Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Mármint olasz szemszögből

2017. november 14. - Csöncsön

Elég lehangoló képek ezek, mármint olasz szemszögből.

Gyerekkoromban sportriporter szerettem volna lenni. Mármint azon kívül (előtt és után), hogy orvos, író vagy tanár. Most, hogy fölnőttem, úgy érzem, vagyok mindez együtt, és közben egyik sem. De ez logikus is, ha arra gondolok, hogy miért szerettem volna orvos lenni, miért író, miért tanár, és miért sportriporter.

Orvos mindenekelőtt azért, mert világéletemben érdekelt, hogy mi van az ember bőre alatt; mi van belül. És hogy ami elromlott az emberi testben, az miért romlott el. Ma egy kicsit orvos is vagyok, mert folyamatosan vizsgálom az emberek belsejét, és igyekszem segíteni mindenkinek, aki megkér rá.

Író azért szerettem volna lenni, mert lenyűgözött az, ahogyan egy író a szenvedélyeket kezeli. Az, hogy fölöttük áll. Hogy teljesen hideg fejjel képes látni mindent, hogy sohasem érzékenykedik. Hogy minden előítéletről látja, hogy előítélet, és semmi (de tényleg semmi) sem szent előtte. Ezt a szemléletet máig őrzöm magamban.

Tanár azért szerettem volna lenni, mert mindig érdekelt a tanulás. Ahogyan vadonatúj ismeretekre teszünk szert. Úgy képzeltem, hogy egy tanár ezt az élményt nap mint nap újra átéli. És íme, tanár is lettem, és folyamatosan keresem az új felfedezés élményszerűségét, és boldoggá tesz minden új szó, amit megtaníthatok.

De miért vonzott a sportkommentátor szerepe? Azt hiszem, azért, mert a sportkommentátor folyamatosan beszél.

Aki ismer engem, most bizonyára megdöbben. Rám igazán nem jellemző, hogy be nem állna a szám. Inkább hallgatni szoktam, és figyelni, ahogyan mások beszélnek. Ez azonban csak a felszín. A valóság az, hogy én folyamatosan mindent kommentálok. Már gyerekkoromban így volt ez. Ha lementünk focizni, a meccseket rendre közvetítettem magamban. Néhányan ezért azt hitték, hogy bolond vagyok. Mihelyt ez kiderült számomra, elkezdtem inkább magamban közvetíteni, mint hangosan. De a kommentálás folyamatos volt. Ma is az.

Ez az oka, hogy engem, ha futballmeccset nézek, szinte csak háttérként érdekel maga a mérkőzés. Sokkal izgalmasabb a kommentár. Nem is értettem sohasem azokat, akik lehalkítják a tévét, vagy akik valamilyen általuk nem ismert nyelvű kommentárra kapcsolnak, vagy akik háttérben nézik a meccseket, vagy akik beszélgetnek közben valami másról, és elmulasztják az irodalmi élményt. Mintha valaki zenehallgatás közben betapasztaná a fülét.

Igaz, hogy a legtöbb kommentátor korántsem fogja fel művészetként a tevékenységét, és nagyon sok az igénytelen, modoros, közhelyes, még több az ostoba és idegesítő riporter. De ők is érdekesek. Ők azért, mert megmutatják, hogy hogyan ne közvetítsünk. Amolyan állatorvosi lovak ők, akik fölvonultatják egy-egy meccs kommentálásának összes lehetséges gyermekbetegségét. (És máris kibújhat belőlem az orvos is, meg a tanár is.)

A jó kommentátorok közül nekem Fülöp László a kedvencem. Azt mondta róla valaki egy fórumon, hogy öt percet sem készül a közvetítéseire. Ezt egyrészt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom; másrészt a közvetítésein egyáltalán nem érződik semmilyen felkészületlenség. Miért? Mert rendelkezik egy sportkommentátorok között különösen ritka adománnyal: van ízlése. Meg egy másikkal: tud magyarul.

Nem is kell ismertetni egy-egy klub utolsó negyven évének összes eredményét, nem kell érdektelen statisztikákkal és még érdektelenebb bulvárszennyel nyakon önteni szegény hallgató elméjét. A kommentátor feladata mindössze annyi, hogy beszéljen. Méghozzá a meccsről. Arról, ami látható. Nem arról, amit látni szeretne, és nem arról, amit a lelki szemei előtt lát. Csak nagyon kevesen képesek erre. Fülöp igen.

