One of the problems that a lot of people like myself — we have very high levels of intelligence, but we’re not necessarily such believers.

Bevallom, hogy engem csak az olyan kérdések érdekelnek, amelyekre nem ismerem a választ.

Gyakran szóba esik újabban a Karakter blog szerkesztése közben az olvasottság kérdése. Hogy hányan kattintanak a posztokra, mennyi olvasót sikerült odavonzani.

E beszélgetések közben világosodott meg számomra, hogy engem ez eddig mennyire nem érdekelt. Tíz éve írok különféle blogbejegyzéseket. Bizonyos, hogy már több mint ötszáz posztot megírtam (ez több ezernyi kinyomtatott oldal lenne, ha kiadnák), az írásaim egy része (de mindenesetre több tucat) kint volt különböző országos elérhetőségű lapok címlapján. Ez azt jelentette, hogy bizonyos írásokra több ezren, más írásokra több tízezren kattintottak rá. Sajnos az előző blogom adminjába nem tudok belépni (elfelejtettem a jelszóm), így nem tudom megnézni az olvasottsági statisztikákat. De múltkor, hogy valaminek utána akartam keresni, megdöbbenve láttam az oldal jobb fölső sarkába kirakott szem mellett, hogy milyen sokan látták már például A tíz legkiakasztóbb helyesírási hiba a világhálón című írásomat. Jelenlegi állás szerint 78.851-en. (Összehasonlításképpen: e blog írásaira általában 100 körüli számban kattintanak.) Miért nem érdekelt engem ez eddig?

Egyáltalán: mi érdekelt eddig, ha nem ez?

Nem azért írok, hogy minél többen elolvassák, amit írok?

Ha belepillantok a lelkembe, azt találom, hogy engem sohasem a kattintásszámok érdekeltek, amióta blogolok. Hanem a kommentek. A kommenteket mindig számon tartottam. Egy-egy írás "sikerességét" annak alapján ítéltem meg, hogy mennyi (és milyen) komment érkezett rá. Szerencsére (vagy hála Istennek?) ebben a pontilyen blogon soha nem volt hiány. És a Mondatainkkal sem vagyok elégedetlen, szépen lassan kezd kialakulni a kommentközösség, többnyire olyan hozzászólások érkeznek egy-egy íráshoz, amelyek tényleg hozzátesznek a szöveghez, akár úgy, hogy kiegészítenek (esetleg cáfolnak) egy-egy elhamarkodott részállítást, akár úgy, hogy továbbfűzik a gondolatmenetet, és egyéni ötletekkel bontakoztatják tovább. Hálás vagyok a kommentelőknek. Engem blogolás közben csakis ez érdekelt. Beszélgetni akartam emberekkel. Éppen ezért az indexcímlapos szerepléseimről fölöttébb vegyes benyomásaim vannak. Sok olyan kommentelő érkezik ugyanis ilyenkor, aki nem beszélgetni akar, hanem "trollkodni", kiönteni frusztrációit, belerúgni a posztolóba, vagy egyszerűen csak terepet találni a mániáinak. Nagy tisztelet a kivételeknek.

Térjünk azonban vissza az alapkérdéshez: miért fontos az a szám ott a jobb fölső sarokban?

Mint mondom, annak, aki beszélgetni akar, és virtuális társaságra vágyik (mint én), annak nem különösebben fontos. Annak az észrevételek a fontosak, és ha van 10.000 kattintás, de nincs egy komment sem, az neki rosszabb, mint ha csak 100 kattintás van, de tucatnyi komment mellé.

A blogolás azonban nem csupán szórakozás: üzlet is. Na nem nekem, de például az Index kiadójának feltétlenül. A kattintásokért a reklámozók pénzt fizetnek. Világunkat pedig a piac törvényei igazgatják. Én is csak azért tudok itt ingyen blogolni, azért tud az Index az ilyesféle önkifejezésnek terepet biztosítani, mert vannak hirdetők, akik viszont nagyon is figyelik azokat a kattintásszámokat. Érdekelhet engem például a költészet, és írhatok róla akár egyébként kiváló posztokat is — ha a blog.hu közösségét ez nem érdekli, akkor az bizony nettó veszteség a hirdetőknek.

Érti már olvasóm, hova akarok kilyukadni?

