Tulajdonképpen a magyar társadalmat megfosztották a megbocsátás gesztusától is.
Téma volt a minap németórán az egyik tanítványommal az újraegyesítés, a berlini fal leomlása, szóval mindaz, amit a németek nemes egyszerűséggel csak úgy neveznek: Wende. Azaz fordulat. A folyamat betetőzése 1990. október 3. volt, amikor hivatalosan is (újra)egyesült a két Németország; de a legkatartikusabb napja minden kétséget kizáróan 1989. november 9-e. Ekkor nyílt meg a határ, ekkor omlott le a berlini fal. Azokat a napokat soha nem felejti el, aki átélte.
Éppen erre gondoltam, amikor eszembe jutott, hogy például a tanítványom, noha már felnőtt, nem is élhette át azokat a napokat. Azt az évet. Nyolcvankilencet. Valósággal megsajnáltam. Soha azóta nem volt olyan évünk. Olyan boldog, reménykeltő, tiszta és megtisztító, bizalommal, örömmel, szabadsággal teli év. Az egész egy hatalmas flow volt. Sorra dőltek le a tabuk, a hazugságok, összeomlott egy diktatúra, illetve nem is egy, összeomlott körülöttünk sok-sok borzalmas diktatúra, és fogalmunk se volt, hogy mi jön ezután. Csak azt éreztük, hogy szabadok vagyunk, újra szabad gondolkodni, érezni, lélegezni. Ki lehet menni az utcára, lehet beszélni mindenről, lehet kérdezni, lehet vitatkozni, egyszóval: lehet élni. Mindenki barátunk volt, mindenki egyet akart. Furcsa módon a vitatkozás szabadságának eredménye egy mély egyetértés volt: egy jobb, boldogabb, szabadabb világot szeretnénk. Jó, részletkérdésekben nem értünk egyet, de a lényegben igen. És ez a lényeg.
Iszonyatos volt ez után a boldog év után a '90-es évek kiábrándulása. A szabadságnak hamar vége lett, és felváltotta egy olyan fokú és mélységű gyűlölködés, frusztráció, bizalomvesztés, amit korábban el se tudtunk volna képzelni. Az emberek, akikkel addig egyetértettünk, egyszer csak átváltoztak kommunistákká és fasisztákká, akik az életünkre törnek. Azóta se gyógyultunk ki (mi, magyarok) az akkor kapott sebekből. Még mindig éget, ha csak rágondolunk is. Hogy történhetett mindez? Hogyan omlott össze hónapok alatt '89 boldogsága?
Ezen gondolkodtam, amikor találtam a Mandineren egy interjút Szerencsés Károly történésszel. És a sok bölcs mondata között volt egy, amelyik nem is bírt kimenni a fejemből azóta sem. Az ügynöklisták nyilvánosságra hozásának rendszerváltáskori (milyen jellemző, hogy nekünk csak ez a szó maradt; fordulatról szó sem lehetett) eltussolása kapcsán mondta, és így hangzott:
Tulajdonképpen a magyar társadalmat megfosztották a megbocsátás gesztusától is.
Úgy érzem, rátapintott a lényegre.
A megbocsátás szó jelentésével kezdem az értelmezést.
Nem tudom már, ki mondta nekem, vagy hol olvastam, de volt egy pillanat, amikor megvilágosodott előttem egy persze már ősidők óta bennem élő sejtelem: aki őszintén bocsánatot kér tőlünk, annak azonnal meg kell bocsátanunk, és utána úgy tenni vele, mintha soha semmit nem vétkezett volna ellenünk. Ez a bocsánatkérés és a megbocsátás lényege. A német nyelv ebben világosabb (azaz könnyen lehet, hogy németül olvastam az erről szóló eszmefuttatást): megbocsátani németül entschuldigen. Schuld annyit tesz: adósság. Adósságot is jelent és vétket is. Az ent egy fosztóképző. Aki entschuldigt valakit, az megfosztja őt az adósságától. Rendezik a tartozást. A megbocsátás kapcsán ennyi a lényeges. Az őszinte bocsánatkérés, és ennek elfogadása. Lényegtelen, hogy mekkora volt a bűn. Jóvátenni már úgysem lehet, ami egyszer tönkrement. Semmit nem nyerünk vele, ha a vétkezőt folyton figyelmeztetjük vétkére. Kezdjünk új lapot, új életet.
