbb  természetesnek fogja venni, megunja, és még többet akar. Olyan nincs, hogy valaki megálljon a vágyai teljesülése közben. (Hiszen akkor már eleve megállt volna.) Olyan van csak, hogy valaki szétnéz közben, és rádöbben, hogy üres értékeket hajszol. És fogja magát, és elköltözik egy Isten háta mögötti magyar faluba, hogy lássa végre a csillagokat.

Minta nekem ez a holland nő? Követném? Mennék én is egy kevésbé civilizált helyre, mondjuk Afrikába, lakni? Nyilván nem követném, hiszen ő az ő életét éli, én meg a sajátomat. Nekem ő nem minta, hanem példa. Annak példája, hogy az értékrendek különböznek, és arra int, hogy ne higgyek senkinek, aki általános életvezetési tanácsokat próbál rám kényszeríteni (hívják akár Coelhónak, akár Maslow-nak az illetőt).

Meg még valamire int. Arra, hogy nézzek föl többször az égre. Bármi bajom van, amit nagynak képzelek, azonnal kicsinnyé válik, ha ráérzek a helyemre a világmindenségben.