S teszik ezt a szellemi világban elfogadhatatlan öntelt, naiv magabiztossággal.
Próbálok visszalépdelni a betegségből a valóságba, és ismét rávetni magam annak sokszínű burjánzására. Ismét megnyitogatom a hírportálokat, ismét igyekszem tájékozódni róla, hogy mi történik a nagyvilágban. Ismét úgy működöm, mint akit minden érdekel, és legszívesebben befalná az egész világot.
Olvasok is. Igaz, ezt a betegség idején is megtettem, de kevésbé lelkesen, szinte csak a betűket követve, nem a betűk szellemét. Olyan ez, mint az étvágytalan étkezés. Lehet enni étvágytalanul is, de nem ugyanaz az élmény; nem érzi az ember az ízeket, szóval a lényeget.
Most Németh G. Béla tanulmányait olvasom. Igazából az a célom, hogy föltérképezzem az életművét. Németh G. Béla 1925-ben született és 2008-ban halt meg, pályája nagy része (és igazán jelentős része) a késő Kádár-korra esik, a hetvenes, nyolcvanas évekre. Azoknak az évtizedeknek volt az egyik legjelentékenyebb, legnagyobb hatású és legeredetibb irodalomtörténésze. Eredetisége egyfajta rendszerellenesség is volt; a vulgármarxista (irodalom)történészek korszakában ő bátran és öntörvényű módon nyúlt vissza a nagy "polgári" filozófusok (Kant, Nietzsche, Heidegger stb.) munkásságához, és a magyar irodalmat ezen háttér előtt értelmezte. Egyáltalán: a magyar szerzőket világirodalmi kontextusba helyezte, arra igyekezett (szinte minden írásában) rámutatni, hogy mi az a magyar irodalomban, ami nemzetközi mércével, a legmagasabb mércével mérve is kiemelkedően színvonalas. Ezzel a magyar művelődéstörténet aránylag sötét évtizedeiben kultúránk legjobb hagyományait követte és éltette.
Akadémiai székfoglalóját Babits Mihályról írta, egészen pontosan Az európai irodalom története című könyv eszmei, bölcseleti hátteréről. Babits e szerint kettős módon állt a felvilágosodáshoz. Egyrészt természetesen maga is a XVIII. századi enciklopédisták gyermeke volt, hitt a haladásban, az emberiség civilizálódásában, mindenekelőtt pedig a Goethe-i humanizmusban, a "világirodalom" eszmeiségében, abban, hogy ami igazán lényeges, az mindenki számára fontos, és osztály vagy faji alapon nem ildomos az embereket szétválasztani. Babits ugyanakkor katolikus is volt, mégpedig vállaltan és hangsúlyosan az. Így a XVIII. és XIX. századi eszmeáramlatok antiklerikalizmusával, vallásellenességével szembekerült. Alapja ennek Szent Ágoston filozófiája volt, aki az egész Európai irodalom története egyik legtöbbet hivatkozott és legmélyebben elemzett szerzője.
Babits fő problémája a felvilágosodás szerzőivel az volt, hogy ők az embert "pusztán gépszerű biológiai agyműködéssé" egyszerűsítik, azaz elfelejtik, hogy az ember ennél több: sorsát irracionális erők is befolyásolják, sőt meghatározzák. Lényegében ez maga a romantika felfogása volna, ha Babits nem éppen Ágostonhoz nyúlna vissza, és későbbi munkásságában nem éppen olyan hevesen támadná az észellenes mozgalmakat, veszedelmes világnézetnek nevezve őket, mint az ész túlbecsülőit. Hiszen a baj éppen a túlbecsüléssel, az önhittel van, a dialógus tagadásával. Amikor az észre redukáló felfogás semmibe veszi az ember mindig egyszeri lelki-szellemi berendezkedését (tehát az egyéniség létjogát), a fő baj akkor is az önhit vele. Ahogy Németh G. Béla írja:
S teszik ezt a szellemi világban elfogadhatatlan öntelt, naiv magabiztossággal.
Tehát nem is az állítás maga, a képviselt igazság vagy nézetrendszer az, ami elfogadhatatlan. Hanem az öntelt és naiv magabiztosság, amellyel megjelenik előttünk.
Aki ma is hajlandó vitatkozni és társalogni végső kérdésekről, azt alighanem meg fogja lepni, hogy ez a probléma ma is éppen olyan aktuális, mint száz éve volt. A racionalitás (minden ellenkező értelmű történést ignorálva) ma is éppen olyan magabiztosan nyomja el az ember értelmetlennek ítélt késztetéseinek egzisztenciális érveit, mint annak idején. Még ma is sokan hiszik (és sokan bizony öntelt, naiv magabiztossággal), hogy a probléma az emberekkel a túl kevés ész, és nem az, hogy az esztelenségeinket nem tudjuk kreatív erőkké formálni, alkotó módon használni.
Az önteltet talán értjük is. Aki okos, az általában el van telve magával. Az okosság hiányában valamilyen alapvető emberi hiányt lát, értékvesztést. De miért naiv? Nem úgy gondolnánk, hogy aki magát az észre bízza, az éppen azért teszi ezt, mert mindent körbejár, mindenben kételkedik, mindent kérdőre von?
A rációhívőknek általában van egy alapvető, mindent felülíró előítéletük, ez pedig az, hogy önmaguk mentesíteni tudják magukat az előítéletektől. Úgy képzelik, hogy ez pusztán elhatározás kérdése.
Pedig semmi sem nagyobb előítélet annál, mint hogy valaki képesnek érzi magát kilépni a történelemből. Aki tagadja saját testi, lelki, szellemi és egyéb meghatározottságait, azt, hogy önmaga is szükségképpen egy bizonyos szellemi közeg terméke, és gondolatai ebből a közegből táplálkoznak, az valójában éppen olyan naiv, mint az, aki szerint a Föld voltaképpen lapos, hiszen olyannak látszik. Semmi sem veszedelmesebb a szellemre nézve (de úgy is mondhatnám: semmi sem szellemellenesebb), mint annak hite, hogy kiléphetünk önmagunk történeti szituáltságából. Ez is az oka, hogy a szellem embere sohasem ítélkezik (mert nem ítélkezhet) naivan más korok és kultúrák embereiről, gondolatairól. Mindig előbb az adott szituáltságot, történelmi, kulturális éghajlatot igyekszik megérteni; és ha esetleg nem tudja megérteni, akkor sem ítélkezik, legfeljebb az érdeklődését vonja meg tőle.
Azt hiszem, Babitsot és Németh G. Bélát érdemes ma is olvasni, akkor is, ha alapvetően nem régi korok irodalma izgat minket. A problémáikon nem vagyunk túl. A szellem elárulása az önhittség által ma is folyik, legfeljebb kicsit más módon, más technikai környezetben, más előítéletekkel és más következményekkel, mint száz éve. Érdemes figyelni és elemezni minden olyan mondatot, amelyikben önhitt magabiztosság tárulkozik föl, szóval amelyik a maga létmódját nem egy párbeszéd nyitottságában képzeli el. És menekülni az ilyen mondatoktól, az ilyen világképektől, akár önmagunkhoz, akár régebbi szerzőkhöz, akár azokhoz a jelenkori jó emberekhez, akikre inkább a kérdezés és a kétely a jellemző, mint az egyoldalúság.