Nos, pontosan ez nem történt meg az úgynevezett rendszerváltáskor. Ez az oka, hogy Magyarország azóta is képtelen új életet elkezdeni. Elmaradt a megbocsátás, de ez nem a társadalom hibája. Ugyanis elmaradt a bocsánatkérés is. Megbocsátani pedig csak annak lehet, aki bocsánatot kér. Azok, akik vétkeztek a magyar társadalom ellen, sohasem kértek érte bocsánatot.
De vajon miért nem?
A bocsánatkérés és a tiszta beszéd legalapvetőbb feltétele, hogy az ember ne féljen a büntetéstől. Ha valaki arra számít, hogy bocsánatkérése esetén azt nem elfogadni fogják, hanem meghurcolják őt ország-világ előtt, börtönbe csukják, felakasztják, népbíróság elé állítják, akkor kevesebb hajlandóságot mutat majd a bocsánatkérésre. Azt hiszem, azok, akiknek bocsánatot kellett volna kérniük, egyszerűen féltek.
Sietek leszögezni, hogy a '89-es magyar társadalomtól nem félhettek. A légkört béke, egyetértés, barátság uralta, szó sem volt vérben forgó szemekről, méregről, agresszióról. Ha létrejött volna egy úgynevezett "lusztrációs" törvény, és nyilvánosságra került volna az ügynökök neve, nem lett volna semmi súlyos retorzió, és biztosan nem folyt volna vér. Aki akkor őszintén kiállt volna a társadalom elé, és elmondja, hogy nagyot vétkezett a társadalom ellen, és bocsánatot kér; mindenki megbocsátott volna. Képviselőnek persze nem választják meg (a törvény miatt), de ez csak jogi kérdés lett volna, mérgező hatása a dolognak társadalmi szinten nem lett volna.
Hát akkor kitől féltek? Természetesen önmaguktól. A torzkép, amit alkottak a világról, saját elmeszüleményük volt. A vagyont is ezért kellett átmenteni. Féltek a szabadságtól, vagyis attól tartottak, hogy sportszerű versenyben soha nem lett volna vagyonuk. A szabadságtól az fél, aki önmagától fél. Belenevelték magukba, hogy igazságos és szabad társadalom nem is létezhet. Hogy a szavak nem azt jelentik, amit jelentenek. Hogy a pohárba soha nem lehet teljesen tiszta vizet önteni. Hogy megbocsátás nem létezik. Hogy Jézus nem is élt.
Pedig Jézus is élt, és megbocsátás is létezik, méghozzá teljes és feltétlen megbocsátás is. Nem a társadalom volt romlott; aki élt '89-ben, tudja, hogy a társadalom nem volt romlott, és bármikor kész lett volna újjáépülni a szörnyű betegségből, amit szocializmusnak neveztek el. De megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér. Ha ez elmarad, a társadalom végig egy szörnyű bűn ideiglenességében fog vergődni, és nem tud kiszabadulni belőle. Mindez persze annak a legrosszabb, aki elkövette a vétket. De annak is nagyon rossz, aki ellen elkövették. A megbocsátás nélküli állapot kínos, zűrzavaros, frusztráló, kellemetlen, nyomasztó, megterhelő, megbetegítő. Szóval éppen olyan, amilyen az ország elmúlt 27 éve volt.
Lehet ma még tenni ennek feloldásáért? Egyetértek Szerencséssel, ez a hajó már elment. Az ügynöklisták elkallódtak, nagyon sokan már meghaltak, és már igény sincs a társadalomban, hogy fölmelegítsünk olyan ügyeket, melyek tisztázásának megvolt a maga ideje. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne még tenni egy jobb, szabadabb, boldogabb országért. Az esély mindig adott; éppen ebben áll a megbocsátás hatalmas adománya: az életet mindig újra lehet kezdeni.
Egy feltétele azonban van ennek az újrakezdésnek. Ez a feltétel nagyon egyszerű. Vissza kell adni a szavak értékét. Meg kell érteni, hogy mit jelent az: bocsánatot kérni, és mit az: megbocsátani. Ha úgy tetszik, fordulatra van szükség a gondolkodásunkban. Nyelvi fordulatra. Talán úgy tetszik, sosem álltunk ettől távolabb (közéletünket és közbeszédünket talán még soha nem uralta el ennyire a saját vétek tagadásának ördögi retorikája), de esetleg éppen ez ébresztheti föl a reményt, hogy épp a tőle való távolság sodor közel hozzá.