Tegnap ő közvetítette az olasz-svéd világbajnoki pótselejtezőt. Ennek hátteréről tudni kell, hogy Olaszország egyetlen kivétellel még sohasem mulasztott futball-világbajnokságot. Olaszország, Németország és Brazília az a három ország, amelynek csapata nélkül jóformán elképzelhetetlen egy focivébé. Ez a három ország egyben három markánsan eltérő stílust is képvisel. Röviden szólva Németország képviseli a küzdést, a soha-nem-feladást, a mentális erőt, Brazília a játékosságot, a cseleket és a támadófocit, Olaszország pedig az észt, a taktikusságot, a védekező futballt. Ha ezek közül az egyik is hiányzik (soha nem hiányzik), az olyan, mintha egy háromlábú szék egyik lábát fűrészelnék le.

Márpedig az olaszok tegnap este elbukták a pótselejtezőt.

Fülöp az olaszoknak szurkolt. Erről tennem kell egy kis kitérőt.

Természetesen egy kommentátor elvileg nem szurkolhat senkinek. Mindig vannak a nézők között olyanok, akiket sérthetne a kommentátor elfogultsága. Tegnap is biztosan sokan voltak, akik a svédeknek drukkoltak. Mégis, minden kommentátor minden meccsen szurkol valamelyik csapatnak. Nyilván nem tudatosan, és biztos, hogy mindegyik le is tagadná, ha meggyanúsítanánk ilyesmivel. Könnyen lehet, hogy ők maguk sem tudnak róla. Aki azonban már több ezer közvetítést látott, egy pillanat alatt meg tudja mondani, hogy egy kommentátor melyik csapattal rokonszenvez inkább. Sőt tovább megyek: ha egy kommentátoron egyáltalán nem lehet érezni semmiféle elfogultságot, akkor az a közvetítés bizonyosan csapnivaló. Hajdú B. például, aki hosszú éveken át kimagaslóan a legjobb sportkommentátor volt, így közvetíti a német másodosztályú bajnokikat; minden szaván érződik, hogy unja az egészet, és fogalma sincs, hogy egy Ingolstadt-Braunschweig meccsen éppen kivel rokonszenvezzen. Nem is az elfogultság a baj, hanem ha valaki meg sem próbálja palástolni.

Fülöp van annyira intelligens, hogy az elfogultsága ne legyen idegesítő. És ezt nem csak azért mondom, mert tegnap én is az olaszoknak drukkoltam. Fülöp közvetítette a spanyol-olasz selejtezőket is, ahol én viszont a spanyolok mellett voltam. Mégse volt idegesítő Fülöp olaszok melletti elfogultsága, mert intelligensen közvetítette ezt az elfogultságot.

Tegnap is így volt. De a meccs végén, amikor eldőlt az olaszok sorsa, a kiesés, egy pillanatra megbillent. Mutatták a síró, földre roskadó olasz játékosokat, a döbbent stadiont, és azt mondta:

Elég lehangoló képek ezek.

Mintha a magyar válogatott vereségét közvetítette volna. De aztán egyetlen pillanat alatt észbe kapott, és lekerekítette a mondatot:

Elég lehangoló képek ezek, mármint olasz szemszögből.

Mert minden vereség csak az egyik félnek lehangoló. Ez a futball (és a sport) (sőt minden játék) döbbenetesen bölcs tanulsága.

Aki így észbe tud kapni, még mondat közben is, aki így tud mérlegelni és gondolkodva beszélni, azt én szeretem. Mert a beszéd, a csevej is csak akkor érdekes, ha érezni minden szóban a meggondolás súlyát, azt, hogy nem valahonnan egy újságírói közhelyszótár közkincstárából került a kommentátor nyelvére, hanem a saját agyából.

Az olaszok kiesése lehangolt, de a közvetítés minősége enyhítette ezt a lehangoltságot. Kicsit, mint amikor az író valami borzalomról számol be a regényében, de olyan szépen, hidegen és józanul teszi, hogy a szépérzék mégis legyőzi a történés eredendő keserűségét. Az igazán jó sportkommentátor valahol az írónak is rokona.

 

 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr7913270777

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása