Sokan csak csúnyán tudnak beszélni, pedig nem is káromkodnak.

Birtalan Ferenc költő kötetbemutatóján jártam tegnap. Sok tragédiát átélt öregember (felesége, fia meghalt), a versei is keserűek. Keserűek, de nem lehangolók, mert igényesek, ahogyan a bemutató műsorvezetője is hangsúlyozta. Mert ami keserű, az nem okvetlenül elkeserítő. És pláne nem az a költészetben.

A keserűségből persze sirámok fakadnak, és a keserűség olykor az úgynevezett csúnya beszédet is előhívja. Éppen erre kérdezett rá a műsorvezető is. Vagyis hogy áll a költő a csúnya beszédhez.

A költő válasza az volt, hogy mindannyian beszélünk csúnyán, sőt:

Sokan csak csúnyán tudnak beszélni, pedig nem is káromkodnak.

Megragadott ez a mondat. Rámutatott, hogy a csúnya beszéd nem feltétlenül azonos a káromkodással. Mint ahogyan a káromkodásnak is lehet helye adott környezetben, és ha van környezet, ahol csakugyan van helye, akkor az a szépirodalom.

Mesterséges, hamis dilemma, hogy szabad-e egy szépirodalmi műben csúnya szavakat használni.

Körülbelül olyan, mintha azt kérdeznénk, szabad-e egy szépirodalmi műben az élet árnyoldalairól is írni. Szabad-e fölvonultatni egy regényben rossz embereket is? Szabad-e írni fájdalomról, bánatról, szegénységről, gonoszságról, hamisságról?

Az ilyen kérdésekre csak egyetlen válasz létezhet: már hogy ne volna szabad!

Azt hiszem, az alapvető félreértés abból adódik, hogy sokan nem veszik észre: a szépirodalmi beszéd mindig idézőjeles beszéd. Egy vers vagy egy regény szövegét nem úgy kell érteni, hogy az szerzőjének a magánvéleménye. A szerző mindig másokat beszéltet, és még akkor is ezt teszi, ha egyes szám első személyű narrátort alkalmaz. Márpedig ha a valóságban előfordul csúnya beszéd és káromkodás, akkor a valóságrajz hitelesítéséhez hozzátartozhat annak műbe emelése. Ez is egy eszköz. Nem muszáj alkalmazni, de aki szerint nem is szabad, az valami nagyon-nagyon alapvető dolgot nem ért az irodalomban. Annak talán nem is volna szabad szépirodalmat olvasnia, mert egészen bizonyos, hogy mindent hamisan ért benne.

A káromkodás tehát jellemrajz, illetve része egy jellemrajznak. Vannak helyzetek, amikor a legadekvátabb, legmegfelelőbb megszólalási forma. Egy szépirodalmi mű egésze mindig harmóniát kell, hogy sugározzon. Ennek a harmóniának ugyanakkor része lehet (sőt része is kell, hogy legyen) a helyenkénti diszharmónia, a tépettség, a fájdalom, a keserűség is.

Mi a helyzet azonban azzal a csúnya beszéddel, amelyik nem is káromkodás?

Egyáltalán: mire gondolhat itt a szerző?

Sokat gondolkoztam rajta tegnap, hazafelé menet. És arra jutottam, hogy a csúnya beszéd nem is más, mint a hazug beszéd.

Ha valaki megdicsér engem, noha ezt a dicséretet nem veszi komolyan: csúnya beszéd.

Ha valaki nem kíváncsi rám, hanem a saját nyomorát osztja meg velem: csúnya beszéd.

Ha valaki nem tárja föl előttem egész lelkét, hanem méricskél és köntörfalaz: csúnya beszéd.

Ha valaki nem tart méltónak rá, hogy őszinte legyen hozzám, és nem tartja méltónak magát rá, hogy őszinte legyek hozzá, az csúnyán fog beszélni.

Csúnya beszéd minden, ami nem igaz, ami manipulál, aminek önmagán túlmutató célja van, egyszóval csúnya beszéd mindaz, aminek végén két ember nem jobban érti meg egymást, hanem kevésbé.

A káromkodás csak lényegtelen forma. Az a lényeg, amit a formákba beleöntünk: a bensőnk teljessége, a szándékunk, a megértés igénye vagy igénytelensége.

Nézegettem hazafelé menet a plakátokat, és rájuk böktem: íme, ilyen a csúnya beszéd! Nincs bennük káromkodás, nincs bennük utalás nemi szervekre, bélsárra, testnedvekre. Mégis, van-e csúnyább beszéd, mint például egy politikai hirdetésé? Mert ez utóbbinak sohasem célja egy probléma tisztázása. A politikai hirdetés célja éppen ellenkezőleg: a zavar- és félelemkeltés, a manipulálás, az emberi mivoltunktól való megfosztás. Pontosan ellentétes célok tehát, mint amiket egy szépirodalmi mű maga elé tűz.

Szépen beszélni csakugyan nehéz, csakugyan tétje van. Sok mindent oda kell adnunk magunkból, hogy szépen tudjunk beszélni. Figyelni kell, előítéleteket rombolni, eszméket kockáztatni, kényelmességet föladni, életmódunkat kérdőre vonni, szeretni a beszélgetőpartnert. Sokan megriadnak ettől a feladattól, és inkább a csúnya beszédbe menekülnek.

Érdemes azonban egy pillantást a végeredményre is vetni. Ahol szépen beszélnek, akár olykor káromkodva is, ott a beszélgető felek megértik egymást. A csúnya beszéd eredménye azonban nem is lehet más, mint diszharmónia, frusztráció, káosz, nyomor, elkeseredés. Akár köz-, akár magánéletről van szó: a csúnya beszéd egészen biztosan csak öl, butít és nyomorba dönt. Akinek látszólagos sikert hoz, idővel azt is maga alá temeti.