A piac másképpen árazza be egy termék sikerességét, mint az egyén. Mondhatom, hogy engem nem érdekel a termelés világa, de ez ostobaság volna, hiszen nyilván szükségem van ruhákra, tárgyakra, számítógépre, villanyáramra, fűtésre, meg egy csomó olyasmire, amit a termelés világa biztosít számomra.

Fűzzük azonban tovább következetesen ezt a gondolatmenetet. A piac törvényeihez való alkalmazkodás mértéke mutatja meg végső soron, hogy ki mennyire érti a világot. A jó üzletember az, aki igazán érti az emberek igényeit. Hiszen ha nem értené, nem tudná igényeiket kielégíteni. És ha van üzletember, amelyik számára igazán lényegbevágó, hogy az embereknek milyen spirituális igényeik vannak, akkor az nem is más, mint a politikus. Ő az, akinek igazán értenie kell, hogy mitől döglik a légy. Korunk legfontosabb politikai üzletembere pedig, aki olyan terméket tudott kínálni, amelyért vásárlói talán mindenki másnál nagyobb hatalmat adtak a kezébe, az nem is lehet más, mint a világ legnagyobb szuperhatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak az elnöke, Donald Trump.

Nem lehet csodálkozni rajta, hogy Trump magát rendkívül okosnak tartja. Ez egyebek között a héten elhangzott egyik mondatából is kiderül, mely egy Washington Postnak adott interjújában hangzott el:

One of the problems that a lot of people like myself — we have very high levels of intelligence, but we’re not necessarily such believers.

A klímaváltozás kapcsán is az a probléma Trump szerint, hogy bizonyos emberek igen intelligensek (mint például ő), de nem szükségszerűen hisznek el mindent.

Trump gondolata, hogy ő okosabb, mint a sok száz tudós, aki úgymond "hisz" a klímaváltozásban, teljesen megalapozott. Milyen hatalma van egy tudósnak? Mit tud eladni egy tudós? Mennyire ismeri az emberek igényeit? Hányan olvassák el a tudományos publikációkat? A piac kegyetlen törvényei szerint a tudósok fölöttébb lúzer emberek, igazából egymásnak írogatnak, fogalmuk sincs arról, hogy miből hogyan lehet pénzt csinálni.

Nagy tévedés volna azt hinni, hogy a Trump-jelenség nem szükségszerűen következik a médiakapitalizmus világából, értékrendjéből. Hogy itt tehát valamiféle anomáliáról lenne szó, egy érthetetlen őrültségről, amit négy év múlva már úgy el is felejtünk, mintha sose létezett volna.

Nem. Egy olyan világban, amely a kínálat-kereslet törvényeire épül, nem tehetünk szemrehányást senkinek, aki azt kínálja föl, amire van kereslet. És semmi okunk csodálkozni azon, hogy aki ebben a játszmában sikeres tud lenni, az magát rendkívül okosnak is tartja. Miért ne tartaná annak? Okosnak végülis általában azokat szoktuk nevezni, akik megértik, hogy a dolgok miként működnek. Nem igaz?

Intuitív módon persze alighanem valamennyien érezzük, hogy itt valami nem stimmel. Hogy kell legyen valamilyen egyéb mércéje is okosságnak, igazságnak, bölcsességnek. Remélem, hogy jogosultan beszélek többesszámban. Hogy olvasóm is érez valami ilyet.

És ne jöjjünk IQ-tesztekkel és hasonlókkal: félrevisznek. Nem az IQ-tesztekkel mérhető intelligencia a lényeges itt, hanem a bölcsesség. Trump nem bölcs. Egy bölcs ember nem twittelget hetvenévesen úgy, mint egy kamasz fiú kényszeresen bizonygatva, hogy az ő gombja a nagyobb, és az ő apukája az erősebb. Egy bölcs ember előbb utánanéz pár adatnak a klímaváltozásról, elolvas néhány tanulmányt róla, és csak aztán twittelget, ha twittelget. (Bár fölmerül a kérdés, hogy egy bölcs ember twittelget-e egyáltalán.)

De hogyan határoznánk meg azt, hogy ki a bölcs, ha elfogadjuk, hogy a termelés törvényei mindannyiunkra vonatkoznak? Vagy mégiscsak létezne egy világ, amely mintegy a termelés közegén kívül lebeg, és ahol merőben más szabályok érvényesülnek, mint amelyek a kereslet-kínálatra vonatkoztathatók? És ha ebben hiszünk is, hogyan tudnánk például Donald Trumpot, korunk talán legsikeresebb emberét meggyőzni arról, hogy higgyen nekünk?